Csépke Csilla összes bejegyzése

Bejegyzések

“És én mikor láthatlak téged?”

Hozzászólás most!

 

 

Beszámoló Schwechtje Mihály, a “Remélem, legközelebb sikerül meghalnod “című film rendezőjének
helsinki közönségtalálkozójáról

Szűk, de igazán barátságos hangulatú közönség előtt került bemutatásra 2019. március 9-én a helsinki Balassi Intézetben (Magyar Kulturális és Tudományos Központ) Schwechtje Mihály “Remélem, legközelebb sikerül meghalnod”  (továbbiakban: RLSM) című filmdrámája. A filmet 2018 szeptembere óta játsszák Magyarország szerte művészmozik, rendszeresen telt-házzal. Március 7-8. között megrendezett tamperei rövidfilm fesztiválon, a nemzetközi versenyfilm szekcióban szerepelt a rendező Aki bújt, aki nem című alkotása, mely indokul szolgált a finnországi látogatásának. A fővárosban megtartott est elsődleges nyelve a magyar volt, de a beszélgetés egésze alatt tolmács fordított a kíváncsi finn fülek számára is, a filmet pedig angol felirattal tekinthettük meg.
A Terápia című sorozat által illetve korábbi kisfilmjeiről már ismert Schwechtje első nagyjátékfilmje az RLSM, besorolása szerint thriller-dráma. A középpontban a 16 éves Eszter áll, akinek a történetén keresztül betekintést nyerhetünk a modern technológiák és a szociális média széles körű elterjedésének a mai kamaszok életére gyakorolt hatásaiba. Anélkül, hogy a történet részleteibe bocsátkoznánk, elmondható, hogy a film érinti a tanár-diák szerelmet, megjelenik a sexting és a webcam-sex témája is, de felmerül a szociális média, mint mások nevetségessé tételére, megalázására is használható felület, szerelem, féltékenység, erőszak, zaklatás, zátonyra futott barátság, bosszú kiközösítés, valamint a teljes peremre sodródás is. Egy fő cselekményszálon keresztül több tragikus sorsot látunk összefonódni a szemeink előtt, amelyben külön-külön az összes szereplőnek szembe kell néznie a saját démonaival, és bizony valamennyien teljesen magukra maradnak ebben a küzdelemben. Kamaszfilm ez a szó szoros értelmében véve, kamaszokról szól, kamaszoknak, de olyan társadalmi érzékenységgel dolgozza fel az online (szexuális) zaklatás témáját, amely kimozdítja az alkotást a kizárólag a fiatalabb generáció általi értelmezhetőség hatálya alól. A helyenként fiatalos, de mégis igényes humorral fűszerezett film bájos kiskutya szemekkel enyhíti a máskor undorig fokozott, kényelmetlenül kínos, zavarba ejtő jeleneteket. Tűpontos társadalomkritikát kapunk, fájóan valóságos karakterekkel.

