hajléktalan címkével jelölt bejegyzések

davide-bellocchio-photography-fotografia-gessato-gblog-7

Hiányzó lépcsőfok

A rendszerváltás óta égető problémává vált a hajléktalanság, amely széles körben megosztja a társadalmat: sokan a szőnyeg alá söprik, mondván, hogy az egyén tehet róla, sokan bűntudatot éreznek, mások szociális munkásnak, vagy önkéntesnek állnak, megint mások tollat ragadva fejtik ki véleményüket. A hajléktalanság helyzetéről a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza Hajléktalanok Éjjeli Menedékhelyének intézményvezetőjével, Szentkereszty Tamással beszélgettem.

 

Azt olvastam a honlapjukon, hogy tartanak filmklubokat, ahova előadókat is meghívnak. Milyen filmeket néznek, mekkora az érdeklődés?

 

Most már hetente tartunk filmklubokat, amiket lehetőség esetén kiegészítünk külső helyszínekkel pályázati pénzekből. Részben a lakók igényeit kielégítve, részben a mi szempontjaink alapján válogatunk közösen filmeket, és ezeket levetítjük, vagy elmegyünk színházba, moziba. A program után beszélgetünk, próbáljuk a feldolgozott élményeken túl mélyebb vizekre terelni a diskurzust. Ezeknek az élményszerző programoknak az a célja, hogy különféle eszközökkel kiszakítsa a hajléktalan embereket abból a közegből, amelybe a hajléktalanság által kerültek. Ez nagyon fontos, mert a hajléktalanság egy elszigetelt állapot, a társas kapcsolatok beszűkülnek, sokan csak hajléktalanokkal tartják a kapcsolatot. Ezek az alkalmak remek témát adnak beszélgetésekhez, melyekben már nem csak arról lesz szó egymás között, hogy kinek milyen rossz az élete, vagy milyen problémája van. Tavaly Ópusztaszerre mentünk kirándulni pályázati pénzből, idén Esztergomba szeretnénk eljutni. Ezek a programok mind erősítik a közösséget, másrészt olyan élményekkel gazdagodnak, amelyekkel azelőtt soha, vagy nagyon régen.

 lépcsőfok

A hajléktalanok hogyan ítélik meg a saját helyzetüket?

 

Változó. Az egyik típus az „önsajnáló”, aki teljes mértékben a rendszer áldozataként tekint magára. Azt állítja, semmilyen segítséget nem kap, ami egy kicsit visszás, mert ezt is nekünk, szakembereknek mondja el. Itt lakik egy hajléktalanszállón térítés nélkül, amely sokrétű szolgáltatásokat kínál, furcsa azt hallani, hogy őt semmiben nem támogatja senki, hiszen, hogy ezt elmondhatja nekünk, már támogatás. Talán egy kicsit többen vannak azok, akik tisztán látják a lehetőségeiket, amelyeket meg lehet ragadni, és ha küzdenek, és mennek előre, nagyobb eséllyel boldogulnak.

 

Egyszer beszélgettem egy hajléktalannal, aki azt mondta, hogy a „csöveseket” látjuk pl. az aluljárókban, azok pedig, akik különböző szállókon alszanak, a hajléktalanok. Milyen közöttük az arány?

 

Fontos megkülönböztetés, de inkább a hajléktalanokra jellemző, hogy külön kategóriákat alkotnak. A társadalom túlnyomó többsége azokkal a hajléktalanokkal azonosítja az összes hajléktalant, akik az utcán élnek, mert ők a láthatóak. A többi hajléktalannak, akik szállókat vagy bizonytalan lakhatást vesznek igénybe, jelentős részét nem ismeri fel az átlagember. Pedig ők vannak túlnyomó többségben: a hajléktalanok 80-90 százalékára ez jellemző. Rendezett a külsejük, lehetőség szerint dolgoznak, lehet, hogy családjuk is van, tehát szinte minden biztosított számukra, kivéve a lakhatást.

 

Részesülhetnek –e a hajléktalanok pszichiátriai kezelésben, és ha igen, milyenben?

 

Egyre több pszichiátriai problémával rendelkező hajléktalannal találkozunk, jelenleg talán a legnagyobb problémája a hajléktalan-ellátásnak, hogy nem rendelkezik eszközrendszerrel, amely ezt a problémát kezelni tudja. Az egészségügy felől egy kis zárást tapasztalunk, ők úgy gondolják, ez szociális probléma, nem az ő hatáskörük…

 

A mentális betegek miért nem tartoznak az egészségügy hatókörébe?

 

Azért, mert hajléktalanok, és így a szociális szektornak a feladata őket ellátni… Sokszor inkább a személyes kapcsolatokon múlnak, hogy egy hajléktalan kap-e segítséget. Ha be szeretnénk utalni valakit a szállóról egy pszichiátriai osztályra, akkor fontos, hogy milyen a kapcsolat a szociális munkás és az orvos között, mert sokszor ezen dől el, hogy bent tartják-e, és ha igen, meddig. A mentősök egy részére is igaz ez. Félreértés ne essék, nem az egészségügyet akarom kritizálni. Nyilván vannak olyan tapasztalataink is, hogy a mentő nem akarja elvinni a beteget, vagy későn jött ki, mert hajléktalanszállóról hívtuk őket, de nem ez a jellemző. Próbálnak együttműködni, az ő oldalukról is érthető, hogy nehéz, és sok plusz feladatot jelent, ha adott esetben fertőtleníteniük kell a mentőkocsit a hajléktalan után.

 

És a hajléktalanok mennyire igénylik a pszichiátriai ellátást?

