Harag Anita összes bejegyzése

1988-ban születtem Budapesten. 2007 és 2011 között a PTE-BTK magyar szakán, néprajz minoron tanultam. 2010-től az ELTE-BTK indológia szakán tanulok, kreatív írás minorosként. Prózát írok, szövegeimet közölte az ÚjNautilus, a KULTer.hu és a KuPé.

Zsírkréta és napszemüveg

Zsírkréta és napszemüveg

Két Balaton szeletet kérek, mondtam a pult mögött álló, újságot lapozgató nőnek, kétszáznegyven forint lesz. Köszönöm, viszlát, eltettem a táskámba a csokikat, elmentem a bolt mellett álldogáló, sört iszogató srácok előtt, hallgattam a tízemeletes hatodik emeletéről jövő fúrást. Nagyon kíváncsi voltam, milyenek lesznek, hogy fognak kinézni az új lakóink, izgatottan keresgéltem a táskámban a kulcsom után. Ahogy beléptem a házba, eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk anyával, hogy jönnek, ketten, kicsik még, egy fiú és egy lány. Nem is nagyon tudtunk róluk semmit, csak annyit, nemrég vesztették el az anyukájukat, az apjuk pedig azóta nem beszámítható, elvesztette a munkáját, iszik, kell nekik egy ideiglenes otthon. Anya nemrég lett nevelőszülő, iskolába járt a Gyermekjólétibe, sok ismerősünk is ezt csinálta, Ani anyánál körülbelül tizenöt gyerek volt egyszerre, volt, aki csak ideiglenesen, de olyanok is akadtak, akik már évek óta, gyerekek, akik el akartak jönni otthonról, vagy elhozták őket, vagy nem kellettek senkinek. Egy hosszú asztalnál ültek étkezésnél, közös szobában laktak, az idősebbek egy külön kis házban a nagy ház mögött, hatalmas kert volt ott, mindig gyerekek rohangáltak az udvaron, vödörrel a kezükben, vagy biciklivel, tapasszal a térdükön vagy a könyökükön, birkóztak és estek a kavicsos udvaron, az idősebbek meg vigyáztak rájuk, segítettek a ház körül, elmentek dolgozni vagy iskolába, be volt osztva, ki mikor, mit csinál, főz, takarít, felügyel. Ani anyát pedig mindenki anyának hívta, még mi is, akik csak ritkán látogattunk el hozzájuk, Ani anya anyu barátnője volt még a gyerekek előtti, táncba és borba vesző időkből.

Anya mindig csodálta Ani anyát, hogyan bír el ennyi gyerekkel, neki csak én voltam, egyedüli lány, tizennégy éves, de velem könnyű volt, mindig azt mondta, Ani anya viszont, neki mindegyikre figyelnie kell, futni velük az orvoshoz, vinni a kicsiket az iskolába, de aztán pár látogatás után megértette, ez egy közösség, több anya is lakott ott a gyerekével, vagy kamaszok, mind segítettek, mert ha itt valaki nem segített, az elmehetett, Ani anya leszögezte a szabályokat. Jó volt itt, az idősebbek szabadon mászkálhattak, csak az idő, az fontos volt, ha azt mondta, tizenegy, akkor tizenegy. Ritkán volt probléma vagy történt baj velük, Ani anya tudta, hol keresse őket, mindenről tudott, ami mifelénk történt, sosem értettem, hogy csinálja.

Ahogy beléptem a lakásba, rögtön megéreztem a szagot. A kicsik bent ültek az ágyon a szobámban, nézték a tévét. Bementem, bedobtam nekik a két csokit, Nektek hoztam, Kata vagyok. A kislány nyolcéves, csak nézett rám, a fiú tíz, intett. Kint a konyhában anya csinálta a vacsorát. Büdösek, mondtam neki, igen, fél órája érkeztek, megcsinálom a vacsorát, aztán megfürdetem őket. Fürdetni végül nem kellett, egyedül fürödtek, bár Csilla fél óráig ült a vízben, ami már szinte teljesen kihűlt, mire előbukkant, tiszta ruhát készítettünk nekik az ágyra. Béla folyamatosan beszélt, össze-vissza, mindenről, ami az eszébe jutott, Csilla azonban meg sem szólalt. Ízlik a leves?, kérdezte tőle anya, de nem válaszolt. Nem beszél, mondta Béla.

