Udvarhelyi Éva Tessza összes bejegyzése

Mindenkié

(Borbáth Péter interjúja Udvarhelyi Éva Tesszával és a Város Mindenkié csoporttal.)

 

Az Alkotmánybíróság 2012. november 12-én megsemmisítette a szabálysértési törvénynek azt a rendelkezését, amely szabálysértéssé minősítette a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát. http://www.mkab.hu/sajto/kozlemenyek/kozlemeny-a-kozterulet-eletvitelszeru-lakhatasra-valo-hasznalatat-szankcionalo-szabalysertesi-tenyallas-megsemmisiteserol. A Város Mindenkié csoport szívósan küzdött az elmúlt másfél évben a hajléktalan emberek kriminalizációja ellen, az alaposan átgondolt cikkek mellett látványos, olykor kifejezetten kockázatos demonstrációkkal hívtátok fel a közvélemény és a döntéshozók figyelmét a probléma mélységére. Mit gondolsz, milyen szerepet játszott az Alkotmánybíróság döntéshozatalában a Város Mindenkié csoport aktív jelenléte?

 

 

Nyilván elfogultak vagyunk, de szerintem nagyon nagy szerepe volt ebben. Korábban az AVM is fordult beadvánnyal az Alkotmánybírósághoz, hogy vizsgálja meg ezt a jogszabályt, de az új szabályok miatt már csak az ombudsman beadványa alapján tehette meg. Egyébként az ombudsman hosszú évek óta nagyon következetesen kiáll a hajléktalan emberek jogaiért, amiért mi őt nagyon tiszteljük és ebben a tekintetben szövetségesünknek is tekintjük.

A Város Mindenkiének két konkrét szerepe volt ebben a küzdelemben. Egyrészt, folyamatosan és kitartóan szembeszegültünk a hajléktalanellenes politikával mind a médiában, mind a gyakorlatban. Másrészt, olyan hajléktalan érdekvédelmi csoportként, ahol az érintettek vannak túlnyomó többségben, közvetítettük a hajléktalan emberek hangját a nagy nyilvánosság és azon hajléktalan emberek felé is, akiket nagyban érint a kriminalizáció, de nem tagjai semmilyen érdekvédelmi csoportnak.

Úgy gondolom, hogy az AVM nagy szerepet játszik abban, hogy se a szélesebb nyilvánosság, se az érintettek ne fogadják el ellenállás nélkül a hajléktalan emberek megbélyegzését és hatósági üldözését. Az Alkotmánybíróság döntéséhez egész biztosan hozzájárult az is, hogy a kriminalizáció elleni érvek éve óta nagyon tisztán hallhatóak a közbeszédben.

 

 

Orbán Viktor azonban életszerűtlennek nevezte a hajléktalanság kérdésével kapcsolatos alkotmánybírósági határozatot, és nemzeti konzultációt kezdeményezett a kérdésről. Az ügy kapcsán demonstráltatok december 21-én. Mit gondoltok, milyen kimenetele lehet/lesz egy a hajléktalanság kérdését tematizáló nemzeti konzultációnak?

 

 

Az AVM a tüntetésen kívül még egy nyílt levelet is küldött Orbán Viktornak, amire Lázár János válaszolt. Ezt, és a csoport válaszát nemsokára nyilvánosságra hozzuk.

Személy szerint bennem még él a kétely azzal kapcsolatban, hogy lesz-e egyáltalán „nemzeti konzultáció” ebben a kérdésben. Szerintem, ha a Fideszes politikusok kiszámolják ennek a pénzügyi és politikai vonzatait, könnyen juthatnak arra, hogy egy ilyen kezdeményezés még az ő szempontjaik szerint is teljesen értelmetlen. Ha nagyon sokat kapirgálják ezt a kérdést, egy idő után elkerülhetetlen lesz beszélni a mostani (és egyébként minden rendszerváltás óta hatalomban lévő) kormány felelősségéről abban, hogy Magyarországon emberek tömegei élnek szegénységben és megfelelő otthon nélkül (itt most a milliókat érintő lakásszegénységre gondolok).