 

Egyértelmű, hogy sokszor tapasztalnak az egészségügy dolgozói együttműködési hiányt a hajléktalanoktól. Mióta az OPNI bezárt, rengeteg ember kényszerült onnan az utcára, másrészt ellátás nélkül maradtak, és nem feltétlenül látják be, hogy betegek.

 

Milyen terápiás lehetőségek állnak a hajléktalanok rendelkezésére?

 

Korlátozottak. Mi törekszünk megfogni ezt a vonalat, de állami megoldás nincs. Általában pályázatokon keresztül próbálunk pszichiáterbérhez jutni. Ami rossz, hogy ezek határozott időre szólnak, a pályázati pénz elfogy, ezáltal nehéz a folytonosság fenntartása. Van a Szeretetszolgálatnak egy pszichiátere, de nem tudom, hány szakember lenne elég. Próbálunk tűzoltásszerűen segíteni. A lehetőségek erősen korlátozottak, de igyekszünk.

 

Önöknél rendszerint maximális a létszám?

 

Igen, nálunk nincs üres ágy. Minden héten felvételi beszélgetést követően lehet bekerülni a szállóra. Próbáljuk feltérképezni, honnan jött az ügyfél, milyen ellátással, háttérrel, iratokkal, akár munkahellyel rendelkezik. Ami nálunk kiemelten fontos, hogy az utcán élő ügyfél előnyt élvez egy másik szállón élő hajléktalannal szemben. A másik legfontosabb a motiváció: mi azt vizsgáljuk, hogy az ügyfél mit akar, mert ez szükséges a továbblépéshez.

 

És mi a helyzet azokkal a hajléktalanokkal, akiknek nincs motivációjuk?

 

Ők nem feltétlenül hozzánk jönnek. Budapesten elég jó az ellátórendszer abból a szempontból, hogy sok hellyel rendelkezik. Az alacsonyküszöbű intézmények azok az éjjeli hajléktalanszállók, ahova gyakorlatilag bárki bemehet, míg egy magasabb szintű átmeneti szállóba, ahol már fizetni kell, már nem tud mindenki jelentkezni. Házirenddel mindegyik ellátó rendelkezik, ezek eltérnek egymástól. Vannak ún. nullküszöbös szállók, ahova bármikor, bárki bemehet, gyakorlatilag nem kérnek tőle semmit, nem kell, hogy józan legyen, de a legtöbb helyen igen.

 

A nullküszöbös helyekre is jellemző a teltház?

 

A legnagyobb hidegben igen, egyébként nem. A hajléktalanok egy része inkább nem megy be ilyen szállóra, mert meglopják, megverik őket, de azt érdemes hozzátenni, hogy azért nem mennek magasabb szintű szállóra, mert ott már szigorúbb a házirend, és nem tudják vagy nem akarják betartani a szabályokat. Ahová bárki bármikor bemehet, ott természetesen gyakrabban előfordulnak konfliktusok.

A magyar ellátórendszer egyik legnagyobb hibája, hogy nagyon kevés a szociális bérlakás, és nagyon nehéz hozzájutni. Ha ez erősebb lenne, a problémák fele eltűnne.

 

 

 

 

Asphalt

A szöveg körbeér és gyomorszájba vág

Múlt héten írtam egy „realista, érzékeny” szöveget a lakhelyem közelében zajló folyamatokról, kihegyezve egy hajléktalan ember átmeneti menedékének felszámolására. Az ábrázolás során rövid, éles mondatokkal írtam le két ember érintőlegesen kapcsolódó életútjának néhány fázisát (a zöldséges asszonyét és a kulcsmásolóét). A szereplőket név nélkül, csupán foglalkozás megnevezésével jelöltem, pont azért, hogy elkerüljem a konkretizálás lehetőségét. A szöveg címe viszont konkretizálta a helyszínt, és ez alapján beazonosíthatóvá váltak a szereplők.

 

Aztán a szöveg kikerült különféle felületekre, kattogott a nézettségszámláló, örültem, hogy sodródik, megindult, felfigyelnek a hasonló helyzetekre, stb. Később kaptam két indulatos visszajelzést, hogy képzelem, hogy degradálom az embereket, ítélkezek, lenézem őket, stb. Udvariasan válaszolgattam, hitetlenkedve gondolkoztam rajtuk.

 

Aztán bevillant egy kép, ahogy a szövegben valaki hirtelen a saját apjára, anyjára, saját magára ismer, nem érdekli, hogy milyen koncepcióból voltak név nélkül megnevezve az adott szereplők, nem érdekli már a szöveg valódi fókusza (a hajléktalanná vált ember és mikroszociális környezete), csak azt látja, hogy az anyjáról valami félértelmiségi pöcs azt írja, morcos, azt írja, öregasszony, hogy a kulcsmásolóról azt írja, összeaszott.

 

Ebben az olvasatban az érzékletes leírás, a frappáns jelzők, a konkréttól elemelt környezetábrázolás visszavált a teljesen konkrétba, a közeg pusztulásfolyamatának ábrázolása közvetlen, gyomorszorító szorongássá változik, én pedig egy rosszindulatú külső megfigyelő leszek, aki sunyi módon jön-megy az emberek között és kéretlenül hívja fel a figyelmet a szereplők identitásának nemkívánatos összetevőire.

 

A realista leírás realitás lesz, nincs kibúvó, a konkrét emberekkel kell valamire menni, szakmailag simán leérvelek bárkit, hogy és miért volt szükséges az adott szöveg megírása, de a gyomorszorító szorongás közösségében csak csendben káromkodok.