A vetítést követő kérdezz-felelek nehézkezesen indult csak be, döbbent csend ült a sorok között. Az est házigazda-moderátorának felvezető beszédére reagálva Schwechtje elmondta, hogy kiemelt fontosságúnak tartja, hogy a filmjében közvetíteni kívánt üzenet eljusson a célközönségéhez, azaz épp az internetes zaklatásoknak és visszaéléseknek leginkább kitett korosztályhoz, a (kis)kamaszokhoz, fiatal felnőttekhez, illetve a velük legközelebbi kapcsolatban álló szülőkhöz, nevelőkhöz. Ezért aztán a filmfesztiválokon kívül középiskolákba és gyermekotthonokba is elvitte az alkotást. Tapasztalatai szerint fiatalok a vetítések után meglepő nyitottsággal és közlési hajlandósággal fordultak az alkotó, illetve nevelőik felé. Tapintható, hogy a téma nagyon is élő, és fontossággal bíró az életükben. Egy a Gellért-hegy lábánál fekvő, budai elitgimnáziumban folytatott beszélgetés során például – mesélte Scwechtje – a diákok majd két harmada tette fel a kezét a “küldtél és/vagy kaptál-e valaha meztelen képet?” kérdésre válaszul. Feltételezhető, hogy a kedvezőbb körülmények között élő családokban jobb a generációk közti kommunikáció, jellemzőbb a magasabb iskolázottság és a szélesebb tájékozottság, mint mondjuk a társadalom alsóbb rétegei esetében. Ijesztő belegondolni, hogy ilyen mértékű a naiv, feltétlen jóhiszeműség a tinédzserek körében. Saját bevallásaik szerint egy átlagos chatelés közben fel sem merül a fiatalokban, hogy a képernyő másik oldalán levő személy esetleg nem az, akinek mondja magát, vagy netán visszaélhet az általuk megosztott intim, kompromittáló információkkal, kepékkel, videókkal.
A nehezebb körülmények között, gyermekotthonokban élő fiatalok elmondásai alapján számukra egy a képei alapján szimpatikusnak vélt, valós életben akár teljesen ismeretlen online barátnak is szívesen küldenek bizalmas jellegű képeket magukról, amennyiben a beszélgetés olyan irányba mozdul. Különösebb válogatás vagy hezitálás nélkül, az esetleges veszélyeknek vagy visszaéléseknek akár leghalványabb gyanúja nélkül. Teljes bizalommal fordulva az internetes közösség fele, onnan várva a pozitív visszaigazolásokat.  A közönség megdöbbenve hallgatta a rendező szavait.
Persze felmerült, hogy vajon hol van ebben a történetben a szülők/névelők felelőssége. Schwechtje filmjében szándékoltan diszfunkcionális családokat láthatunk. Ott van az egyedülálló, keményen dolgozó, elfoglalt anyuka, akinek, úgy tűnik,  a saját “pasi-ügyei” fontosabbak, mint a lánya, Eszter magánéletébe való betekintés. Zavarba ejtő, kifejezetten kellemetlen, nyugtalanító érzéseket keltő a jelenet, amikor Eszter anyja, amikor tudomást szerez az iskolai szexuális jellegű zaklatásról, arra kéri lányát, hogy mutassa meg a szobáját, és így maradjon kettesben az őt zaklató fiúval, hogy addig ő maga a fiú apjával cseveghessen. Nem olyan meglepő fordulat, hogy ez a kamasz él-hal egy kis rá irányuló figyelemért, a pozitív megerősítésért, jöjjön az az angoltanártól vagy az iskola rémétől.
Aztán ott van ugye Beni, az iskola “rosszfiúja”, aki társaival tiszteletlenül bánik, a lányokat tárgyként kezeli, molesztálja, a fiúkat megalázza, terrorizálja. Az egy rövid képsor erejéig megjelenő szülőkép itt sem éppen ideális; egy szigorú, vasmarokkal fogó apát látunk, aki vélhetően fizikailag is bántalmazza a fiút. Ismert pszichológiai alaptézis, mely szerint azok a gyerekek, akik családon belüli erőszak áldozatai otthon, nem ritkán agresszorokká válnak az iskolákban, a náluknál gyengébbekkel szemben, így kezelve az otthonról hozott frusztrációkat.
Illetve látható az a szülő, aki mindent jobban vél tudni a gyerekeinél, döntést hozva a fejük felett az őket érintő kérdésekben is, nem hagyva az identitásuk kibontakoztatásara semennyi személyes teret. Ebben az esetben sincs semmi csodálkozni való azon, hogy a gyermek, Peti, szorongó, önbizalom hiányos, társai által kiközösített, érdekérvényesítésre képtelen, amelyek együttese végül a történet gerincét adó bonyodalomhoz, a fiktív személyazonosság kialakításához vezet.
Hiba volna természetesen a szülőket kizárólagos felelősként feltüntetni az efféle helyzetek kialakulásáért. Hiszen a kamasz személyes terének megsértése nélkül egy szülő sem lehet bizonyos afelől, hogy gyermeke kivel, miről beszél, mit oszt meg magáról az online térben, stb. Azt azonban minden kétséget kizárva állíthatjuk, ha meg nem is előzhető az adott probléma felmerülése, de tényleges odafordulással, bizalomra épülő, támogatást nyújtó, őszinte kommunikációval a tragikumba forduló végkimenetel elkerülhető.
A probléma kényes természetéből kifolyólag azonban sokszor félelem- és/vagy szégyenérzet társul már csak általánosságban is a szexualitásról, hát még az áldozattá válásról való beszédhez, ennek megfelelően pedig sajnos a felnőttek nehezen szereznek tudomást egy esetleges probléma létezéséről. Illetve amennyiben adott minden és meg is valósul az őszinte kommunikáció, a szülő/tanár/nevelő nem képes valós megoldást/segítséget nyújtani, hiszen nincs meg a megfelelő ismerete az online tér működési mechanizmusáról, és azok hatásáról a fiatalok szociális életére. Az idősebb generáció tapasztalatai, szociális kapcsolatai és közösségformaló struktúrái már-már felfoghatatlan mértékben eltérőék a mostaniaktól, nem értik és nem is érthetik a mai tiniket. Az online (szexuális) zaklatás mint jelenség maga is annyira új, hogy a társadalom egyelőre még nem dolgozott ki sem védekezési, sem megoldási stratégiákat a problémára, nincs eszközkészlet, amihez nyúlni lehetne.
(Finnországban helyenként az iskolák elkezdtek alkalmazni egy módszert, miszerint bizonyos időközönként tartanak összevont beszélgetős, ismerkedős órákat, amelyek keretei között különböző osztályokból, eltérő életkorú diákok kerülnek egy csoportba, akik más körülmények között talán nem is találkoznának egymással egyáltalán. Irányított foglalkozások ezek, ahol tudatosan olyan témákat hoznak fel, amelyek mentén előremutató és mélyre ható beszélgetések alakulhatnak ki, a fiatalok ténylegesen megismekedhetnek egymással, valódi, személyes kapcsolatokat kialakítva, így próbálva megelőzni a bántalmazói attitűd kialakulását. Ezen órák, körök bevezetése óta jelentősen visszaesett az iskolai piszkálódások, cikizések száma. Azonban az interneten történő, ergo arctalan-névtelen zaklatások ellen ez a módszer sem tudhat maradéktalan megoldást nyújtani.)

