Múlt héten írtam egy „realista, érzékeny” szöveget a lakhelyem közelében zajló folyamatokról, kihegyezve egy hajléktalan ember átmeneti menedékének felszámolására. Az ábrázolás során rövid, éles mondatokkal írtam le két ember érintőlegesen kapcsolódó életútjának néhány fázisát (a zöldséges asszonyét és a kulcsmásolóét). A szereplőket név nélkül, csupán foglalkozás megnevezésével jelöltem, pont azért, hogy elkerüljem a konkretizálás lehetőségét. A szöveg címe viszont konkretizálta a helyszínt, és ez alapján beazonosíthatóvá váltak a szereplők.

 

Aztán a szöveg kikerült különféle felületekre, kattogott a nézettségszámláló, örültem, hogy sodródik, megindult, felfigyelnek a hasonló helyzetekre, stb. Később kaptam két indulatos visszajelzést, hogy képzelem, hogy degradálom az embereket, ítélkezek, lenézem őket, stb. Udvariasan válaszolgattam, hitetlenkedve gondolkoztam rajtuk.

 

Aztán bevillant egy kép, ahogy a szövegben valaki hirtelen a saját apjára, anyjára, saját magára ismer, nem érdekli, hogy milyen koncepcióból voltak név nélkül megnevezve az adott szereplők, nem érdekli már a szöveg valódi fókusza (a hajléktalanná vált ember és mikroszociális környezete), csak azt látja, hogy az anyjáról valami félértelmiségi pöcs azt írja, morcos, azt írja, öregasszony, hogy a kulcsmásolóról azt írja, összeaszott.

 

Ebben az olvasatban az érzékletes leírás, a frappáns jelzők, a konkréttól elemelt környezetábrázolás visszavált a teljesen konkrétba, a közeg pusztulásfolyamatának ábrázolása közvetlen, gyomorszorító szorongássá változik, én pedig egy rosszindulatú külső megfigyelő leszek, aki sunyi módon jön-megy az emberek között és kéretlenül hívja fel a figyelmet a szereplők identitásának nemkívánatos összetevőire.

 

A realista leírás realitás lesz, nincs kibúvó, a konkrét emberekkel kell valamire menni, szakmailag simán leérvelek bárkit, hogy és miért volt szükséges az adott szöveg megírása, de a gyomorszorító szorongás közösségében csak csendben káromkodok.