Ez a cikk nem jöhetett volna létre, ha nincs az Eupolisz! 

Tudatosan tartottam távol magamat a rögzítés felelősségétől, attól meg végképp, hogy az írott szöveggel, képanyaggal azonosítsam az utazás során végbement folyamatokat. Mert itthon mesélni kell, felvázolni, elbeszélni, eleinte még valahonnan az élmény áthatóbb közegéből. A közeg a használat során foszladozni kezd, a sok összetevős, bonyolult folyamatok kétdimenziós nyelvi formává lesznek, a figurákból kilúgozódik az önerő, egy-egy gördülékeny sztori, racionális koncepció kellékeivé lesznek, a telített folyamatokból pedig poénra, hatásra kifuttatott sztoritöredék marad, zsebből előhúzható válaszmegoldás arra a kérdésre, hogy na milyen volt Guatemala? 

Guatemala területe 108,889 km2, 13,824,463 lakos, a lakosság kicsivel több, mint 40%-a származik valamely indián népcsoportból (az indiánlakosság arányának meghatározásában egész eltérő adatokra lehet bukkanni, egyes adatok szerint 41 %, más adatok szerint 62%, annyi biztos, hogy Latin-Amerikán belül Guatemalában a legmagasabb az indiánlakosság aránya), 59%-a mesztic (fehér-indián, indián-fekete afrikai, fekete afrikai-indián, és további keveredésekből kialakuló etnikum), a legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan a hivatalos nyelv a spanyol (Belize-ben, az egykori Brit-Honduras területén az angol a hivatalos nyelv, és a hosszú évtizedekre visszanyúló amerikai érdekeltségek okán Honduras és Costa Rica is érintett az angol nyelv használatában.)

Az indián lakosság jelentős része első nyelvként saját törzsének nyelvét beszéli, az egyes törzsi nyelveket becslések szerint 6-7 millióan beszélik, a 39 ma is élő maja nyelvből huszonegyet mind a mai napig használják a Guatemala területen élő indiánok. A magyar nyelvhez hasonlóan a maja nyelvek agglutináló (toldalékoló) nyelvek, írott változatukkal csak elvétve lehet találkozni. (Ez nagyban köszönhető a spanyol hódítók kultúrmissziójának, amelynek során a maja szövegeket tartalmazó háncskódexek hamuvá lettek.)

A 21 beszélt törzsi nyelv jelentősen eltér egymástól, az Atitlán-tó dél-nyugati oldalán élő tz’utujil beszélőknek közvetítőnyelvre van szükségük ahhoz, hogy szót értsenek a túlparton élő kaqchikel nyelvű törzsekkel.

 

A San Pedro-vulkán alig éri el a háromezres magasságot, 3020 méter a csúcs, 1500-ról indulunk, egyenletesen emelkedik, a szűk ösvényen néha kitérünk a szemből érkező favágók elől, kora reggel felmásznak kb. 2000-2500 méter magasra, az ott kivágott fát a hátukon cipelik lefelé, van, hogy 40-50 kilót hoznak le egyszerre, odalent 50 quetzalt (kb. 1500 HUF) ha kapnak érte, aztán mennek a következő körre, egy napba maximum két forduló fér bele, mondja Luís, tz’utujil vezetőnk.

 

Luís, kétszer is elvétem a nevét, pedig a karjára van tetoválva, onnantól mindig előbb az alkarjára nézek, mielőtt megszólítanám, van két elképesztő európai kérdésem, ezzel a két kérdéssel nyaggatom az utóbbi napokban szegény guatemalaiakat, az egyik Ferenc pápára vonatkozik, a másik Chávezre, úgy teszem fel a kérdést, mint egy igazi féltájékozott pöcs, Luís meg olyan lehengerlő őszinteséggel válaszol, hogy még az is elképzelhető, hogy a hátralévő 10 napban nem fogom feltenni ezeket a kérdéseket. Luís, ahogy a családjáról beszél, ahogy a faluról beszél, a kávéültetvényről vagy a facipelésről, át kell röpülni az óceánt ahhoz, hogy ha nem is a megértés, de legalább a megközelítés illúzióját megéljem.

 

Felteszek még egy balfasz kultúreurópáner kérdést, de hát fel kell tegyem: hogy a saját nyelvén, így kérdem, hogy tud-e ügyeket intézni mondjuk a bankban, saját nyelven a tz’utujil nyelvre gondolok, de ő a spanyolt érti (mert mint időközben megtudom, a tz’utzujil nyelvnek [a legtöbb helyi indián nyelvhez hasonlóan] nincs írott, irodalmi, hivatalos változata), méltóságteljes alázattal mondja, hogy valamennyire ismeri a betűket, írni nehezen, olvasni elég jól, de hogy ma már a gyerekek mind tanulnak, hogy ez milyen jó, ő hat évesen tanult meg spanyolul, stb. Jól elbasztam ezt a kérdést is, kialakult újra a művelt európai és a tanulatlan földműves indián oppozíció. Úgy beszélünk el egymás mellett, hogy folyamatosan tudjuk, mit gondol a másik, legalábbis állandóan ezt érzem a szeme villanásából.

