Hatalmas jókedvem kerekedett. Ha utánam jönnek, lehagyom őket! Ugye? – pillantottam a Holdra. Futottam néhány utcányit, majd hirtelen megálltam. Esőt! – kiáltottam föl a Holdnak. Esőt! Esőt! Esőt! Kavargó, meleg, fekete zápor csapott le körém. A Dunához! – kiáltottam, s megeredtem újult erővel. Hamarabb odaértem, mint hittem, leszaladtam egészen az utolsó lépcsőig. Sűrű áradat vett körül, kimerülten bámultam a meztelen folyót. A gyönyör – suttogtam a folyónak. Élni akarok! – kiáltottam föl a Holdnak. A folyó nem engedett el. Beszélgetések, szeretkezések, hallgatások, lélegzetek, mozdulatok jelentek meg előttem, az éjjeli parti arcai, a sült a konyhában, a borospohár, melyet az ablakpárkányon hagytam, lógó és hadonászó karok, bóklászó és egymásba gabalyodott társaim, fotók az egyetemről, veríték, falitükör, könyvespolc. Itt vagyok. A gyönyör – suttogtam. A Felügyelő háza nincs messze. Odamegyek. A kapuhoz simultam. Kezemmel a kilincset, a fafaragásokat simogattam. Szeretlek, szeretlek, szeretlek – hadartam aléltan, nyelvemen görgetve a fa érdességét. Három nap, három nap, már csak három nap – nyugtattam magam.

Pénteken hatkor a Felügyelőt nem találtam otthon. Vártam rá egy ideig, majd egy rövid levélkét hagytam: Tisztelt Uram! Itt voltam hatkor, ahogyan megbeszéltük (vagy rosszul emlékszem?). Remélem, nem történt magával semmi (rossz). Félóráig szemléltem, hogyan kúsznak bele a kémények a sötétedő égbe (szép volt – a maga módján), most mindenesetre elmegyek. Üdvözlettel – L. M.

– Elina, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem volt otthon, és érzem, hogy valami szörnyűség történt vele. Balesete volt, rosszul lett, és egyedül fekszik a szoba közepén, és az ő életformájával az sem lehetetlen, hogy … Rettenetesen félek, hogy valami baja van, mit csináljak?

– Nyugodj meg, biztosan nem történt semmi rossz, csak közbejött valami, és nem tudott értesíteni.

– De ha mégis? Rettenetesen aggódom érte, fölhívtam, de csak a rögzítő kapcsolt be. Vártam rá félórát, mert éppen jöttek ki a lakók és be tudtam menni a lépcsőházba, és azóta egyfolytában rettegek az életéért.

– Nem lesz semmi baj, menj haza, fel fog hívni.

– Elina, nagyon szeretem őt. Nem érdekel, ha nem szeret meg soha, csak éljen! Nem érdekel, ha soha többet nem találkozunk, csak ne történjen vele semmi! Istenem, engedd, hogy éljen! Ugye nincsen semmi baja? Nem érdekel, ha nem szeret, csak éljen! Éljen! Éljen…

– Ezt ne felejtsd el.

– Nem fogom, de ugye nem halt meg?

– Dehogyis. Csak közbejött valami.

– De én így nem bírok tovább élni, ha nem tudom, hogy jól van-e.

– Mit akarsz tenni?

– Elmegyek hozzá, és ha nyitva van a kapu, bemegyek és megnézem, hogy nem halt-e meg. Bár biztosan haragudni fog, ha csak így odamegyek. Szerinted haragudni fog, ha csak így odamegyek?

– Nem hiszem. És különben se tehetsz mást.

– És ha nem lesz otthon? Istenem, megőrülök. Érzem, hogy megőrülök. Rettenetesen félek, hogy valami baja van.

– Menj el hozzá, és bizonyosodj meg, hogy jól van.

– De ha nincs nyitva a kapu, nem csöngetek föl. Akkor azt jelnek veszem. Elina! Nagyon félek.

– Próbálj megnyugodni.

– Jó. Ne haragudj, ne haragudj rám, csak nagyon szeretem őt, nagyon szeretem, nagyon, nagyon…

– Tudom. Hívjál vissza, hogy mi történt.

– Jó. De csak akkor megyek be, ha nyitva van a kapu. Ha nem, akkor majd meglátom…

– Jó. Siess.

– Megyek, megyek…

A kapu nyitva volt. Két megtermett asszonyság beszélgetett a kutyasétáltatás után, az egyik kutyára alighanem ráléptem, amint beszabadultam a lépcsőházba. Semmin nem gondolkodtam akkor, s most világosan itt állnak előttem ezek a pillanatok. Fekete ruha volt rajtam, fehér virágmintákkal, magassarkú pántos cipő, s a futástól intenzíven libegett körülöttem a kedvenc gyöngyvirágillatom. Ugyanazzal a lendülettel, mellyel a lépcsőn felszaladtam, mert nem volt türelmem a liftre várni, pedig a Felügyelő a legfelső emeleten lakott, nyomtam meg a csengőt. Az ajtó kinyílt, ott állt. Él – ujjongott föl a szívem, s az ujjongástól felé lendültem, de egy apró mozdulattal visszalépett és egy émelyítően teátrális mozdulattal a szívére tette a kezét.

– Mariann. Ne haragudjon. Egy megbeszélésen voltam, és nem tudtam hazaérni a megbeszélt időpontra. Nagyon szégyellem magam.

– Maga ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom, csak mielőtt hazamegyek, tudni akartam, hogy nincs-e semmi baja.

– Nincsen. Ne haragudjon rám.

– Aggódtam magáért!

– Ne haragudjon. Holnap fölhívom, és megbeszélünk egy másik terminust.

– Jó. Akkor én megyek is. Csak tudni akartam, nincs-e semmi baja. Köszönöm. Köszönöm.

– Holnap fölhívom.

Soha többé nem hívott föl. Soha többé nem jártam a Bernáth Antal utcában. Akkor utoljára, amikor leszaladtam a lépcsőn, ahol néhány perce még fölfelé száguldottam baljós rémülettel a szívemben – most azonban a színtiszta hála járt át. A kapunak borultam. Él, él, él – zokogtam. Meddig? Ki tudja? Ilyenkor nincs idő. Az idő csak akkor folytatódott, mikor a kínnehéz kapun kifordulva az arcomba kapott az alkonyi szél, s ahogy egyetlen szempillantás alatt lehűtötte rajta a könnyeket, úgy, egyetlen szempillantás alatt döbbentem rá, mit tettem. Elárultam magam.