Virágh András összes bejegyzése

A történet meggyőző két/harmada

Murakami egy jól bejáratott szimbólum- és témahálóval dolgozik évtizedek óta, de annyira nagyszerűen és észrevétlenül (vagy talán éppen annyira látványosan) variálja, forgatja az elemeket, hogy az olvasókat – már ha hajlandóak bevállalni az újabb „birkakergető nagy kalandot” – az utánérzés méla sóhaja helyett a varázslat illékony derűje járja át. Regényei könnyedén libbennek át a kulturális szakadékokon, miközben megőrzik sajátos „keleti” kódjaikat is. A sokak által máris fő műként emlegetett 1q84 esetében a sokat hajtogatott Orwell-allúzió ugyanakkor szinte semmit nem tár fel a regényszöveg tömören rétegzett, hajszálpontos struktúrájából. Pedig az 1984, valamint egyes motívumai szerepet kapnak a történetben. Murakami tulajdonképpen ráfókuszál a Nagy Testvérre, belépőkártyát nyújt át a helyi Belső Párt köreibe is, és megőrzi Orwell klasszikus disztópiájának egyik alapzatát, a love storyt is, de a szimpla vízió helyett ténylegesen átléptet minket egy másik fraktálba. Murakami mágikus realizmusa – mint általában – felszámolja a valóság és fikció közötti merev ellentétet, az átlépéseknek, ismétléseknek és egyéb trükköknek köszönhetően a szabályos, kézbe vehető geometriai test helyett egy érinthetetlen Möbius-szalag lesz a regény allegorikus alakzata. „Nehéz lenne meghatározni, hogy meddig tart a valóság és honnan kezdődik a képzelet világa. Van egyfajta legendás olvasata, de lehet ügyesen szerkesztett allegóriának is olvasni.” (253) – mondja Fukaeri nevelője Tengónak, amikor a Légből szőtt gubóról beszélgetnek. Legendás olvasat és allegória: ebben a kettősségben rejlik az egyik legkeresettebb kortárs szerző új regényének titka is.

 

A regény gazdaságosan bánik az idővel, szinte mérőszalaggal méricskéli azt, hogy a két főszereplő, Aomame és Tengo fejezetei a linearitás törvényét szem előtt tartva gondos átfedésbe kerüljenek, de a történetekben mégis összeomlanak a válaszfalak. Az előrehaladást sorozatos megtorpanások és visszacsúszások hátráltatják, miközben a valós idő kifolyik a regénytér talapzatai között. A cselekményből, mint egy hirtelen megáradt folyóból apróbb mikrotörténetek ágaznak el, amelyek kifutása a szigorú kontroll dacára izgalmasan teszi cseppfolyóssá, nehezen befoghatóvá a szöveget. Hiszen a késleltetett, szántszándékkal lelassított szerelmi történet minden apró adaléka kulcsfontosságúvá válhat egy-két fejezetet követően – miközben az 1q84 a holt betűkhöz szegezi olvasóját, komoly figyelmet követel meg. Az ökonomikus hozzáállás mellett szinte említésre sem érdemes, hogy a regény az időt teszi fő témájává. Filozofikus eszmefuttatások helyett, tehát ahelyett, hogy definiálná, szétírná vagy bemutatná azt, belehelyezi szereplőit, két holdat pingál az esti égboltra, és észrevétlenül átállítja az óráinkat. De a háttér betakarja a történetet, nem merev drapériaként feszül a képzeletbeli színpad mögött, hanem – ahogyan Az arany virágcserép üvegcséi Anselmus diákot – rabul ejti a figurákat. Az üvegfal mindazonáltal csak a regény szerelmespárja számára tiltja meg az átkelést, hiszen Aomame és Tengo halasztódó találkozásával szétrobbanna a másik kozmosz, végérvényesen eltolódnának az egyensúlyok, a mágiát pedig elnyelné az úgynevezett valóság. Amelyben a találkozás soha nem jöhet létre.