Az RLSM cselekménye a konfliktus kibontakoztatásánál szakad meg, a film nem ad választ a kérdésekre, hogy mit és hogyan kell vagy kéne tenni a baj megtörténtével. Nem moralizál, nem ad értékítéletet, kizárólag megmutatja a történteket egy külső nézőpontból, és magára hagyja a nézőket a gondolataikkal, frusztrációikkal. Nem érték váratlanul a rendezőt a vetítést követő beszélgetés során felé záporozó kérdések arról, hogy miért ott és úgy fejezte be a történetet, ahogy. Mik a következmények, hol marad a konfliktus feloldása, a felelősök megkeresése és elszámoltatása, mi a tanulság?
Schwechtje válaszában kifejtette, hogy tudatos döntés volt a részéről, hogy nem lesz szó a filmben a jogi következményekről. Nagyon fontos lenne – hangsúlyozta -, hogy a társadalom ne kriminalizáljon tizenéveseket, ne törje derékba fiatalkorúak életét például egy rosszul elsült online tréfa. Lehessen esélyük megérteni a tetteik súlyosságát, és látni a következményeiket, úgy, hogy tanulhassanak is belőle, de ezzel együtt ne legyenek egy életre beskatulyázva és bűnözőként determinálva. A rendező hozzátette továbbá, hogy ő maga sincs birtokában egy jogilag és morálisan is kielégítő, működőképes megoldókulcsnak, és nem is állt szándékában ilyesféle példázattal előállni. Az elsődleges célja az volt, hogy lehetőleg minél szélesebb körben beszédtémává váljon ez a korunkat igenis égetően érintő kérdés, az online térben zajló (szexuális) zaklatás jelensége.