Ha mégis elindul a „nemzeti konzultáció”, akkor feltételezem, hogy ugyanolyan álságos és félrevezető kérdések lesznek benne, mint a korábbiakban, amelyekre csak úgy lehet válaszolni, hogy a jelenlegi kormány álláspontja erősödjön. Az érdemi kérdéseket, pl. az átfogó lakás- és szociálpolitikáról biztosan nem fogják benne feltenni. Ráadásul valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy a valóságban hányan és hogyan válaszoltak rá.

Én egyébként úgy gondolom, hogy ha egy az egyben feltennék azt a kérdést, hogy „Ön szerint a közterület hajléktalanságot büntetőpolitikával vagy szociális- és lakáspolitikával lehetne megoldani?” akkor a magyar lakosság többsége nem a büntetőpolitika mellett tenné le a voksát.

 

 

A Máltai Szeretetszolgálat vezetői az országgyűlés képviselőinek írott levélükben nem tartják szerencsésnek a nemzeti konzultációt ebben a kérdésben: “vannak olyan felelősségteljes döntések, amelyeket csak hozzáértők bevonásával lehet meghozni. Veszélyes útnak tartjuk, ha a társadalommal konzultálunk arról, mi legyen a sorból kilógó emberekkel.” Mennyiben értetek egyet a Máltai Szeretetszolgálat vezetőivel? Milyen a szakmai kapcsolatotok jelen helyzetben a hajléktalanellátás szervezeteivel?

 

 

Egyetértünk a levél tartalmával és örülünk, hogy a hajléktalan-ellátás vezetői is kiállnak az értelmetlen hatósági üldözés ellen. Viszont az AVM szellemiségéből következik, hogy mi a hajléktalan embereket is szakértőknek tekintjük, nemcsak azokat, akik a szakmájuk miatt értenek a hajléktalansághoz. Vagyis mindenképpen kiegészítenénk ezt azzal, hogy a hajléktalanság megoldásáról való érdemi gondolkodásba a hajléktalan és otthontalan embereket és az ő érdekérvényesítő szervezeteiket is be kell vonni.

Az AVM viszonya a hajléktalan-ellátással ugyanannyira ambivalens, mint megalakulásunk óta mindig. Megfigyelőként részt veszünk a Tízek Tanácsában, ami a fővárosi hajléktalanellátó intézmények egy ernyőszervezete (velük együtt szerveztük anno a józsefvárosi népszavazás elleni kampányunkat is például). Vannak azonban olyan szervezetek, amelyek egyáltalán nem tekintik partnernek a csoportunkat és teljesen elhatárolódnak tőlünk (amivel egyébként sokszor okoznak kárt a hajléktalan embereknek), mások viszont szívesen együttműködnek velünk, helyszínt biztosítanak a rendezvényeinknek és hajlandóak közösen cselekedni pl. a hatósági jogsértések ellen.

 

 

Ott vagytok a Humán Platform alapítói között, intenzív a jelenlétetek a közös tüntetéseken is. Milyen lehetőséget láttok a Humán Platformban? Lehetséges-e a mai politikai légkörben hosszútávon fenntartani egy ekkora kaliberű, tisztán szakmai (és nem pártpolitikai) szintű összefogást?

 

 

Erre nem a csoport nevében válaszolnék, mert még csak most alakul ki a pontos szerepünk a Platform munkájában. A Humán Platform egy nagyon jó kezdeményezés arra, hogy a különböző, az emberek fejlesztésével, igényeivel foglalkozó ágazatok szervezetei, képviselői számára kialakuljon egy kommunikációs felület és egy esetleges közös érdekvédelmi fórum.

Az AVM nagyon régóta próbálkozik azzal, hogy a hajléktalanságot kiszakítsa a „szociális szakmák” szorításából és össztársadalmi üggyé tegye. Ezzel együtt, fontosnak tartjuk, hogy más elnyomott, marginalizált csoportokkal is összefogjunk és közösen lépjünk fel a megbélyegzés, kirekesztés ellen. Reméljük, hogy minderre ez a Platform is jó lehetőséget fog nyújtani.

Viszont, hogy pontosan mi a Platform célja és hogyan fog működni, az még a jelen pillanatban is formálódik, így most még lehetetlen megállapítani, hogy mennyi hatása, mozgástere lesz, és milyen veszélyek leselkednek rá.

