Tudósítás az Újnautilus „A szegénység provokációja” című rendezvényéről.

 

Bokáig állsz hóban, a hideg fokozatosan hatol át a három réteg ruhán, először még el tudod terelni a figyelmed, de a fájdalom szépen lassan kezessé tesz, magához szoktat, soha nem voltál még ennyire benne a saját testedben, mint most, és soha nem érezted még ennyire ott magad, ahol vagy, mert a fizikai fájdalom a jelenhez szögez, ez az egyetlen dolog, ami ennyire tökéletesen meg tudja tenni ezt.

 

Ezek azok a pillanatok, amikor a leginkább magadra gondolsz, amikor már reflex az önzés, nincs átgondolt célja, nem tudatos elhatározás, értelmüket vesztik a konyhamelegben kialkudott illúziók, szembesülhetsz azzal, aki vagy. A Normafán egyszer láttam egy anyát, aki nem szedte ki a saját fia nyakába dobott havat, úgy elgémberedtek az ujjai, annyira fájt, képtelen volt segíteni, mintha elkezdték volna letördelni, ő mondta így.

 

Az Újnautilus folyóirat az utóbbi időben egyre több szegénységgel, otthontalansággal foglalkozó esszét, tanulmányt jelentetett meg, már-már külön rovatot szentelt neki.

 

 A legutóbbi rendezvény is ehhez a témához kapcsolódott, ami helyszíne miatt egyfajta demonstratív szolidaritási akcióként is szolgált, hiszen mínusz néhány fokos hidegben, szabad ég alatt, a Városligetben került megrendezésre. A szervezők letörölték a hóval borított padokat, forró teát osztogattak, és néhány pokróc is előkerült, nem jó, ha egy aktivista beteg lesz, és utána hosszabb ideig nem tud részt venni a munkában, nem az a cél. A beszélgetés résztvevői, a hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai között egyébként éppen ezen a téren bontakozott ki a legérdekesebb vita-kérdés, vajon milyen messzire lehet elmenni az eszközök megválasztása során, és mennyire kell tekintettel lenni az esetleges kockázatokra. Az Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus által képviselt Város Mindenkié csoport például országszerte ismert hatásos akcióiról, határozottan megfogalmazott álláspontjairól. Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint ugyanakkor a nagyobb összeütközések felesleges energiaveszteséggel járhatnak, a nem megfelelő megszólalásmód miatt esetleg megszakad vagy létre sem jön a párbeszéd, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy végül elérjék a kívánt eredményeket. Ráadásul a radikálisabb akciókat nem mindig kíséri megfelelő médiavisszhang, ezért előfordulhat, hogy a beszámolók alapján pontatlan kép alakul ki az adott szervezetről a köztudatban.

 

Udvarhelyi Tessza szerint csoportjuk természetesen tisztában van ezekkel a kockázatokkal, de megfogalmazása szerint a döntéshozók gyakran elutasító hozzáállása nem egy esetben a határozottabb fellépést indokolja, hiszen e nélkül el sem jutnának az illetékesekhez javaslataik. Ők utolsó lehetőségként nyúlnak a radikálisabb, ám korántsem szélsőséges eszközökhöz, miután már minden egyéb kapcsolatfelvételi módot megpróbáltak.

 

Összességében a nézetkülönbség ellenére a gyakorlatban valószínűleg előnyös, hogy egyaránt létezik diplomatikus, valamint a figyelemfelkeltő megszólalásmódot is vállaló szervezet, hiszen talán a két módszer párhuzamos alkalmazásával lehet elérni a legjobb eredményeket.

 

 A szervezetek képviselői között a kitűzött célok tekintetében is érzékelhetők kisebb különbségek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanok érdekében először nem is a lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását kellene követelni, ennél sokkal lényegesebb olyan célokat találni, melyek könnyebben megvalósulhatnak. Például mivel az elmúlt évben a kilakoltatások közel nyolcvan százalékának oka közüzemi számlatartozás volt, ez a jövőben egyszerűen megelőzhető lenne az előrefizetéses rendszer bevezetésével.

 

A Város Mindenkié csoport ugyanakkor a már-már elérhetetlennek tűnő, távlati célokat is fontosnak tartja, hiszen ezek lelkesítik aktivistáikat. Nem elégedhetnek meg a kisebb  sikerekkel, a jelentős eredmények eléréshez elengedhetetlen az állandó, aktív közéleti jelenlét, a folyamatos szerepvállalás.

 

Az utóbbi évtizedek politikája és a gazdasági berendezkedés rengeteg embert juttatott a társadalom perifériájára. A rendszer pedig fél szembesülni önmagával, és azzal, amit okozott, ezért kézenfekvő és gyors megoldást talált abban, hogy eltünteti szem elől, a közterekről és aluljárókból saját kudarcának bizonyítékait, a hajléktalanokat.