 

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=KIF9kj0njdg

Következő vetítések dátumai:

https://www.facebook.com/pg/rlsmfilm/events/?ref=page_internal

Scwechtje Mihály weboldala, ahol az eddigi összes rövidfilmje megtekinthető:

https://schwechtje.com

 

 

 

 

Bejegyzések

Van még mit tanulnunk

Beszámoló A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény második napjáról

Február 14-15-én, A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény keretei közt, a FISZ rendezésében magyar, román, cseh, szerb, horvát és szlovák résztvevők próbálták körüljárni a trauma fogalmát, és egy közös narratíva alapjait megteremteni. Mindvégig két nyelven folyt a diskurzus – szinkrontolmács segítségével. Ez a beszámoló a rendezvény második, az Áttűnések, áttörések műhelynévre keresztelt napjának előadásait kívánja bemutatni.

Az első szekció a Traumanarratíváké, és Borbáth Péter az előző napot összefoglaló felvezetésével indul. Az első előadó, Florin Poenaru a Herta Müllerrel kapcsolatos szociálantropológiai kutatásaiba ad betekintést. Poenaru nem az irodalom felől közelít, sőt alapvető tézisként már előadása első mondataiban leszögezi, hogy Romániában 1989 után nem az irodalom az elsődleges médium, amely feldolgozza a történteket ill. a történeteket. A kommunizmus idején a román irodalom naturalista volt, csak a jelenre összpontosított nem volt képes feldolgozni a múltat, épp ezért nem lehetett az igazság nyelve. A történetek naplókon, memoárokon keresztül találták meg az utat. Herta Müller a fikció és a napló eszközeit vegyítő biografikus szövegei áthidalják ezt a szakadékot, ezáltal elevenedik meg az általa oly egyedien leírt világ, melynek mozgatórugói, mindig visszatérő elemei a Securitate, a román tikos rendőrség, Causescu, „az őrült király”, valamint a kommunista és a náci rezsim eszközeinek hasonlóságai.

Mikola Gyöngyi a délszláv háborúk felől közelít, és Nabokov regényein keresztül jut el az elszakadási trauma illetve az idegenség-érzet fogalmaihoz. Hogyan kell, hogyan lehet úgy írni a traumákról, hogy azzal ne tépjük fel a sebeket, de mégis megtörténjék a kimondás, amely a feldolgozás első lépése. A Nabokov-szövegekben élesen kirajzolódnak a bergsoni filozófia tézisei a teremtő emlékezetről – az emlékező eszerint a nem egy filmszerű, lineáris aktus során, hanem egy másik síkon éli meg és teremti újra az eseményeket.

Az előadásokat kerekasztal beszélgetés követte, melyben az előadókhoz Győrffy Ákos, költő, esszéíró és Misetics Bálint, „A város mindenkié”-csoport tagja is csatlakozik, a diskurzusba bevonódik így a hajléktalanság témája is. Borbáth Péter vitaindító kérdésére, miszerint az otthonról, a családi biztonságból való kiszakítottság is lehet-e elszakítottsági- trauma, Misetics határozott igennel felelt. Misetics szerint az emberek szociális beágyazottságuk mentén alkotják meg identitásukat, ennek pedig a család, a házasság, a munkahely, a lakhatás ennek a materiális tere. A hajléktalanok azok, akik mindezeknek híján vannak. Győrffy azt állítja, hogy a hajléktalanság nem az utcára kerülés pillanatában kezdődik, az ide vezető utat a környezet, mint például a szülők alkoholizmusa, a halmozottan hátrányos családi helyzet is motiválhatja. Mikola Gyöngyi véleménye szerint nehéz élesen körülhatárolni a(z elszakítottsági) trauma fogalmát, hiszen az egyén tűrőképessége, szellemi és szociális adottságai is befolyásolják azt, hogy az egyén mit él meg traumaként. Lehet ez egy válás, vagy a munkahely elvesztése – mindenkinél máshol van a határ, az ingerküszöb. Katonai bevetések alkalmával vizsgálják az egyes katonák tűrőképességét, így próbálván megelőzni a poszttraumatikus sokk kialakulását. A súlyosan traumatizált, művészi képességekkel megáldott egyének ráadásul képesek kreatív energiákba átfordítani a traumáikat.