Asphalt

Asphalt

A Thököly-Róna sarkán

    A kereszteződésnél húsz éve áll két bódé, egyikben péküzlet borzasztó kávéval, a másikban zöldséges morc öregasszonnyal. Délutánonként egy kombi Opel nyitott csomagtartójában ült a késélező, kulcsmásoló. A péküzlet bezárt, a zöldséges maradt, csak az asszony lett egyre flegmább, morcosabb, a kulcsmásoló meg összeaszott, egyre pontosabban másolta a kulcsokat.

 

      A péküzlet előtt megtelepedett egy valamikori fodrász, pár hónap alatt lett matraca, pokróca, kockás kabátban téblábolt a szemközti üzletsor előtt, néha kávét kapott, nagy adag kartonlapot, az erdélyi kisboltossal barátkozott, tőle néha még töményet is kapott. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, az erdélyi kisboltos egyszer úgy megrakta, hogy két napig feküdt a péküzlet előtt.

 

     Később beköltözött a pék hűlt helyére, bent tüzet rakott, a füst kioldalgott a megrepedt üvegen,

újra jóban lett az erdélyi kisboltossal, újra kijárt, elkérte a visszaváltható üvegeket. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, üvöltözött a trolival, a hiányos gyeppel.

   

   Még később választások jöttek, el kellett pucolni mindent, ami nem illeszkedett a városképbe. A zöldséges asszonyt zöldségestül átköltöztették a szemközti üzletsorba, azóta jobb a kedve, néha gurgulázva nevet a vásárlókkal. A bodegákból kipucolták a valamikori fodrász holmiját, elbontották a tetőt, falakat, legtovább a járólapozott alap maradt, sarkában elfeketült koromfoltokkal. 

  

   A valamikori fodrász a bontás során folyton részeg volt, az úttesten ordibált, kerülgették az autósok, végül mikor mindent lebontottak, a maradék holmijával bevackolt egy bérház udvarára a kukák mellé egy használaton kívüli lépcső alá. Lett új matraca, pokróca, a lakóktól néha kapott kávét, szikkadt kenyeret, molyrágta pulcsit.

 

   Reggel kiült a frissen épített parkba, sütött a nap. Közben a lépcső alatti vackát két önkormányzati  megbízott fehér kesztyűben, nagyokat káromkodva zúdította a konténerbe.  

 

Asphalt

2

Van még mit tanulnunk

Beszámoló A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény második napjáról

Február 14-15-én, A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény keretei közt, a FISZ rendezésében magyar, román, cseh, szerb, horvát és szlovák résztvevők próbálták körüljárni a trauma fogalmát, és egy közös narratíva alapjait megteremteni. Mindvégig két nyelven folyt a diskurzus – szinkrontolmács segítségével. Ez a beszámoló a rendezvény második, az Áttűnések, áttörések műhelynévre keresztelt napjának előadásait kívánja bemutatni.

Az első szekció a Traumanarratíváké, és Borbáth Péter az előző napot összefoglaló felvezetésével indul. Az első előadó, Florin Poenaru a Herta Müllerrel kapcsolatos szociálantropológiai kutatásaiba ad betekintést. Poenaru nem az irodalom felől közelít, sőt alapvető tézisként már előadása első mondataiban leszögezi, hogy Romániában 1989 után nem az irodalom az elsődleges médium, amely feldolgozza a történteket ill. a történeteket. A kommunizmus idején a román irodalom naturalista volt, csak a jelenre összpontosított nem volt képes feldolgozni a múltat, épp ezért nem lehetett az igazság nyelve. A történetek naplókon, memoárokon keresztül találták meg az utat. Herta Müller a fikció és a napló eszközeit vegyítő biografikus szövegei áthidalják ezt a szakadékot, ezáltal elevenedik meg az általa oly egyedien leírt világ, melynek mozgatórugói, mindig visszatérő elemei a Securitate, a román tikos rendőrség, Causescu, „az őrült király”, valamint a kommunista és a náci rezsim eszközeinek hasonlóságai.

Mikola Gyöngyi a délszláv háborúk felől közelít, és Nabokov regényein keresztül jut el az elszakadási trauma illetve az idegenség-érzet fogalmaihoz. Hogyan kell, hogyan lehet úgy írni a traumákról, hogy azzal ne tépjük fel a sebeket, de mégis megtörténjék a kimondás, amely a feldolgozás első lépése. A Nabokov-szövegekben élesen kirajzolódnak a bergsoni filozófia tézisei a teremtő emlékezetről – az emlékező eszerint a nem egy filmszerű, lineáris aktus során, hanem egy másik síkon éli meg és teremti újra az eseményeket.

Az előadásokat kerekasztal beszélgetés követte, melyben az előadókhoz Győrffy Ákos, költő, esszéíró és Misetics Bálint, „A város mindenkié”-csoport tagja is csatlakozik, a diskurzusba bevonódik így a hajléktalanság témája is. Borbáth Péter vitaindító kérdésére, miszerint az otthonról, a családi biztonságból való kiszakítottság is lehet-e elszakítottsági- trauma, Misetics határozott igennel felelt. Misetics szerint az emberek szociális beágyazottságuk mentén alkotják meg identitásukat, ennek pedig a család, a házasság, a munkahely, a lakhatás ennek a materiális tere. A hajléktalanok azok, akik mindezeknek híján vannak. Győrffy azt állítja, hogy a hajléktalanság nem az utcára kerülés pillanatában kezdődik, az ide vezető utat a környezet, mint például a szülők alkoholizmusa, a halmozottan hátrányos családi helyzet is motiválhatja. Mikola Gyöngyi véleménye szerint nehéz élesen körülhatárolni a(z elszakítottsági) trauma fogalmát, hiszen az egyén tűrőképessége, szellemi és szociális adottságai is befolyásolják azt, hogy az egyén mit él meg traumaként. Lehet ez egy válás, vagy a munkahely elvesztése – mindenkinél máshol van a határ, az ingerküszöb. Katonai bevetések alkalmával vizsgálják az egyes katonák tűrőképességét, így próbálván megelőzni a poszttraumatikus sokk kialakulását. A súlyosan traumatizált, művészi képességekkel megáldott egyének ráadásul képesek kreatív energiákba átfordítani a traumáikat.