 

Az ország észak-nyugati oldalán meghúzódó Ixil-háromszögbe busszal érkezünk, másképp nem is nagyon lehet ide feljutni, tömegközlekedés ez a szó legszorosabb értelmében, sok szó esett már róla különféle blogokon, ebben az országban nincs olyan, hogy egy busz tele van, mindig akad még egy hely, ahová préselődni lehet. A nebaji út során a tizenkét fős kisbuszban már huszonhárman rakódtunk egymásra, még egy kolibrinek sem lett volna esélye arra, hogy bepréselje magát a rommá pakolt busz belterébe. Erősen csodálkoztam, mikor mégis megálltunk egy út mentén stoppoló testes indiánasszonynak. A jegyszedő-mindenes lemászott a kisbusz tetejéről, felmérte a beltéri viszonyokat, majd gondolkodás nélkül mutatott combom és az előttem lévő háttámla képezte apró mederre, az asszony pedig egyszerűen rám ült, az Erosz leghalványabb jele vagy lehetősége nélkül, így történt, hogy egy ixil asszony székeként utaztam jó háromnegyed órán át.

 

Nebaj az Ixil-háromszög legnagyobb városa, körben magasodó hegyek, turista alig akad erre, az ixil indiánok szemérmesebbek, visszahúzódóbbak, mint a turizmushoz szokott (vagy abból élő) felföldi emberek, a gyerekek népviseletben rosszalkodnak a főtéren. A 36 éven át (1960-1996) tartó guatemalai polgárháború ezt a területet érintette a legintenzívebben. A polgárháború után jó pár évvel a hegyekben évtizedeken át ellenálló veteránok alapítottak egy túraszervező, túravezető központot.

 

Egész napos túrára indulunk Cocop falu felé, vezetőnk Nicholas, 60-70 éves lehet, felnyírt haja, vállán sátoranyagból varrott táska, sok sok funkcióval, színes tartóban 30 centis machete, keveset beszél, nehezen is értem, maga elé mondja, nem emeli fel a fejét, csak pár mondat után, hosszabban tartja rajtam a tekintetét, nem bírom tartani, kevés a hülye kérdésem, próbálom a csöndjét. Néhol favágók machetével, lovak két oldalt megpakolva fával, folyamatosan emelkedünk, pár szó az erdőről, a fákról, kérdez, hogy nálunk milyen fák vannak, milyen az idő, teljesen szokványos kérdések, mégis folyton súlyt akarok adni a válaszoknak, teljes sikertelenséggel, nem adja fel, nem adom fel.

 

Egész nap eszegeti a gyümölcsfagyit, banánt, dobozos üdítőt, a faluból lefelé ereszkedve megnyitja az egyik táskarekeszt, fakérget szedeget, lassan, nyugodtan, segítünk neki, keressük a száraz fakérgeket, lejjebb kialakul egy kisebb hadszíntér, néhány kecskét kerget 4-5 kutya, a gazdák machetével, kövekkel kergetik a kutyákat, elül a csatazaj, Nicholas batyuját lassan megtöltjük fakéreggel, fadarabokat talál még, mutatja elégedetten, ezek igen jók.

Nicholas 6 órán keresztül jó ha 15 mondatot szólt a tájról, magáról fél mondat elég volt. Rátérünk egy tágasabb ösvényre, ez itt a fő út, jelenidőben mondja, a háború alatt itt jártunk át, de ez volt a régi főút évszázadokon át.

Megáll ott egy falunál, El Paraíso a neve, felsorol öt falut, mutatja, merre vannak, ezt az öt falut irtották ki 1983-ban. Ennyi információ elég lesz talán – néz rám hosszan. Elég lesz. Szinte szó nélkül kell végigjárni a tájat, szó nélkül végigülni az ebédet ott a döngölt padlójú ixilházban, és elég két mondat az egész napos túra végén, hogy megértés közeli állapotba kerüljek. Trauma és emlékezet?

 

 

 

Nagypénteken hatórás buszozás után érkeztünk Antiguába, az egykori fővárosba, a város szélén kellett kiszállnunk a buszból, minden le volt zárva, onnan gyalog kellett átverekednünk magunkat a tömegen, se taxi, se tuktuk nem mehetett az utakon, mi meg jó pár háztömbnyire a szállástól fáradtan. És akkor futottunk bele az első menetbe, fekete csuhás, csuklyás férfiak ezrei vonultak el előttünk tömött sorokban, két oldalt lezárva az utat, középen a festett képek a macskakövön, tömény tömjénfüst, álltunk ott felmálházva a tömegben, már nagyon fáradtan, fotózni akartam, akkor vettem észre, hogy nincs mivel.

Álltunk még húsz percet, aztán valahogy sikerült átcsúszni a tömegen, még két háztömb, már csak egy, mindjárt a szállásnál vagyunk. Már az utcában voltunk, amikor a fekete ruhások sorfala újra felállt, kérdeztem, hogy nem mehetnénk-e át, ott van öt méterre a szállás, fáradtak az utasaim. Egyértelmű volt, hogy nem mehetünk át azon az utcán. Ugyanazok az emberek voltak ott, ugyanaz az utca, mint két héttel ezelőtt. Szakrális lett a tér, de olyan egzisztens egyértelműséggel, ahogy még sohasem tapasztaltam korábban. Álltunk még egy darabig, a vonulás már beláthatatlan volt, akkor aztán egyikünk fogta magát, beült a hostellel szemben egy kávézóba. Rövid idő után már mi is bent ültünk. Feladtuk. Rendeltünk sört, tacost, néztük a vonulást, néztük a szállás bejáratát, ami csak hat lépésnyire volt, telefonáltam a fényképező ügyében, aztán egy óra múlva már a szálláson ültünk.