Ámde Misetics kategorikusan vallja, hogy a trauma valós kiváltója nem lehet egy válás vagy rossz családi helyzet. A körülmények önmagukban nem determinálják a hajléktalanságot, ez pusztán az eldologiasodott társadalom felfogása. A felelősségvállalás nagyon lényeges lenne – legyen szó az egyén, vagy akár a társadalom felelősségéről. A beszélgetés ezen a ponton szétfut a szélrózsa minden irányába, valamennyi résztvevő megpróbálja párbeszédbe hozni saját szakterületének álláspontját a többivel, azonban ez csak kevéssé látszik megvalósulni. Úgy tűnik, a különböző diszciplínák nehezen képesek dialogizálni egymással.

No de milyen hazafogalom jöhet létre egy traumanarratíva után? – kérdezi a moderátor. Diskurzusba hozhatóak-e, és amennyiben igen, hogyan az irodalom és a szociológia egymástól látszólag igen elkülönböződő narratívái? Az első szekció első előadója, Florin Poenaru ragadja magához a szót, és a náci Németországból kitaszított Herta Müllert hozza példának. Véleménye szerint a haza fogalma plasztikussá válik, hiszen ilyen helyzetben a folyamatos kitaszítottság érzete dominál, az egyén már sehová sem tartozik igazán.

A második szekcióban a résztvevők, ahogy arra a cím is referál, a megújulás lehetőségeit veszik számba. Razvan Tupa feladatként tűzi ki, hogy a múltra mutató, a romantikában gyökerező, túlzó dialógusokat félretéve kell rámutatni a valós problémákra.

Borbély András a freudi trauma fogalomra építve fejti ki, hogy a történelmi trauma sosincs jelen, nem-létező létező, amely folyamatosan érzékelteti a hatását. Afféle képzeletbeli test, amelyet nem azonosítunk egy az egyben a valósággal. Amennyiben ezek a virtuális problémák mégis azonosulnak a valósakkal, akkor történik trauma, sérülés. Sinisa Tucic egyet-nem-értését hétköznapi példákkal támasztja alá. Tapintható, érzékelhető traumákként definiálja a határon túli lét mindennapos küzdelmeit, melyek például a hivatalos illetve a kisebbségi nyelv dualitásából fakadnak, nem beszélve nemzeti, kulturális identitásról. Borbély szerint nincs éles határ vagy feszültség a trauma absztrakt és teoretikus fogalma között, sőt, fontos a kettő együttes értelmezése. A parázs vita ezen pontján Kovács Mónika szociálpszichológus kér szót, és lefekteti, hogy nem minden sérülés vagy fájdalom tekinthető traumának. Amennyiben minden negatív behatást ekként határozunk meg, a trauma fogalma elveszíti legitimitását. Nem tartja szerencsésnek a traumát, mint kollektív tapasztalatot értelmezni, és óvatosságra int az általános fogalmak használatával kapcsolatban. Nem beszélhetünk kommunizmus-traumáról, hisz egész másféle traumát él át az elkövető, mint az áldozat. Mindenki által jól ismert tanács, hogy tovább kell lépni, mert az élet megy tovább. Valójában mégis éppen ez az, ami másodlagos traumatizálódáshoz vezethet. A traumákkal muszáj foglalkozni, ellenkező esetben visszük magunkkal, görgetjük tovább a mindennapi életünkbe. A történelmi traumák fel nem dolgozottságából adódik, hogy az aktuálpolitika folyamatosan fel tudja használni, és érdekeibe állíthatja azokat. A gyógyulás útja az, hogy megpróbáljuk megérteni az elsőre elfogadhatatlannak tűnő viselkedések, cselekedetek indokait, történetét.

