Murakami egy jól bejáratott szimbólum- és témahálóval dolgozik évtizedek óta, de annyira nagyszerűen és észrevétlenül (vagy talán éppen annyira látványosan) variálja, forgatja az elemeket, hogy az olvasókat – már ha hajlandóak bevállalni az újabb „birkakergető nagy kalandot” – az utánérzés méla sóhaja helyett a varázslat illékony derűje járja át. Regényei könnyedén libbennek át a kulturális szakadékokon, miközben megőrzik sajátos „keleti” kódjaikat is. A sokak által máris fő műként emlegetett 1q84 esetében a sokat hajtogatott Orwell-allúzió ugyanakkor szinte semmit nem tár fel a regényszöveg tömören rétegzett, hajszálpontos struktúrájából. Pedig az 1984, valamint egyes motívumai szerepet kapnak a történetben. Murakami tulajdonképpen ráfókuszál a Nagy Testvérre, belépőkártyát nyújt át a helyi Belső Párt köreibe is, és megőrzi Orwell klasszikus disztópiájának egyik alapzatát, a love storyt is, de a szimpla vízió helyett ténylegesen átléptet minket egy másik fraktálba. Murakami mágikus realizmusa – mint általában – felszámolja a valóság és fikció közötti merev ellentétet, az átlépéseknek, ismétléseknek és egyéb trükköknek köszönhetően a szabályos, kézbe vehető geometriai test helyett egy érinthetetlen Möbius-szalag lesz a regény allegorikus alakzata. „Nehéz lenne meghatározni, hogy meddig tart a valóság és honnan kezdődik a képzelet világa. Van egyfajta legendás olvasata, de lehet ügyesen szerkesztett allegóriának is olvasni.” (253) – mondja Fukaeri nevelője Tengónak, amikor a Légből szőtt gubóról beszélgetnek. Legendás olvasat és allegória: ebben a kettősségben rejlik az egyik legkeresettebb kortárs szerző új regényének titka is.
A regény gazdaságosan bánik az idővel, szinte mérőszalaggal méricskéli azt, hogy a két főszereplő, Aomame és Tengo fejezetei a linearitás törvényét szem előtt tartva gondos átfedésbe kerüljenek, de a történetekben mégis összeomlanak a válaszfalak. Az előrehaladást sorozatos megtorpanások és visszacsúszások hátráltatják, miközben a valós idő kifolyik a regénytér talapzatai között. A cselekményből, mint egy hirtelen megáradt folyóból apróbb mikrotörténetek ágaznak el, amelyek kifutása a szigorú kontroll dacára izgalmasan teszi cseppfolyóssá, nehezen befoghatóvá a szöveget. Hiszen a késleltetett, szántszándékkal lelassított szerelmi történet minden apró adaléka kulcsfontosságúvá válhat egy-két fejezetet követően – miközben az 1q84 a holt betűkhöz szegezi olvasóját, komoly figyelmet követel meg. Az ökonomikus hozzáállás mellett szinte említésre sem érdemes, hogy a regény az időt teszi fő témájává. Filozofikus eszmefuttatások helyett, tehát ahelyett, hogy definiálná, szétírná vagy bemutatná azt, belehelyezi szereplőit, két holdat pingál az esti égboltra, és észrevétlenül átállítja az óráinkat. De a háttér betakarja a történetet, nem merev drapériaként feszül a képzeletbeli színpad mögött, hanem – ahogyan Az arany virágcserép üvegcséi Anselmus diákot – rabul ejti a figurákat. Az üvegfal mindazonáltal csak a regény szerelmespárja számára tiltja meg az átkelést, hiszen Aomame és Tengo halasztódó találkozásával szétrobbanna a másik kozmosz, végérvényesen eltolódnának az egyensúlyok, a mágiát pedig elnyelné az úgynevezett valóság. Amelyben a találkozás soha nem jöhet létre.