Ámde Misetics kategorikusan vallja, hogy a trauma valós kiváltója nem lehet egy válás vagy rossz családi helyzet. A körülmények önmagukban nem determinálják a hajléktalanságot, ez pusztán az eldologiasodott társadalom felfogása. A felelősségvállalás nagyon lényeges lenne – legyen szó az egyén, vagy akár a társadalom felelősségéről. A beszélgetés ezen a ponton szétfut a szélrózsa minden irányába, valamennyi résztvevő megpróbálja párbeszédbe hozni saját szakterületének álláspontját a többivel, azonban ez csak kevéssé látszik megvalósulni. Úgy tűnik, a különböző diszciplínák nehezen képesek dialogizálni egymással.

No de milyen hazafogalom jöhet létre egy traumanarratíva után? – kérdezi a moderátor. Diskurzusba hozhatóak-e, és amennyiben igen, hogyan az irodalom és a szociológia egymástól látszólag igen elkülönböződő narratívái? Az első szekció első előadója, Florin Poenaru ragadja magához a szót, és a náci Németországból kitaszított Herta Müllert hozza példának. Véleménye szerint a haza fogalma plasztikussá válik, hiszen ilyen helyzetben a folyamatos kitaszítottság érzete dominál, az egyén már sehová sem tartozik igazán.

A második szekcióban a résztvevők, ahogy arra a cím is referál, a megújulás lehetőségeit veszik számba. Razvan Tupa feladatként tűzi ki, hogy a múltra mutató, a romantikában gyökerező, túlzó dialógusokat félretéve kell rámutatni a valós problémákra.

Borbély András a freudi trauma fogalomra építve fejti ki, hogy a történelmi trauma sosincs jelen, nem-létező létező, amely folyamatosan érzékelteti a hatását. Afféle képzeletbeli test, amelyet nem azonosítunk egy az egyben a valósággal. Amennyiben ezek a virtuális problémák mégis azonosulnak a valósakkal, akkor történik trauma, sérülés. Sinisa Tucic egyet-nem-értését hétköznapi példákkal támasztja alá. Tapintható, érzékelhető traumákként definiálja a határon túli lét mindennapos küzdelmeit, melyek például a hivatalos illetve a kisebbségi nyelv dualitásából fakadnak, nem beszélve nemzeti, kulturális identitásról. Borbély szerint nincs éles határ vagy feszültség a trauma absztrakt és teoretikus fogalma között, sőt, fontos a kettő együttes értelmezése. A parázs vita ezen pontján Kovács Mónika szociálpszichológus kér szót, és lefekteti, hogy nem minden sérülés vagy fájdalom tekinthető traumának. Amennyiben minden negatív behatást ekként határozunk meg, a trauma fogalma elveszíti legitimitását. Nem tartja szerencsésnek a traumát, mint kollektív tapasztalatot értelmezni, és óvatosságra int az általános fogalmak használatával kapcsolatban. Nem beszélhetünk kommunizmus-traumáról, hisz egész másféle traumát él át az elkövető, mint az áldozat. Mindenki által jól ismert tanács, hogy tovább kell lépni, mert az élet megy tovább. Valójában mégis éppen ez az, ami másodlagos traumatizálódáshoz vezethet. A traumákkal muszáj foglalkozni, ellenkező esetben visszük magunkkal, görgetjük tovább a mindennapi életünkbe. A történelmi traumák fel nem dolgozottságából adódik, hogy az aktuálpolitika folyamatosan fel tudja használni, és érdekeibe állíthatja azokat. A gyógyulás útja az, hogy megpróbáljuk megérteni az elsőre elfogadhatatlannak tűnő viselkedések, cselekedetek indokait, történetét.

Marko Pogacar véleménye szerint ez a fajta kibeszélés nem az írók funkciója vagy szerepe, hanem az irodalomé. Razvan Tupa kifejti: egyik-másik oldal képes ugyanazt a narratívát a saját diszkurzusába úgy beleültetni, hogy az akár ellenkező jelentéstartamokat mozgasson meg. Olyan nemromantikus narratívákat kell tehát találnunk, melyek minden fél számára elfogadhatóak univerzális igazságként. Az irodalom nemzeti, míg a költészet személyes eszköz. A költészet az a nem-romantikus narratíva, mely képes kifejezni a sallang- és elköteleződés-mentes valóságot. Marko Pogacar hozzászólása adja meg a lezárás tematikáját: sem az irodalom, sem a költészet nem hoz üdvözítő megoldást a traumákkal való szembenézésre. A feldolgozás kulcsa a közoktatásban rejlik, abban, hogy a következő generációknak el kell mesélni a személyes történeteket is, pusztán a tények sora nem elegendő, hisz azokat a politika befolyásolja.

Az est végére az idő fogyott el, nem a mondanivaló. A trauma-téma persze számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, a folyamatban lévő kutatások számára új ablakot nyitva gyümölcsöző területek felé. A hallgatóság körében némi hiányérzetet keltett, hogy mind az előadások, mind a viták során csak kevés hangsúlyt kaptak a magyarországi traumanarratívák és azok olvasatai. Ennek a sokszínű és sokrétű rendezvénynek előnyére vált, hogy a szegénység és a hajléktalanság kérdésköre is a kelet-közép-európai párbeszéd részévé vált. A különböző nemzetek nagyon is közös tapasztalatának körüljárásával nem csak mi, de az egymás mellett láthatóan jól megférő, ám eltérő beszédmódú diszciplínák diszkurzusai is közelebb kerültek egymáshoz, és meríthettek egymásból.

