Minden egyetemi félév során eljön az a három-négyhetes időszak, amikor az ember úgy érzi, „javában zajlik a félév”. Ez nem feltétlenül a három szorgalmi hónap közepe tájára esik, lehet előtte is, utána is, nincs benne logika. Onnét lehet észrevenni, hogy a hallgatóság tetemes része mással foglalkozik, szinte eltűnik az egyetemről: nem szállja meg a közeli presszókat, mint a félévkezdés lázas ügyintézéseinek szüneteiben, s nem vonul csapatostul a könyvtárba a vizsgaidőszak nem kevésbé fölfokozott hangulatának jeleként. Minden zökkenőmentesen zajlik: előadások, szemináriumok, gyakorlatok, tréningek, szakmai összejövetelek, s közöttük a csönd. Ilyentájt a pszichodráma-foglalkozások is nyugodtak, majdhogynem unalmasak, csak a végzősökben van valami lappangó szorongás, melyet nem lehet pusztán a következő félévi államvizsga tényével vagy a már folyamatban levő álláskeresés, kapcsolatbiztosítás bizonytalanságaival és sikertelenségével magyarázni. Valami furcsa köztesség-érzés ez, de nem az egyetem és az élet közötti átmenet természetes lelkivilága. Az ok alighanem abban a lassan hagyománnyá vált szokásban keresendő, hogy szinte senki nem a tizedik félévben akar végezni: kérvényezi a tizenegyediket, s mivel jól és jobban hangzó indok mindig akad, mindenki meg is kapja az engedélyt. Honnét lehet tehát fölismerni egy végzős pszichológushallgatót akkor, amikor javában zajlik a félév? Onnét, hogy cél nélkül kóvályog az egyetem épületében, a legszokatlanabb helyeken telepszik le, hogy az ablakon át bámulja a szemközti ház érdekfeszítő tűzfalát, mintha az elmúlt években a vizsgákra várva nem lett volna elég ideje alaposan kitapasztalni minden repedését, szívesen szóba elegyedik akár egy elsőévessel is, és nem fennhéjázó tanácsokat ad neki, hanem melegszívű figyelemmel hallgatja kedves csacsogását. A végzős szeme fátyolos; és többnyire a hangja is az, mert a végzős többet cigarettázik, mint valaha, miközben azon tűnődik, mit szeretett ebben az egészben annyira. Ez nem valami negédes nosztalgia – ó, ha csupán az volna! –, ez olyasvalami, amit talán meg sem lehet érteni. Még akkor sem, amikor a végzős egyszer csak a kínnehéz kapuból visszafordul, és köszön a portásnak, aki annyi figyelemre se méltatja, mint eddig.

A pszichodrámacsoport évfolyambulit rendezett, mint minden évben. Afféle búcsúztató ez, amelynek során a végzős hallgatókat előre nem meghatározott módon vetik alá a gólyabálon szokásos próbatételeknek. Minthogy az egyetem régóta nem foglalkozik már azzal, hogy mindennek valami hivatalos és emelkedett közeget biztosítson, a két iniciációs eljárás teljesen átkerült a hallgatóság sajátos, öntörvényű értelmezésének körébe. Mi a züllést professzionálisan űzzük – ez a meggyőződés hatotta át minden évben a készülődést. A készülődők pár évig még züllenek, aztán éppoly meggyőződésesen lesznek tisztes családapák, családanyák, szakértők, hivatalnokok, mint amilyen meggyőződéssel nem azok most. Ez az élet természetes rendje – állapítják majd meg, és igazuk van, látszik rajtuk. Vannak azonban olyanok, akik az ilyen bulikon is idegenek, és éppoly idegenek lesznek akkor, a konferenciák utáni fegyelmezett munkavacsorákon is. Nem emlegetik föl jóízűen és elborzadva a régi bulik hőstetteit, mert tudják, hogy a veszély máshol van. És nem múlt el.