A főszereplők sorsa már gyermekéveikben megpecsételődik. A zárt szektába tartozó anyukát kísérő Aomame, és a nemzeti tévétársaság díjbeszedőjeként tevékenykedő apuka nyomában kullogó Tengo vasárnaponként el-elhaladnak egymás mellett. Érintik egymást, de nem vesznek tudomást egymásról, ahogyan közös iskolájukban is a maguk elszigetelt mindennapjaikat élik. A lányra ferde szemmel néznek, ahogy az ebédlőben imádkozik, Tengót pedig testi ereje és intelligenciája távolítja el osztálytársaitól. Aztán amikor a fiú egy alkalommal a lány segítségére siet, az megszorítja védelmezője kezét, és kisomfordál az üres osztályteremből. Évek telnek el. Tengo a regény kezdetén írói ambíciókat dédelget, és matematikatanárként felkészítő kurzusokat tart. Váratlanul felkérést kap a neves szerkesztőtől, Komacutól, hogy írja át a Fukaeri nevű tizenhat éves lány cselekmény szempontjából remek, de stilisztikailag gyenge regényét. A Légből szőtt gubó bestseller lesz. Tengo és a zárkózott lány közel kerülnek egymáshoz, kiderül, hogy Fukaeri saját élményeit mondta hangszalagra, amelyet, mivel neki komoly gondjai vannak az írással, barátnője jegyzett le, és küldte el a kiadóhoz. A fikciónak hitt agyszülemények is lelepleződnek: Fukaeri meséje egy valós, igaz elszigetelt közösség mindennapjait tárja fel. A regény ugyanis egy ökogazdálkodásra berendezkedett, szigorú tanításokat valló csoport, az Előfutár telepén játszódik, ahol az emberek egy ismeretlen, de mágikus erővel bíró Vezér utasításait követik. Aomame időközben kettős életformára rendezkedett be: a kemény személyi edzések levezénylése mellett megrendelésre lányokkal, asszonyokkal erőszakoskodó férfiakkal számol le. Bár utóbbi nap mint nap a testkódok rideg valóságával szembesül, a férfi pedig az elmélet és a fikció terepén tevékenykedik (ráadásul tevékenységüket a felfedezés pillanatáig mindketten mit sem sejtve folytatják, űzik a kizökkent világban is), az eseményszálak összegabalyodásának köszönhetően – más körülmények között – ugyanúgy kerülgetni kezdik egymást 1q84-ben, mint azelőtt, titkon arra a pillanatra vágyva, hogy újból találkozzanak.
Más és más úton (Tengo a „fiktív” szövegbe való belépéssel, Aomame pedig saját kalandregényének csúcseseményeként) jutnak el a Vezér mitikus alakja által megtestesített varázsos világba, miközben az eddig vezető út életük sematizált újraélésének, az ismétlődő motívumok spiráljának tekinthető. A Murakami eddigi történeteiben meghatározó magány két újabb alaki megtestesítője viszont egy ellentétes hatalmak meghatározta bizarr erőtér szereplője, amelyben a kommunikációs alapsémáknak legalább annyira fontos szerepük van, mint az ember zsigeri reakcióinak. Az 1q84 egy szimpla kommunikációs sémára fűzi rá az alapmítoszt, amelyből egyszerre eredeztethető az idő végleges kizökkenése, Aomame és Tengo egymást-keresgélése, valamint az ismétlődések spirálja is. Noha az európai kultúrtörténetben és a kultúra „működését” leírni szándékozó elméletekben már évtizedek óta mérvadónak számít a klasszikus kettős struktúráktól való elrugaszkodásra törő igyekezet, Murakami „keleti” kontextusában ennek jóval gazdagabb hagyománya van. Ilyen szempontból érdekes, hogy a titokzatos little people munkálkodása egy adó és egy vevő aktív jelenlétéhez van kötve, igaz az interakció alanyai szabadon cserélgethetik pozíciójukat. Ez a mozzanat irányítja a regény szerelmespárjának állandó társtalanságát is, hiszen a Fukaeri szövegének életet adó Tengo tulajdonképpen az antitestet termelte ki a little people vírusával szemben – míg Aomame olyan helyzetbe kerül, hogy leszámoljon a mágikus erőket 1q84-be továbbító csatorna létezésével. Egyiküknek vélhetően ki kell törlődnie a regénytérből. És ezen a ponton hagy minket egyedül Murakami. Aomame az utolsó részben egy pisztolyt markol meg, Tengo pedig a vonatablakból a tájat pásztázza. Egymás nevét suttogják el.
Murakami Haruki: 1q84 (I-II.), ford.: Erdős György és Nagy Anita, Geopen, 2011.