 (Bach Máté fotója)

Társadalom - Hajléktalan-népszámlálási akció

Mindenkié

(Borbáth Péter interjúja Udvarhelyi Éva Tesszával és a Város Mindenkié csoporttal.)

 

Az Alkotmánybíróság 2012. november 12-én megsemmisítette a szabálysértési törvénynek azt a rendelkezését, amely szabálysértéssé minősítette a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát. http://www.mkab.hu/sajto/kozlemenyek/kozlemeny-a-kozterulet-eletvitelszeru-lakhatasra-valo-hasznalatat-szankcionalo-szabalysertesi-tenyallas-megsemmisiteserol. A Város Mindenkié csoport szívósan küzdött az elmúlt másfél évben a hajléktalan emberek kriminalizációja ellen, az alaposan átgondolt cikkek mellett látványos, olykor kifejezetten kockázatos demonstrációkkal hívtátok fel a közvélemény és a döntéshozók figyelmét a probléma mélységére. Mit gondolsz, milyen szerepet játszott az Alkotmánybíróság döntéshozatalában a Város Mindenkié csoport aktív jelenléte?

 

 

Nyilván elfogultak vagyunk, de szerintem nagyon nagy szerepe volt ebben. Korábban az AVM is fordult beadvánnyal az Alkotmánybírósághoz, hogy vizsgálja meg ezt a jogszabályt, de az új szabályok miatt már csak az ombudsman beadványa alapján tehette meg. Egyébként az ombudsman hosszú évek óta nagyon következetesen kiáll a hajléktalan emberek jogaiért, amiért mi őt nagyon tiszteljük és ebben a tekintetben szövetségesünknek is tekintjük.

A Város Mindenkiének két konkrét szerepe volt ebben a küzdelemben. Egyrészt, folyamatosan és kitartóan szembeszegültünk a hajléktalanellenes politikával mind a médiában, mind a gyakorlatban. Másrészt, olyan hajléktalan érdekvédelmi csoportként, ahol az érintettek vannak túlnyomó többségben, közvetítettük a hajléktalan emberek hangját a nagy nyilvánosság és azon hajléktalan emberek felé is, akiket nagyban érint a kriminalizáció, de nem tagjai semmilyen érdekvédelmi csoportnak.

Úgy gondolom, hogy az AVM nagy szerepet játszik abban, hogy se a szélesebb nyilvánosság, se az érintettek ne fogadják el ellenállás nélkül a hajléktalan emberek megbélyegzését és hatósági üldözését. Az Alkotmánybíróság döntéséhez egész biztosan hozzájárult az is, hogy a kriminalizáció elleni érvek éve óta nagyon tisztán hallhatóak a közbeszédben.

 

 

Orbán Viktor azonban életszerűtlennek nevezte a hajléktalanság kérdésével kapcsolatos alkotmánybírósági határozatot, és nemzeti konzultációt kezdeményezett a kérdésről. Az ügy kapcsán demonstráltatok december 21-én. Mit gondoltok, milyen kimenetele lehet/lesz egy a hajléktalanság kérdését tematizáló nemzeti konzultációnak?

 

 

Az AVM a tüntetésen kívül még egy nyílt levelet is küldött Orbán Viktornak, amire Lázár János válaszolt. Ezt, és a csoport válaszát nemsokára nyilvánosságra hozzuk.

Személy szerint bennem még él a kétely azzal kapcsolatban, hogy lesz-e egyáltalán „nemzeti konzultáció” ebben a kérdésben. Szerintem, ha a Fideszes politikusok kiszámolják ennek a pénzügyi és politikai vonzatait, könnyen juthatnak arra, hogy egy ilyen kezdeményezés még az ő szempontjaik szerint is teljesen értelmetlen. Ha nagyon sokat kapirgálják ezt a kérdést, egy idő után elkerülhetetlen lesz beszélni a mostani (és egyébként minden rendszerváltás óta hatalomban lévő) kormány felelősségéről abban, hogy Magyarországon emberek tömegei élnek szegénységben és megfelelő otthon nélkül (itt most a milliókat érintő lakásszegénységre gondolok).

Ha mégis elindul a „nemzeti konzultáció”, akkor feltételezem, hogy ugyanolyan álságos és félrevezető kérdések lesznek benne, mint a korábbiakban, amelyekre csak úgy lehet válaszolni, hogy a jelenlegi kormány álláspontja erősödjön. Az érdemi kérdéseket, pl. az átfogó lakás- és szociálpolitikáról biztosan nem fogják benne feltenni. Ráadásul valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy a valóságban hányan és hogyan válaszoltak rá.

Én egyébként úgy gondolom, hogy ha egy az egyben feltennék azt a kérdést, hogy „Ön szerint a közterület hajléktalanságot büntetőpolitikával vagy szociális- és lakáspolitikával lehetne megoldani?” akkor a magyar lakosság többsége nem a büntetőpolitika mellett tenné le a voksát.

 

 

A Máltai Szeretetszolgálat vezetői az országgyűlés képviselőinek írott levélükben nem tartják szerencsésnek a nemzeti konzultációt ebben a kérdésben: “vannak olyan felelősségteljes döntések, amelyeket csak hozzáértők bevonásával lehet meghozni. Veszélyes útnak tartjuk, ha a társadalommal konzultálunk arról, mi legyen a sorból kilógó emberekkel.” Mennyiben értetek egyet a Máltai Szeretetszolgálat vezetőivel? Milyen a szakmai kapcsolatotok jelen helyzetben a hajléktalanellátás szervezeteivel?