 

A főszereplők sorsa már gyermekéveikben megpecsételődik. A zárt szektába tartozó anyukát kísérő Aomame, és a nemzeti tévétársaság díjbeszedőjeként tevékenykedő apuka nyomában kullogó Tengo vasárnaponként el-elhaladnak egymás mellett. Érintik egymást, de nem vesznek tudomást egymásról, ahogyan közös iskolájukban is a maguk elszigetelt mindennapjaikat élik. A lányra ferde szemmel néznek, ahogy az ebédlőben imádkozik, Tengót pedig testi ereje és intelligenciája távolítja el osztálytársaitól. Aztán amikor a fiú egy alkalommal a lány segítségére siet, az megszorítja védelmezője kezét, és kisomfordál az üres osztályteremből. Évek telnek el. Tengo a regény kezdetén írói ambíciókat dédelget, és matematikatanárként felkészítő kurzusokat tart. Váratlanul felkérést kap a neves szerkesztőtől, Komacutól, hogy írja át a Fukaeri nevű tizenhat éves lány cselekmény szempontjából remek, de stilisztikailag gyenge regényét. A Légből szőtt gubó bestseller lesz. Tengo és a zárkózott lány közel kerülnek egymáshoz, kiderül, hogy Fukaeri saját élményeit mondta hangszalagra, amelyet, mivel neki komoly gondjai vannak az írással, barátnője jegyzett le, és küldte el a kiadóhoz. A fikciónak hitt agyszülemények is lelepleződnek: Fukaeri meséje egy valós, igaz elszigetelt közösség mindennapjait tárja fel. A regény ugyanis egy ökogazdálkodásra berendezkedett, szigorú tanításokat valló csoport, az Előfutár telepén játszódik, ahol az emberek egy ismeretlen, de mágikus erővel bíró Vezér utasításait követik. Aomame időközben kettős életformára rendezkedett be: a kemény személyi edzések levezénylése mellett megrendelésre lányokkal, asszonyokkal erőszakoskodó férfiakkal számol le. Bár utóbbi nap mint nap a testkódok rideg valóságával szembesül, a férfi pedig az elmélet és a fikció terepén tevékenykedik (ráadásul tevékenységüket a felfedezés pillanatáig mindketten mit sem sejtve folytatják, űzik a kizökkent világban is), az eseményszálak összegabalyodásának köszönhetően – más körülmények között – ugyanúgy kerülgetni kezdik egymást 1q84-ben, mint azelőtt, titkon arra a pillanatra vágyva, hogy újból találkozzanak.

 

Más és más úton (Tengo a „fiktív” szövegbe való belépéssel, Aomame pedig saját kalandregényének csúcseseményeként) jutnak el a Vezér mitikus alakja által megtestesített varázsos világba, miközben az eddig vezető út életük sematizált újraélésének, az ismétlődő motívumok spiráljának tekinthető. A Murakami eddigi történeteiben meghatározó magány két újabb alaki megtestesítője viszont egy ellentétes hatalmak meghatározta bizarr erőtér szereplője, amelyben a kommunikációs alapsémáknak legalább annyira fontos szerepük van, mint az ember zsigeri reakcióinak. Az 1q84 egy szimpla kommunikációs sémára fűzi rá az alapmítoszt, amelyből egyszerre eredeztethető az idő végleges kizökkenése, Aomame és Tengo egymást-keresgélése, valamint az ismétlődések spirálja is. Noha az európai kultúrtörténetben és a kultúra „működését” leírni szándékozó elméletekben már évtizedek óta mérvadónak számít a klasszikus kettős struktúráktól való elrugaszkodásra törő igyekezet, Murakami „keleti” kontextusában ennek jóval gazdagabb hagyománya van. Ilyen szempontból érdekes, hogy a titokzatos little people munkálkodása egy adó és egy vevő aktív jelenlétéhez van kötve, igaz az interakció alanyai szabadon cserélgethetik pozíciójukat. Ez a mozzanat irányítja a regény szerelmespárjának állandó társtalanságát is, hiszen a Fukaeri szövegének életet adó Tengo tulajdonképpen az antitestet termelte ki a little people vírusával szemben – míg Aomame olyan helyzetbe kerül, hogy leszámoljon a mágikus erőket 1q84-be továbbító csatorna létezésével. Egyiküknek vélhetően ki kell törlődnie a regénytérből. És ezen a ponton hagy minket egyedül Murakami. Aomame az utolsó részben egy pisztolyt markol meg, Tengo pedig a vonatablakból a tájat pásztázza. Egymás nevét suttogják el.