 

 

A nagyobb volumenű figyelemfelkeltő akciók mellett intenzíven dolgoztok a lakhatási problémák aktuális megoldási lehetőségein, pl.: üresen álló önkormányzati bérlakásokhoz próbáltok hozzájuttatni hajléktalan embereket. Milyen előrelépések, sikerek történtek ezen a fronton?

 

 

Igen, A Város Mindenkié több szinten végzi a munkáját – egyrészt folyamatosan felhívjuk a nyilvánosság figyelmét a hajléktalan embereket érintő kérdésekre, másrészt viszont nagyon sok a belső, szakmai munka és a háttérmunka is, ami nem annyira látványos a nyilvánosság felé, viszont annál konkrétabb. Az Utcajogász program például az elmúlt két évben több száz hajléktalan és lakhatási gondokkal küzdő embernek nyújtott jogi és szociális tanácsot, segítséget.

Most a legnagyobb sikerünknek azt tekintjük, hogy Kőbányán nemcsak, hogy sikerült megállítani az önkormányzat kunyhóbontási terveit, hanem éppen a napokba döntött a helyi népjóléti bizottság arról, hogy két, jelenleg is a Terebesi erdőben élő házaspár több civil szervezet – köztük A Város Mindenkié és a Szociális Építőtábor – segítségével eddig üresen álló önkormányzati lakásokat felújíthasson és a felújítás után beköltözhessen. Úgy gondoljuk, ez hosszú távon nagyon jó példa lesz más önkormányzatok számára, hogy milyen módon lehet a közvagyon hasznosításával az utcán élő embereket megfelelő otthonhoz juttatni.

 

 

Többször, több helyen megfogalmaztátok, hogy a csoport egyik legfontosabb célja, hogy a hajléktalan emberek visszanyerjék önbecsülésüket. Ez talán még a lakásproblémánál is égetőbb problémának tűnik. Hogyan kell ezt elképzelni? Mi történik egy olyan folyamat során, amikor valaki a teljes kitaszítottság állapotából vissza(?)nyeri, megtalálja az önbecsülését. Miért lehet ez fontos a későbbiekben?

 

 

Erre a kérdésre nem én válaszolnék, hanem Mércse Pál, aki a csoportunk egyik érintett aktivistája, így átadom neki a szót.

„Az ember hajlamos azt hinni, hogy már nem fontos senkinek és hogy nem hasznos része a világnak. Elveszti a munkáját, rosszabbik esetben a családját, mindenét. A hajléktalanság nem csak a pénz és a lakhatás hiánya. Sokáig éltem egy erdőben a saját építésű kunyhómban. Az emberek megvetéssel néztek rám, mintha jókedvemből kukáznék, és hordanék koszos, füstszagú ruhát. Három év után már csak akkor mentem nappal az utcára, ha éppen akadt valami munka. A szégyenérzet mindvégig a sarkamban lihegett, és hat év őrlődés, után készen álltam arra, hogy végleg feladjam. Többször próbáltam (próbáltuk), de nem sikerült. Elhitették velem, hogy mivel nincs pénzem, hajléktalan vagyok (és cigány) semmi közöm ahhoz, ami körülöttem van (politika, művészet, vagy csak egyszerűen közélet). Ha valakit megfosztunk az önbecsülésétől, akkor már majdnem mindent elvettünk tőle, és ha visszakapja azt, meglesz mindene ahhoz, hogy újra élhessen. Mikor a X. kerületi Önkormányzat eldöntötte, hogy lebontja a kunyhónkat, és először találkoztam A Város Mindenkiével, újra láttam azt, hogy vannak, akiknek számítok, és vannak még emberek, akiknek jelent valamit az, hogy igazságosság és egyenlőség. Büszke vagyok arra, hogy A Város Mindenkié aktivistája vagyok, és csak akkor szégyellném (szégyellem) magam mikor nem mondom ki hangosan: Én is hajléktalan vagyok.”

 

 

A hajléktalanság összetett probléma, nem lehet egyik pillanatról a másikra feloldani, megoldani. Az utcárakerülés pillanatában az egyik legjelentősebb veszteség a kapcsolati tőke teljes hiánya. Van-e bármilyen lehetőség arra, hogy a frissen utcára kerülő emberekkel rögvest kapcsolatot tudjon teremteni a Város Mindenkié hálózata? 