 

 

Egyetértünk a levél tartalmával és örülünk, hogy a hajléktalan-ellátás vezetői is kiállnak az értelmetlen hatósági üldözés ellen. Viszont az AVM szellemiségéből következik, hogy mi a hajléktalan embereket is szakértőknek tekintjük, nemcsak azokat, akik a szakmájuk miatt értenek a hajléktalansághoz. Vagyis mindenképpen kiegészítenénk ezt azzal, hogy a hajléktalanság megoldásáról való érdemi gondolkodásba a hajléktalan és otthontalan embereket és az ő érdekérvényesítő szervezeteiket is be kell vonni.

Az AVM viszonya a hajléktalan-ellátással ugyanannyira ambivalens, mint megalakulásunk óta mindig. Megfigyelőként részt veszünk a Tízek Tanácsában, ami a fővárosi hajléktalanellátó intézmények egy ernyőszervezete (velük együtt szerveztük anno a józsefvárosi népszavazás elleni kampányunkat is például). Vannak azonban olyan szervezetek, amelyek egyáltalán nem tekintik partnernek a csoportunkat és teljesen elhatárolódnak tőlünk (amivel egyébként sokszor okoznak kárt a hajléktalan embereknek), mások viszont szívesen együttműködnek velünk, helyszínt biztosítanak a rendezvényeinknek és hajlandóak közösen cselekedni pl. a hatósági jogsértések ellen.

 

 

Ott vagytok a Humán Platform alapítói között, intenzív a jelenlétetek a közös tüntetéseken is. Milyen lehetőséget láttok a Humán Platformban? Lehetséges-e a mai politikai légkörben hosszútávon fenntartani egy ekkora kaliberű, tisztán szakmai (és nem pártpolitikai) szintű összefogást?

 

 

Erre nem a csoport nevében válaszolnék, mert még csak most alakul ki a pontos szerepünk a Platform munkájában. A Humán Platform egy nagyon jó kezdeményezés arra, hogy a különböző, az emberek fejlesztésével, igényeivel foglalkozó ágazatok szervezetei, képviselői számára kialakuljon egy kommunikációs felület és egy esetleges közös érdekvédelmi fórum.

Az AVM nagyon régóta próbálkozik azzal, hogy a hajléktalanságot kiszakítsa a „szociális szakmák” szorításából és össztársadalmi üggyé tegye. Ezzel együtt, fontosnak tartjuk, hogy más elnyomott, marginalizált csoportokkal is összefogjunk és közösen lépjünk fel a megbélyegzés, kirekesztés ellen. Reméljük, hogy minderre ez a Platform is jó lehetőséget fog nyújtani.

Viszont, hogy pontosan mi a Platform célja és hogyan fog működni, az még a jelen pillanatban is formálódik, így most még lehetetlen megállapítani, hogy mennyi hatása, mozgástere lesz, és milyen veszélyek leselkednek rá.

 

 

A nagyobb volumenű figyelemfelkeltő akciók mellett intenzíven dolgoztok a lakhatási problémák aktuális megoldási lehetőségein, pl.: üresen álló önkormányzati bérlakásokhoz próbáltok hozzájuttatni hajléktalan embereket. Milyen előrelépések, sikerek történtek ezen a fronton?

 

 

Igen, A Város Mindenkié több szinten végzi a munkáját – egyrészt folyamatosan felhívjuk a nyilvánosság figyelmét a hajléktalan embereket érintő kérdésekre, másrészt viszont nagyon sok a belső, szakmai munka és a háttérmunka is, ami nem annyira látványos a nyilvánosság felé, viszont annál konkrétabb. Az Utcajogász program például az elmúlt két évben több száz hajléktalan és lakhatási gondokkal küzdő embernek nyújtott jogi és szociális tanácsot, segítséget.

Most a legnagyobb sikerünknek azt tekintjük, hogy Kőbányán nemcsak, hogy sikerült megállítani az önkormányzat kunyhóbontási terveit, hanem éppen a napokba döntött a helyi népjóléti bizottság arról, hogy két, jelenleg is a Terebesi erdőben élő házaspár több civil szervezet – köztük A Város Mindenkié és a Szociális Építőtábor – segítségével eddig üresen álló önkormányzati lakásokat felújíthasson és a felújítás után beköltözhessen. Úgy gondoljuk, ez hosszú távon nagyon jó példa lesz más önkormányzatok számára, hogy milyen módon lehet a közvagyon hasznosításával az utcán élő embereket megfelelő otthonhoz juttatni.

 

 

Többször, több helyen megfogalmaztátok, hogy a csoport egyik legfontosabb célja, hogy a hajléktalan emberek visszanyerjék önbecsülésüket. Ez talán még a lakásproblémánál is égetőbb problémának tűnik. Hogyan kell ezt elképzelni? Mi történik egy olyan folyamat során, amikor valaki a teljes kitaszítottság állapotából vissza(?)nyeri, megtalálja az önbecsülését. Miért lehet ez fontos a későbbiekben?

 

 

Erre a kérdésre nem én válaszolnék, hanem Mércse Pál, aki a csoportunk egyik érintett aktivistája, így átadom neki a szót.