Az ez évi búcsúztató nehézkesen indult. Nem verődött össze időben az a három-négy társaság, amelyik megalkotta volna az éjjeli drámajáték informális csomópontjait, az emberek inkább lézengtek, a jól begyakorolt kötések nemigen akartak létrejönni. Magam is jóval éjfél után érkeztem. Hol a gyönyör, hol van a mára nekem rendelt gyönyör? – kérdezték a szemek, mint megannyi felvillanó fény. Láttam tágra nyílt, ijedt tekinteteket, összehúzott, figyelmet imitáló vonásokat, kemény, cinkosságot kereső – különb vagyok ezeknél, és látom, hogy te is – pillantásokat, elomló, félig már síró arcokat, s láttam magábafordult szemeket, láttam jégjózan, könyörgő szemeket, csak a magam szemét nem láttam meg ezek között. Kóvályogtak még úgy, ahogy én, tétova, de bennfentes képet vágva a négyszobás lakás útvesztőiben: néhányan, akik éppoly émelyítőnek találták volna, hogy megvessék az ilyen rendezvényeket, mint hogy részt vállaljanak belőle. Velük diszkréten egymásra mosolyogtunk, és elmentünk egymás mellett.

A konyhában már éjfél előtt véget ért az első roham, egypár szendvics árválkodott a tálcákon – körülbelül négy óráig nyugalom lesz, itt meghúzhatom magam, gondoltam. Attól nem féltem, hogy unatkozni fogok, aki szerelmes, sohasem unatkozik. Nem is éreztem rosszul magam. Ha valaki jön, akár beszélgetek is vele, ha nem, elmerülök magamban. Bort ittam, hűvös fehérbort, nagyon jólesett. Az ablakon át a Holdat néztem. Izzott, dús ezüstfénnyel, mely újra és újra arannyá erősödött, először azt hittem, a szemem káprázik. Olyan volt, mint egy álarc, melyen át- meg átsüt a mögötte sugárzó tekintet. Gyönyörű volt. Ez csoda – gondoltam. Szólj hozzám – kértem. Benyitottak a konyhába, az egyik végzős évfolyamtársam volt. Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte kissé már szétesett hangon. A Holddal társalkodom – feleltem. Szóval te is megőrülsz teliholdkor – mormogta és kiment. Hallottam, amint részeg megilletődöttséggel ismételgeti a szokatlan igét: társalkodom, társalkodom, társalkodom. Lapos-párás pillantással újra fölnéztem a látomásra. Szólj hozzám – kértem még egyszer. Szerelmes vagyok – suttogtam –, olyan nagyon szerelmes vagyok. A fejem magától hátracsuklott, de a szememet nem vettem le az ezüst-arany Holdról, nem is tudtam volna. Szerelmes vagyok, segíts rajtam. Kihúztam hajamból a hajtűket, a földre ejtettem őket. Szerelemes vagyok, segíts nekem. Kedvtelve járattam kezemet a hajamban, mintha a holdvilágot fürdetném benne. Halkan fölkacagtam ezen a közhelyes hasonlaton, s a hangomat furcsán idegennek éreztem, de tetszett a dolog. Végig tudatában voltam mindennek, de tudat és akarat teljesen eggyé vált. Kitöltöttem egy pohár bort és az ablakhoz léptem. A Hold felé emeltem a poharat. Ne mondd el senkinek – kértem, ittam egy kortyot, majd a többit puhán magamra öntöttem. Elvesztem az eszem – szólalt meg egy hang mélyen bennem. Nem baj – válaszoltam, mélyről szálló sóhajjal. Szétnyitottam a ruhámat, megmutattam magamat a Holdnak. Érzékeltem, amint valaki benyitott a konyhába, összefogtam a ruhát, karba öltött kézzel álltam, nem fordultam meg. Mariann – szólított meg incselkedő hangon az előbbi évfolyamtársam –, biztos, hogy jól vagy? Ha pszichológusra van szükséged, itt vagyok. Semmire nincs szükségem – feleltem a lehető leghidegebben, nehogy föltegye a következő kérdést, olyan fölösleges. Hát, jó, ha így gondolod – lassan csukta be az ajtót. Szerelmes vagyok – merültem vissza a Holdba – tudod? Szerelmes vagyok. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy meztelenül érintkezzem a puszta földdel, hogy besétáljak a vízbe. Mariann! Itt vagyunk, többen is! – a konyhaajtó kicsapódott, három teljesen elázott kedves bolond lógott körülötte, mindhárom a tavalyi tudományos diákkori konferencia biztos befutója. Menjetek a pokolba, miért nem hagytok békén?! – kirohantam a konyhából, a lakásból a kábulatban botladozók közül, le a lépcsőn az utcára.