 

 

A hajléktalanság nem az egyik pillanatról a másikra alakul ki. Az utcára kerülés a legtöbb embernél egy hosszú folyamat része: először családnál majd barátoknál meghúzódás (szívességi lakáshasználat), majd esetleg lakásfoglalás vagy munkásszálló, hajléktalanszálló, és az utca. Ezek a lépések nem következnek automatikusan egymás után, vagyis mindenki más és más utat jár be. Egyébként az AVM-ben ritkán találkozunk olyan emberrel, aki frissen vált hajléktalanná, ami valószínűleg éppen ezeknek a bonyolult utaknak köszönhető. És annak is talán, hogy a legtöbb ember számára sok időnek kell ahhoz eltelnie, hogy „hajléktalannak” tekintse magát és így csatlakozzon egy „hajléktalan érdekvédelmi csoporthoz” annak ellenére, hogy mi szeretnénk a hajléktalan szót a lehető legtágabban értelmezni mint otthontalanság vagy lakásszegénység.

Sokan keresnek fel minket olyanok, akik még nem hajléktalanok, de a határán mozognak (pl. kilakoltatás fenyegeti őket). Ők elsősorban az Utcajogász programon keresztül találnak meg minket, ami minden pénteken 15 és 17 óra között fogadja az ügyfeleket a Blaha Lujza téren.

Ezen kívül sok hajléktalanellátóban és intézményben vannak kint a faliújságaink, az eseményeink plakátjai – ezek alkalmával is sokan csatlakoznak hozzánk.

Van egy ún. találkozási pontunk, ahol minden héten egy adott helyen találkozhatnak velünk az érdeklődők (sajnos ennek most éppen helyszínt keresünk, így nem tudok konkrét helyet mondani, de a blogunkon azonnal meg fog jelenni az információ: www.avarosmindenkie.blog.hu).

Ráadásul, most már nagyon sok tagunk van, és így ők is viszik a csoport hírét a többi érintett között – tapasztalataink szerint ez a legjobb útja annak, hogy valaki felvegye velünk a kapcsolatot.

A hajléktalan emberek kriminalizációja a mélyülő politikai válság jele

Ma Budapesten konzervatív becslések szerint minimum 3000 ember él fedél nélkül, közterületen, és kb. 6000 ember éjszakázik különböző átmeneti szállásokon (pl. családok átmeneti otthona, éjszakai menedékhely, átmeneti szálló, hajléktalan lábadozó). Ezen kívül, több tízezer ember kénytelen nagyon rossz körülmények között, túlzsúfoltan vagy szívességi lakáshasználóként élni. Valószínűleg Budapesten is több százezerre tehető azoknak a száma, akiket hiteltartozás vagy díjhátralék miatt a lakásvesztés vagy kilakoltatás fenyeget. Az országos adatokat tekintve kb. 30 ezer fő körül van az effektív hajléktalanok száma. Győri Péter lakáspolitikus szerint a lakástalanok száma (akik vagy effektív hajléktalanok, vagy nincs önálló rendelkezésű lakásuk) minimum 1,6 millió fő, míg az otthontalanok száma (akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de az fizikai színvonala, laksűrűsége miatt nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére) legalább 3 millió fő. Vagyis a hajléktalanság nem egy törpe kisebbség ügye és nem is deviáns magatartás – ahogyan azt sok politikus állítja – hanem tömegeket érintő probléma, ami a magyar társadalom gazdasági és politikai berendezkedéséből ered.

 

Azok a hajléktalan emberek, akiket a budapesti utcákon, aluljárókban és tereken látunk nap mint nap, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Annak ellenére azonban, hogy a tág értelemben vett hajléktalanság által érintett emberek viszonylag alacsony százaléka él szó szerint az utcán, egyben ők a legsebezhetőbb és a legnagyobb egzisztenciális és fizikai veszélyben élő csoport is. Az utcán élő emberek jelentősége túlmutat számszerű súlyukon, hiszen a közvélemény és a társadalmi képzelet számára ők azok, akik megtestesítik a „hajléktalanokat”, ezért kiemelten fontos az, hogy a társadalom tagjai és intézményei hogyan viszonyulnak hozzájuk.