Marko Pogacar véleménye szerint ez a fajta kibeszélés nem az írók funkciója vagy szerepe, hanem az irodalomé. Razvan Tupa kifejti: egyik-másik oldal képes ugyanazt a narratívát a saját diszkurzusába úgy beleültetni, hogy az akár ellenkező jelentéstartamokat mozgasson meg. Olyan nemromantikus narratívákat kell tehát találnunk, melyek minden fél számára elfogadhatóak univerzális igazságként. Az irodalom nemzeti, míg a költészet személyes eszköz. A költészet az a nem-romantikus narratíva, mely képes kifejezni a sallang- és elköteleződés-mentes valóságot. Marko Pogacar hozzászólása adja meg a lezárás tematikáját: sem az irodalom, sem a költészet nem hoz üdvözítő megoldást a traumákkal való szembenézésre. A feldolgozás kulcsa a közoktatásban rejlik, abban, hogy a következő generációknak el kell mesélni a személyes történeteket is, pusztán a tények sora nem elegendő, hisz azokat a politika befolyásolja.

Az est végére az idő fogyott el, nem a mondanivaló. A trauma-téma persze számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, a folyamatban lévő kutatások számára új ablakot nyitva gyümölcsöző területek felé. A hallgatóság körében némi hiányérzetet keltett, hogy mind az előadások, mind a viták során csak kevés hangsúlyt kaptak a magyarországi traumanarratívák és azok olvasatai. Ennek a sokszínű és sokrétű rendezvénynek előnyére vált, hogy a szegénység és a hajléktalanság kérdésköre is a kelet-közép-európai párbeszéd részévé vált. A különböző nemzetek nagyon is közös tapasztalatának körüljárásával nem csak mi, de az egymás mellett láthatóan jól megférő, ám eltérő beszédmódú diszciplínák diszkurzusai is közelebb kerültek egymáshoz, és meríthettek egymásból.

 (Bach Máté fotója)

Bejegyzések

Az online kritika kritikája

Hozzászólás most!

 

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:

 

a prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

Bejegyzések

A pillangók nyelvén szólva

Hozzászólás most!

Az átlag magyar olvasó nem, vagy csak viszonylag ritkán találkozik spanyol, portugál irodalommal, ennél is ritkábban specifikusan galíciaival. Bánki Éva a kötet kísérőtanulmányában a galegokról mit sem tudó olvasót a magyar kultúrával érzékletes párhuzamokat vonva vezeti be a középkorban született, javarészt Artur-mondakört feldolgozó, majd a XIX. században újra felvirágzó irodalmi hagyományba.  A magyar kulturális identitást oly nagyban meghatározó személyek példáin keresztül– mint Zrínyi, Arany és Petőfi – a galego kultúra és történelem a szemléletes hasonlóságok révén könnyebben hozzáférhetővé válik a magyar olvasóközönség számára is. Az „idegenség” érzését így leküzdve, izgalmas olvasmányélmény elébe néz, aki arra szánta el magát, hogy megismerkedjen A pillangók nyelvével.