 

Murakami Haruki: 1q84 (I-II.), ford.: Erdős György és Nagy Anita, Geopen, 2011.

Steampunk szöveglabirintus

Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,

egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.

(Jorge Luis Borges: A történet fonala)

 

 

A közel hatszáz oldalas regénymonstrumot szerzője posztmodern kalandregénynek nevezi. Bár a műfaji elnevezés igencsak semmitmondó, éppen ezért talán arról a megsüvegelendő szerénységről tanúskodik, hogy Az idő térképe nem kíván birokra kelni a populáris kalandregény olyan jelentősebb képviselőivel, mint például Carlos Ruis Zafón. Palma kortársának regényeiben (A szél árnyéka, Angyali üdvözlet) ugyanis képes meghaladni a cselekményközpontúságot (vélhetően ez lenne a posztmodern kalandregény fő ismérve), ezzel pedig a kalandra, rejtélyre és misztikumra áhítozó befogadói közeg elvárásainak kielégítése mellett az emberi gondolkodás mélystruktúráiba való belemerülésre is szakít időt. Más kérdés, hogy a kalandregény „posztmodernitásával” Palma annak a nem ma kezdődött folyamatnak az újabb állomására is reflektálhatott, amely permanensen ellehetetleníti valamiféle „magasabb stíl” óvatos kikülönítését a végeláthatatlan szövegkavalkádból. A piac és a tömegkommunikáció törvényszerűségeinek névértékén jegyzett irodalmi tevékenység tulajdonképpen a mindennapos kánondöntés veszélyével fenyeget, ami nem is tűnne annyira démonikus folyamatnak, ha az olvasáskultúra – más médiumokkal szembeni – rohamos eldeformálódása nem a klasszikus zsánereket kiüresítő bestsellerek áramlásának függvényében alakulna. Ebben a helyzetben különösen örömteli pillanatokat okozhat egy olyan könyv, amelynek textúráján erőteljes újító szándék tükröződik, és amely szembetűnően hordozza a képzelőerő gereblyenyomait is. Az idő térképe márpedig örömteli pillanatokat okoz, még akkor is, ha inkább a történések sodró lendülete vezérli az olvasást. Ennek eredményeképpen, ha nem is helyezkedhetünk el kényelmesen a regény olvasásakor a kontemplatív (ön-)megismerés pozíciójában, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a végletekig dacolunk a hermeneutika gondosan lefektetett premisszáival…

…és végül vesztesen kerülünk ki a küzdelemből, hiszen Palma regénye igenis képes arra, hogy csodálatos utazásra invitálja olvasóját, egyúttal megkérdőjelezzen bizonyos evidenciákat, és ráébresszen minket arra, hogy mindennapos döntéseink új és új folyosókat nyitnak az időben. Az idő térképe minden sematikus jegyével, minőségi ingadozásával, és szerzőjének túlontúl óvatos igyekezetével együtt elgondolkodtató munka, miközben értékét leglátványosabb tulajdonsága, a kusza és összetett cselekmény szolgáltatja. A három fejezetet felvezető rezümékből is tisztán látszik, hogy Palma narrátora nem csupán a viktoriánus Anglia teréből szól ki felénk, hangját is a koramodern poétika ismérveihez igazítja: hangsúlyosan reflektál mindentudására, a cselekmény kötelező zökkenőire – szinte minden kitérőjét megokolja, kezét nyújtja felénk, hogy ne fulladjunk bele a betűóceánba. Mi pedig, nyájas olvasók annak ellenére ráncolhatjuk össze szemöldökünket, hogy gyakorlatilag minden segítség adott az értelmező olvasáshoz, talán csak a lábjegyzetek hiányoznak, hogy – ha eddig még nem ismertük őket részletesebben – biográfiai szemelvényekkel kerülhessünk közelebb H. G. Wellshez, Hasfelmetsző Jackhez, az Elefántemberhez, Bram Stokerhez, valamint Henry Jameshez, azaz azokhoz a szereplőkhöz, akiknek segítségével Palma sajátos „fiktív” konstrukcióját izgalmasan hozza játékba a kollektív emlékezet archivált és legitimált szegmenseivel, az ismert világtörténet időegyenesén helyet foglaló alakokkal.