 

Az utcán élő hajléktalan emberek évtizedek óta a hatósági zaklatás kiemelt célpontja, aminek fő célja – kimondva vagy kimondatlanul – a közterekből történő eltávolításuk. Egy 2001-es felmérés szerint a megkérdezettek 15%-át bántalmazták rendőrök/biztonsági őrök amióta hajléktalan. Noha frissebb statisztikai adatok (egyelőre) nem állnak rendelkezésre, a fizikai bántalmazás nem az egyetlen – és nem is a leggyakoribb – formája az utcán élő emberek hatósági zaklatásának. Az érintettek tapasztalataiból tudjuk, hogy az utcán élő és/vagy hajléktalannak, szegénynek kinéző embereket sokkal gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint a nem-hajléktalan állampolgárokat és azokat, akiknek látszatra rendezett a szociális helyzetük. A közterület-felügyelők, rendőrök és kerületőrök előszeretettel küldik el a kapualjakban, padokon és hidak alatt alvó embereket. Az akciószerűen végrehajtott aluljáró-tisztogatási programok is hasonló célt szolgálnak: a Közterület-fenntartó a Közterület-felügyelettel és a rendőrséggel összefogva alkalmanként „kitakarít” egy-egy budapesti aluljárót, teret vagy utcát. Ezen akciók során az ott lakókat elküldik, holmijukat pedig gyakran kidobják, vagy megsemmisítik. Az önkényesen és minden jogszerűséget nélkülöző módon végrehajtott kunyhóbontások pedig azt a kb. 1000 embert érintik, akik különböző erdős területeken saját építésű kunyhóban vagy sátorban élnek (ilyen jogszerűtlen kunyhóbontásra került sor például 2011 októberében Zuglóban és ezt tervezi a csepeli önkormányzat is).
A köztéren élő hajléktalan emberek megbélyegzettsége változó előjelű és erősségű reakciókat vált ki mind az állampolgárokból, mind pedig a különböző intézmények és hatóságok képviselőiből. Az állampolgárok reakciói az együttérzéstől a sajnálaton át a megvetésig és az undorig, míg az intézményes reakciók az együtt érző támogatástól a szélsőségesen agresszív zaklatásig és kirekesztésig terjednek. Az alkalmanként igen különböző állampolgári és intézményes megközelítések ellenére azonban a rendszerváltás óta egy egyértelműen negatív, a kriminalizációt előtérbe helyező tendencia látszik kirajzolódni.

 

Míg az 1990-es évek végén jellemzően az empátia és a sürgősség érzete irányította a hajléktalansággal kapcsolatos közpolitikákat (lásd pl. a nagyszabású hajléktalan tüntetések hatására megnyitott első hajléktalanszállókat 1990-ben), addig a 2000-es évekre egyre több olyan jogszabály és intézkedés jelent meg, ami a hajléktalanságot mint rendészeti vagy esztétikai, és nem mint szociális problémát kezelte. 2010-ben például több, mint 40 önkormányzatnak volt már a guberálást vagy koldulást tiltó/korlátozó rendelete. A fővárosi közterek „megtisztításának” programja már Demszky Gábor polgármestersége alatt is megjelent, noha azt végül a központi irányítás és erőforrások hiányában nem hajtották végre teljes körűen. 2009-ben Újbuda polgármestere ún. hajléktalan-mentes zónákat hozott létre, ahonnan a fedél nélkül élő embereket a kerületőrök és a közterület-felügyelők elküldték.

 

A hajléktalan emberek szisztematikus kriminalizációja 2010-ben, a Fidesz-kormány hatalomra lépésével gyorsult fel mind állami, mind önkormányzati szinten. 2010 őszén módosították az építési törvényt, ami lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok meghatározzák a közterület „rendeltetéstől eltérő” használatát, és tiltsák az utcai hajléktalanságot. Először a fővárosi közgyűlés élt ezzel a lehetőséggel és Tarlós István 2011 áprilisában kezdeményezett rendeletével a főváros összes közterületén megtiltotta az „életvitelszerű tartózkodást”, ami 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. A rendelet nem határozza meg, mit jelent az életvitelszerű tartózkodás, így lényegében az eljáró hatósági személyre van bízva, hogy kit és milyen alapon bírságol meg (ez súlyos alkotmányos aggályokat is felvet, amire többek között az ombudsman is felhívta a figyelmet).