A Manuel Rivas novellájának címét viselő antológia huszonhárom rövidprózát tartalmaz, tizenhárom galego szerző tollából. Kiemelni közülük egyet is nehéz feladat lenne, de nem is érdemes; egyenletesen kellemes olvasmány. A kezdő szöveg, Castelao Üvegszeme magasra téve a mércét (személyes kedvencem a kötetből) ablakot nyit a latin irodalom kapcsán oly sokat emlegetett mágikus realizmusra. A színvonal később sem hagy alább: a borzongni vágyó, a groteszkre éhes, de a szellemes humort kedvelő olvasó sem marad kielégítetlenül. A nyitó tanulmányban elővezetett fő témakör – a Merlint és Arturt övező mondavilág –korántsem fedi le a galego prózairodalom teljes tematikus horizontját: a klasszikus irodalmi toposzokkal dolgozó, hispániaikulturális közegbe pozícionált szövegek a XX. századi modernség minden frissességét és dinamizmusát magukon hordozzák.

A kötet retrospektív narrációs technikával dolgozó szövegei helyenként a mesemondás aktusát idézik meg. A szövegbeli elbeszélők gyakran „gazdájukról”, „urukról” mesélnek, az alattvaló, a szolga beszélői pozíciójából.A galego lét azonban nem csak a társadalmi hierarchia szempontjából tematizálódik, hanem a nyelviség kérdésére is komoly hangsúly helyeződik. A „g” betű ejtésének elkülönböződése a spanyol és a galego nyelvben szimbolikus értelemmel ruházódik fel: „Az már inkább zavart ezzel a társasággal kapcsolatban, hogy nem voltak hajlandók megszólalni galegóul, noha tudták, hogy a csontvázak nem képesek helyesen beszélni spanyolul – ezen nincs mit csodálkozni: gége nélkül nem lehet erős »h« hangot ejteni.” ill. „Apám szörnyű kínzásról mesélt: mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.”(A magyar irodalom területén ugyanezt a jelenséget – a nyelv szimbólummá válását – ábrázolja Illyés Gyula a Puszták népe záró jelenetében: „Nem áff, hanem eff.”) A galegók szempontjából kikerülhetetlen a kisebbségi lét kérdése, ám ez az antológiában szereplő novellák egyikében sem tematizálódik expliciten. Tragikus dimenziók nélkül, csak mint körülmény, mint index  ábrázolódik a szociális közeg, az alá-fölérendeltségi viszonyrendszer. Nem a kisebbségi lét az, ami meghatározza a szövegeket. Nem extrovertált, neurotikus hangon szólalnak meg ezek a szerzők, itt nyoma sincs az elnyomottak fojtott agressziójának. Kedves történetek ezek. A romantika világából eredeztethető csodálatos színezetű, mesebeli elemek, az állatszereplők, a tanulsággal záródó történetek mind-mind szerves részeit képezik a kötetben szereplő novelláknak, de van itt még táncoló csontváz, kommunista forradalmár, gyermekgyilkos szerelmesek, csodás mosolyú hercegnő, elátkozott sajt…

A novellák gördülékeny nyelve magáért beszél, mely a fiatal fordítógárda munkáját is dicséri. Azonban ha mégis kedvünk támadna keresgélni azt a bizonyos csomót a kákán, azt talán ott találhatnánk meg, ahol a szöveg véget ér. Vagyis ahol nem folytatódik tovább. A szavak teremtő ereje olyannyira erős, hogy maradnánk még egy kicsit abban a másik, fiktív világban – ehelyett –, de a szöveg kérlelhetetlenül véget ér, hiába vágynánk éppen ott kezdeni el az olvasást.

A pillangók nyelveszerencsés címválasztás, ugyanis ebben az antológiában valóban röpke, könnyed és színes szövegeket találunk, melyek felderítik kedélyünket.A könyv végére érve jóleső megelégedéssel dőlhetünk hátra, mondván: szép volt.

 

A pillangók nyelve, XX. századi galego próza, szerk. Pál Dániel Levente, ford. Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke, Szelényi Zsolt, Budapest, Prae.hu Kft., 2010.