„Az ember hajlamos azt hinni, hogy már nem fontos senkinek és hogy nem hasznos része a világnak. Elveszti a munkáját, rosszabbik esetben a családját, mindenét. A hajléktalanság nem csak a pénz és a lakhatás hiánya. Sokáig éltem egy erdőben a saját építésű kunyhómban. Az emberek megvetéssel néztek rám, mintha jókedvemből kukáznék, és hordanék koszos, füstszagú ruhát. Három év után már csak akkor mentem nappal az utcára, ha éppen akadt valami munka. A szégyenérzet mindvégig a sarkamban lihegett, és hat év őrlődés, után készen álltam arra, hogy végleg feladjam. Többször próbáltam (próbáltuk), de nem sikerült. Elhitették velem, hogy mivel nincs pénzem, hajléktalan vagyok (és cigány) semmi közöm ahhoz, ami körülöttem van (politika, művészet, vagy csak egyszerűen közélet). Ha valakit megfosztunk az önbecsülésétől, akkor már majdnem mindent elvettünk tőle, és ha visszakapja azt, meglesz mindene ahhoz, hogy újra élhessen. Mikor a X. kerületi Önkormányzat eldöntötte, hogy lebontja a kunyhónkat, és először találkoztam A Város Mindenkiével, újra láttam azt, hogy vannak, akiknek számítok, és vannak még emberek, akiknek jelent valamit az, hogy igazságosság és egyenlőség. Büszke vagyok arra, hogy A Város Mindenkié aktivistája vagyok, és csak akkor szégyellném (szégyellem) magam mikor nem mondom ki hangosan: Én is hajléktalan vagyok.”

 

 

A hajléktalanság összetett probléma, nem lehet egyik pillanatról a másikra feloldani, megoldani. Az utcárakerülés pillanatában az egyik legjelentősebb veszteség a kapcsolati tőke teljes hiánya. Van-e bármilyen lehetőség arra, hogy a frissen utcára kerülő emberekkel rögvest kapcsolatot tudjon teremteni a Város Mindenkié hálózata? 

 

 

A hajléktalanság nem az egyik pillanatról a másikra alakul ki. Az utcára kerülés a legtöbb embernél egy hosszú folyamat része: először családnál majd barátoknál meghúzódás (szívességi lakáshasználat), majd esetleg lakásfoglalás vagy munkásszálló, hajléktalanszálló, és az utca. Ezek a lépések nem következnek automatikusan egymás után, vagyis mindenki más és más utat jár be. Egyébként az AVM-ben ritkán találkozunk olyan emberrel, aki frissen vált hajléktalanná, ami valószínűleg éppen ezeknek a bonyolult utaknak köszönhető. És annak is talán, hogy a legtöbb ember számára sok időnek kell ahhoz eltelnie, hogy „hajléktalannak” tekintse magát és így csatlakozzon egy „hajléktalan érdekvédelmi csoporthoz” annak ellenére, hogy mi szeretnénk a hajléktalan szót a lehető legtágabban értelmezni mint otthontalanság vagy lakásszegénység.

Sokan keresnek fel minket olyanok, akik még nem hajléktalanok, de a határán mozognak (pl. kilakoltatás fenyegeti őket). Ők elsősorban az Utcajogász programon keresztül találnak meg minket, ami minden pénteken 15 és 17 óra között fogadja az ügyfeleket a Blaha Lujza téren.

Ezen kívül sok hajléktalanellátóban és intézményben vannak kint a faliújságaink, az eseményeink plakátjai – ezek alkalmával is sokan csatlakoznak hozzánk.

Van egy ún. találkozási pontunk, ahol minden héten egy adott helyen találkozhatnak velünk az érdeklődők (sajnos ennek most éppen helyszínt keresünk, így nem tudok konkrét helyet mondani, de a blogunkon azonnal meg fog jelenni az információ: www.avarosmindenkie.blog.hu).

Ráadásul, most már nagyon sok tagunk van, és így ők is viszik a csoport hírét a többi érintett között – tapasztalataink szerint ez a legjobb útja annak, hogy valaki felvegye velünk a kapcsolatot.

vasary2

A léhűtő királyfi és az agybogarak

Még több, mint tizenöt perc volt hátra a “Művészlelkek a város peremén” című, otthontalan művészek írásaiból összeállított antológia bemutatójának kezdetéig, de a Nádor utcai Duna-palota alagsori előadótermében csak hosszú keresgélés után találtunk magunknak két szabad helyet. A helyiség végében aprósüteményt és rágcsálnivalót kínáltak a Mathias Corvinus Collegium hallgatók, de egyelőre senki nem fogyasztott, és mivel a művészek a színpadra lépésig a közönég soraiban foglaltak helyet, nem lehetett tudni, ki az, aki udvarisságból, és ki az, aki a lámpaláz miatt nem eszik. Ha akartuk, sem tudtuk volna kitalálni, hol ülhetnek, kik lehetnek a fellépő hajléktalan, pontosabban az általuk jobban kedvelt megfogalmazás szerint otthontalan művészek, hiszen ugyanolyan frissek, vidámak és felszabadultak voltak, mint bármelyikünk.

A kívülállók számára egy utcán élő hajléktalan látványánál sokkal riasztóbb lehet egy olyan otthontalannal való találkozás, akin külsőleg még nem is látszik, hiszen ez rádöbbentheti a szemlélőt arra, hogy kettőjük közt nincs is akkora különbség, akár ő is lehetne ilyen helyzetben. A “Művészlelkek a város peremén” című antológia bemutatóján azonban egészen más volt a helyzet. A rendezett külsejű, tiszta tekintetű emberek láttán olyan érzésünk támadt, mintha visszafelé tekernénk egy videót, és látnánk, ahogy a szétesett építmény darabjai felrepülnek a levegőbe, és visszakerülnek az eredeti helyükre – ezek az emberek képesek voltak arra, hogy újból felépítsék, összerakják magukat, csodálatos érzés szembesülni ezzel, szinte hihetetlen. Nem tudhattuk, hogy a résztvevők honnan, mennyire mélyről jöttek, mert a rendezvénynek és a kiadványnak hangsúlyozottan nem a részvétkeltés volt a célja, de abban biztosak lehettünk, hogy visszailleszkedtek a társadalomba, annak mindannyian fontos, hasznos tagjai, és immár képesek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek azért, hogy hamarosan saját otthonuk legyen.