 

Az ehhez hasonló akciókat általában azzal indokolják, hogy az emberek is ezt akarják, ami részben igaz is, hiszen a járókelők többsége az undor érzetén túl a hajléktalanok láttán egzisztenciálisan maga is megrendül, és kimondva- kimondatlanul arra gondol, hogy ha ez ebben a rendszerben ennyi (és egyre több) emberrel előfordul, akkor esetleg maga is ilyen sorsra juthat. Viszont ha idővel nem kell szembesülnie ezzel, akkor azt hiszi majd, a probléma nem is létezik, vagy megoldódott, és a hajléktalanok megfelelő helyre kerültek. Vecsei Miklós szerint ezek az érzések nem az emberek gonoszságából vagy az együttérzés hiányából adódnak, igazság szerint a legtöbben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a hajléktalanokkal, és ettől tanácstalanná válnak, mert ha például találnak egy földön fekvő, beteg embert, akkor telefonálhatnak a mentőknek, ha viszont egy hajléktalant látnak, aki valamilyen szinten természetesen szintén segítségre szorul, egyszerűen nem tudnak kit kihívni, ezért az államtól várnak megoldást.

 

A hajléktalan életmódot szankcionáló jogszabályokkal a döntéshozók éppen ezt a problémát próbálják megoldani úgy, hogy a pénz-és szabadságvesztés büntetéssel való fenyegetés segítségével gyakorlatilag megkísérelték beterelni a szállókra a hajléktalanokat. Ez az előbbiek alapján érthető törekvés, azt azonban senki sem vette figyelembe, hogy először a megfelelő feltételeket kellene megteremteni, mert amíg ezek nem adottak, addig egy ilyen rendelkezés gyakorlatilag az erdőkbe száműzi az otthontalanokat.

 

Ráadásul, ha egy utcán élő embert kiszakítanak a megszokott lakókörnyezetéből, az legalább akkora –ha nem nagyobb- lelki megrázkódtatást jelent számára, mint ha egy házzal vagy lakással rendelkező kénytelen elhagyni otthonát. A hajléktalan embert sokszor segítik a környéken lakók, esetleg rábíznak dolgokat, kutyasétáltatást vagy kerti munkát, egy esetleges kényszerköltözés kapcsán az otthontalan ezeket az emberi kapcsolatait is elveszíti, megszakad a kapcsolata a társadalommal, ismét kirekesztett lesz, perifériára kerül.   

 

B. Magyar Csilla, a Város Mindenkié mozgalom tagja kiemelte, hogy éppen ezért önmagában a lakáshoz juttatás nem is jelenthet megoldást, mert ezeknek az embereknek nem a lakás hiányzik, a legjobban nem a hideg vagy az otthon hiánya fáj, hanem az önbecsülés, az emberi kapcsolatok, a célok, a hasznosság érzetének hiánya, hogy nem találják magukat érdemesnek arra, hogy éljenek. Ennek a lelkiállapotnak az eredménye lesz aztán a fizikai romlás, az elhanyagolt, ápolatlan külső, szenvedélybetegség, ami alapján az emberek később megítélik őket, holott ez az állapot nem hajléktalanságuk oka, hanem eredménye.

 

B. Magyar Csilla elmondása szerint a Város Mindenkié csoport ezt a problémát oldja meg nagyon sikeresen. Tagjaik között egyaránt megtalálhatóak a hajléktalanok és szövetségeseik, egyenrangú és egyenértékű együttműködőkként. Itt mindenkit ráébresztenek arra, hogy szükség van rá, és együtt nagyon sok mindent tehetnek társaikért.

 

A rendezvényen egyébként jó néhány hajléktalan ember is jelen volt a Város Mindenkié csoportból. Kedves, kedélyes, vidám emberek, nem kevés öniróniával. Szegények, de korántsem szerencsétlenek.  Igazán jó rájuk nézni, összemosolyogni velük. Néhányan Debrecenből jöttek, ahol a napokban alakították meg a Város Mindenkié első vidéki tagozatát. A beszélgetés végét még megvárják, de sietniük kell, hogy elérjék a vonatot.

 

Lassan teljesen átfagyunk. Állunk még egy darabig a fák alatt, a havon, hát ennyit vállalhatunk át, ennyire lehetünk részesei, csak a hideget érezhetjük, a többiről, a lényegről nem sok fogalmunk lehet. A járókelők időnként érdeklődve pillantanak felénk, de nem maradnak túl sokáig, határozott léptekkel indulnak el inkább a közeli műjégpálya felé, ott több értelmét érzik a hidegnek.

 

(A képeket Szöllősi Mátyás készítette)