A három összefüggő történet első részében Andrew Harrington próbál visszajutni az időben, hogy megakadályozza szerelme, a prostituált Mary Jane Kelly halálát, míg a második részben Claire Haggerty szeretne kapcsolatba kerülni az emberek és az automaták között zajló jövőbeni háború hősével, Derek Shackleton kapitánnyal. Mindkét esetben H. G. Wells, a legújabb londoni őrületet, az időutazást kiváltó regény szerzője siet a hősök segítségére, miközben fontos szerephez jut Gilliam Murray is, az időutazások lebonyolításáért felelős cég mindenható igazgatója. Bár mindkétszer trükkök és fortélyok szükségeltetnek ahhoz, hogy a mozaikdarabkák a helyükre kerüljenek, azaz újraíródjon a Mary Kellyvel leszámoló Hasfelmetsző Jack élettörténete, illetve a 2000-ben végkifejletéhez sodródó háború krónikája, a zárlat készteti arra az olvasót, hogy új megvilágításba helyezze az eseményeket. Mikor már azt gondoljuk, a felsoroltakon túl már nincsen egyéb módja az időutazásnak, azaz a regény megnyugtatóan járta körbe a kérdéskört, hirtelen felbukkan egy jövőből érkező figura, aki tisztában van azzal, hogy három éppen íródó vagy befejezett munka, A láthatatlan ember, a Drakula, valamint A csavar fordul egyet a közeljövőben végérvényesen meghozza az elismerést, és az ércnél maradandóbb rangot a széppróza három kortárs képviselőjének. Palma regényének legérdekesebb, de egyben legelhibázottabb részével állunk szemben: míg fény derül arra, milyen formában is képzeli el Palma az idő térképét, addig megszakad az eddig követhető és jól letapogatható cselekménysor. A regény ezen a ponton akarja végleg helyre tenni az időutazással járó elkerülhetetlen paradoxonokat, valamint végső nyomatékként itt próbálja kiemelni az 1897-es év érdekes együttállásait, nem beszélve arról, hogy mintha a narrátor kicsit bele is bonyolódna mindentudásába. Az idő térképének végeztével szinte minden oldalra jut egy csavar, izgalmakat és meglepetéseket tartogat számunkra a történet. Palma az egész tölténytárat kilövi, de a vaktában ellőtt sorozatról kiderül, hogy hellyel-közzel célt is talált – meglepő módon.

Nagyon elcsépelt lenne így a végén a szerethető, jól megírt, lebilincselő regénytípus modelljébe kapaszkodva hozsannázni erről a regényről, amely tehát posztmodern kalandregény létére igencsak próbára teszi olvasója rövidtávú memóriáját, logikáját, és néhol türelmét is, de szívem szerint hasonló módon egyszerűsíteném le feladatomat a szövegét áhítattal, óvón kezelő szerző munkájának ismeretében. Nem teszem, mert banálisan szólva többet érdemel az a munka, amely nem tereget ki minden lapot az olvasó asztalára, hanem hagyja, hogy az olvasás valóban értelemkonstituáló (már-már az írás metaforikájába csúszó) aktussá váljon. Fő újítását abban a trükkben véltem felfedezni, amely a szöveg teljes ismeretében ténykedő narrátor „mögül” késztet a történetet lejegyző primer autoritás megkérdőjelezésére, az „egysíkú” szövegfelületet palimpszesztként láttató eszköz határozott bevonására. Az idő térképe többrétegű, bármennyire is egyszerűsíti le a helyzetet az egyébként zseniális oldal. A viktoriánus trilógia második része, Az ég térképe a hírek szerint már az utolsó simításoknál tart, így hamarosan újból beülhetünk Felix J. Palma masinájába.

Felix J. Palma: Az idő térképe, ford.: Latorre Ágnes, Európa, 2011.