A nézők halkan beszélgettek, az elől ülők időnként hátrapillantottak, hogy aztán elégedetten nyugtázzák, lassan megtelik a terem, mikor hirtelen, még a rendezvény megnyitása előtt egy fiatal férfi lépett fel a színpadra egy gitárral. A fekete ing laza eleganciát kölcsönzött neki, lendületének, természetességének és leginkább zseniális szerzeményeinek köszönhetően a közönség az “in medias res” kezdés ellenére is hamar elcsendesedett, és érdeklődve figyelte az előadást. A hivatalos felkonferálás mellőzése lehetővé tette, hogy kellően oldott legyen a hangulat, ugyanakkor a szervezők legfontosabb céljának megvalósulását bizonyította, miszerint az otthontalan emberek képesek arra, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat, és ha úgy adódik, egyedül is tudják képviselni önmagukat és saját érdekeiket. Balogh Miklósnak, a 2011-ben megrendezett Hajléktalan tehetségkutató győztesének nem is volt szüksége arra, hogy bemutassák, első dala előadása után már mindenki azt kérdezgette, ki is lehet ő.

Balogh Miklós előadása után a könyvbemutatót megnyitó diáklányok nagy szeretettel mutatták be a fellépő művészeket, időnként megbicsakló hangjuk jelezte, hogy nagy gonddal, de egyáltalán nem szerepelésvágyból fogtak hozzá a munkához, nem azért, hogy saját magukat előtérbe helyezzék.

A Kodály Marosszéki táncát, Beethoven Holdfény szonátáját és ráadásképp Liszt Ferenc Tizenötödik rapszódiáját előadó zongoraművész, Vásáry Tamás szeretetteli közvetlenségével és nyílt hozzáállásával elérte, hogy bár előadása nagyon nagy élményt nyújtott, szereplése mégsem szorította háttérbe az otthontalan művészek bemutatkozását.  Hogy ez így történt, talán rendkívül szerény fellépésének és figyelmes mértéktatásának köszönhető, és tökéletes összhangban állt az általa elmondottakkal, miszerint mi tulajdonképp mindannyin egyek vagyunk, hiszen mindannyiunkban közös Isten, és ez a bennünk rejlő rejtett azonosság lényegibb, mint az eltérő vagyoni helyzetből vagy társadalmi megbecsültségből adódó különbségek. A világhírű művész szerepvállalása távol állt a jótékonysági koncertek sztárelőadóinak jól ismert attitűdjétől, akik gyakran negédesen, leereszkedő hozzállással sütik el a legnagyobb közhelyeket, miközben az adott eseményt saját maguk reklámozására használják fel. Vásáry Tamás ezzel szemben részvételével valódi közösséget vállalt az otthontalan művészekkel, hiszen nem akart több lenni, mint egy a fellépők sorában.

A rövid zongorakoncert után megismerhettük a benne szereplő hét otthontalan szerző- Berkes Kinga, Dvorcsák Gábor, Horváth Csilla, Leé József, Pethő Gábor, Pollák László és Veszprémi Gábor – rövid bemutatkozását, majd egy-egy írásukat Balogh Gyöngyi tolmácsolásában, aki hivatásos színészeket megszégyenítő módon mutatta meg, hogyan kell mindenféle modorosság és manír nélkül, teljesen természetesen, ugyanakkor mégis rendkívül értő módon irodalmi szövegeket mondani. Valamennyi verset és prózát tudta fejből, amikor egy-egy versnél mégis a kezében lévő papírlapra pillantott, szabadkozva szólt ki a szerzőnek, hogy ne haragudjon, csak az utolsó pillanatban kapta meg az adott szöveget. Jellemző volt ez a hozzállás, mindenki ennyire komolyan vette a feladatát. Ennek ellenére az oldott, családias hangulaton, nem változtatott sem a rengeteg ember, sem Vásáry Tamás jelenléte, sem pedig a szereplők által érzett lámpaláz. Az elhangzó szövegek frissnek, átélhetőnek, sok helyen szellemesnek bizonyultak, egyetlen percig sem unatkoztunk. Sokunkban megmaradt a szegény sorsú édesanya ironikus, keserédes meséje a léhűtő királyfiról, aki lefizette a kincset őrző nindzsákat, így az igazi hősöket legyőzve végül elnyerhette a királylány kezét; a rocker lány verse a kiégett zenészről; vagy Léé József gondolatai, amelyeket ő maga agybogaraknak nevez. A rendezvény végén a szervezők még egy jópofa meglepetéssel is szolgáltak- Léé József és Balogh Gyöngyi az antológia szerkesztőjének, Veszprémi Gábornak egy pályázatra írt, fiatalkori börtönrap szövegét adta elő, a szerző dobkíséretével.

Az est jókedvű, kötetlen együttlétbe torkollt, azon kevés helyek egyike lett erre a néhány órára a terem, ahol biztosak lehettünk benne, hogy mindenkinek van mondanivalója a másiknak, ezért az is teljesen mindegy volt, hogy éppen Vásáry Tamással, vagy egy otthontalannal beszélgettünk.

Az ötletgazda diákok segítségével a fellépő művészek valóban kezükbe vették sorsukat, és ez szerencsére éles ellentétben áll azzal a lemondó, háttérbe húzódó, önbizalomhiányos magatartással, amire az emberek többsége számíthatna tőlük. Mivel egyelőre nincs meg a módjuk arra, hogy a saját othonukat zárják magukra, éppen az ellenkezőjét teszik- kiállnak az emberek, a világ elé, és megmutatják, hogy léteznek.