Sajnálom, hogy kilakoltattalak a szobádból, mondta anya, miután lefeküdtünk a nagy franciaágyba. Apa ritkán jött haza, kamionsofőr, egy hónapban maximum egyszer, pár napra, most hetekig még a kicsikkel sem fog találkozni. Nem baj, anya, jó itt, válaszoltam, és Csilláról beszéltünk, hogy nem beszél. Tényleg nem beszélt. Mióta anya meghalt, mondta Béla, és belecsípett a húga karjába, aki válaszul megütötte, elkezdtek birkózni. Anya rájuk parancsolt, hagyjátok abba, itt tilos a verekedés, a kicsik pedig abba is hagyták, mert anya nagyon ijesztően tudott nézni, ahogy összevonta fekete szemöldökét. Próbáltuk szóra, mondatra, akárcsak hangokra, nevetésre bírni Csillát, Csilla, kicsi Csilla, mit szeretnél, játszunk valamit, Csilla, Csillag, rajzoljunk, kis Csillag?, nézett ránk, értett mindent, bólogatott néha, rázta a fejét, de beszélni nem volt hajlandó. Nem akart beszélni, hangokat formázni, még csak csücsöríteni sem, amikor bohóckodtunk vele, mosolyogni sem mosolygott, egyik nap pedig ráragasztott egy papírdarabot a szájára, amire egy mosolygó szájat rajzolt. Hagyjuk békén, mondtam anyának, nem akar beszélni, hagyjuk, majd magától megszólal, nevet, ha akar, szól, ha baj van. Hagytuk. Csillagnak hívtuk, új ruhákat vettünk neki, virágmintásat, amilyet választott, meg Bélának is, elkísértük őket az iskolába, csak pár buszmegállóra volt a 169-essel, aztán értük mentünk, ha úgy végeztem. Általában keddenként tudtam anyuval menni, ilyenkor csak öt órám volt, hamar hazaértem, aztán indultunk is értük a napközibe. Eleinte lelkesen kísérgettem anyát, később azonban meguntam, csak nagy ritkán mentem vele a kicsikért. Akkor is így volt, felsétáltunk az iskolához, ketten, anya belém karolt, úgy mentünk be a kapun. A gyerekek az udvaron voltak, Csillag az egyik padnál ült és rajzolgatott. Közelebb mentem hozzá, amíg anya elment beszélni a tanárnővel, leültem mellé, figyeltem, úgy tűnt, nem nagyon érdekli, rajzolt tovább, pirossal, sárgával, zölddel, lilával, kékkel, zsírkrétával, össze-vissza, de nem volt bennük semmilyen forma, csak kuszaság, színek egymásba folyása, egymásból születése, szép narancssárgát csinált sárgából és pirosból. Az egyik kissrác elrohant a padunk mellett, ismerős volt, ismerős nyakában a kulcstartó, lila, sárgával írás. Hát ezt honnan szerezted, kérdeztem tőle, amikor legközelebb elrohant mellettünk, megállt, odajött. A Bélától, mondta, elcseréltük. Elcseréltétek?, kérdeztem, és Bélát kezdtem el keresni a kölykök között. Igen, elcseréltük, adtam neki cserébe egy napszemüveget, úgyis repedt az egyik füle, mindig cserélget valakivel a Béla, nem tudom, honnan hozza ezeket a cuccokat, azt mondta, az övé. Hát nem az, mondtam neki, koszos kezével izzadt arcából vakarta el a hajat, csupa kosz lett az arca is. Otthagytam. Béla valóban viselte pár napja a napszemüveget, még vacsoránál sem akarta levenni, mindig magán hordta, nem számított, hogy szürkületkor a parkban nem lát vele.

Béla lopott, egyre több dolog tűnt el, főleg a szobámból, a szekrényekből és fiókokból, mire tudomást szereztünk róla ott, az iskola udvarán, késő volt, nem tudtunk mindent visszaszerezni. Nem tudtuk, mit cserélt el, kivel, mit kapott érte. Észrevettem, hogy eltűnt az egyik barátnőm, Márti nyaklánca az ékszeres dobozomból, amit nemrég adott kölcsön. Bementem a szobába, Béla, hová tüntetted el, itt volt a polcon, a könyvek között, hol van? Nem tudom, nem tettem el, honnan tudjam hol van az a szaros nyaklánc, nem érdekel, nem tudom. De igen, azt is elcserélted? Nem cseréltem el semmit, szállj le rólam, nem vigyáztál rá, valld be, te tüntetted el, most meg rám kened az egészet, nem vittem én el semmit sehova, hagyjál már. Béla, figyelj, mond meg, kérlek, mond meg, hol van! Nem, hagyj már, nem tudom, leszarom, semmi közöm hozzá, te voltál, elpakoltad, és nem fogod megtalálni többet, te hülye szemüveges picsa, te voltál, nem tudom mért akarod rám kenni, te voltál, te, te, elvesztetted, elvesztetted, nem fogod többet megtalálni! Csak mondta és mondta, közben pedig visított, nevetett, Hagyd már abba, hagyd abba, hol van, válaszolj, nem érted?! Elvesztetted, hülye picsa, szemüveges ribanc, én nem adom vissza, elvesztetted, te, te voltál! Hagyd abba, hallod?! Rávertem egyet a combjára, nem futott el, maradt az ágyon, visított, nevetett, közben pedig ütöttem, ő meg rúgkapált, de mondta tovább, nevetett és visított, Szemüveges picsa, hallod, nem kapod vissza, hülye picsa, elvesztetted, el, el! Csapódott a bejárati ajtó, anya jött haza Csillaggal a boltból, én meg kirontottam a kicsik szobájából és becsaptam magam után anyuét.

A hétvégén átmentünk Ani anyáékhoz, Bélának ott lakott az egyik osztálytársa, meg sok vele egykorú gyerek, szeretett oda járni, Csillagnak pedig végül is mindegy volt, csak lehessen rajzolni, mindig rajzolt, rajzokkal kommunikált velünk, néha írt is a rajzokhoz valamit, mert legtöbbször nem lehetett felismerni őket. Csillag idővel kilépett a fehér papírlapok közül, és zsírkrétájával elkezdett az ajtóra, falakra rajzolni. Először a kicsik szobájában lévő beépített szekrény ajtajára kezdett rajzolgatni, pár piros csillagot, kék napot, egymás mellé, lentre pedig a holdat, később írni is kezdett, de nem rendes szavakat, csak betűket, összevissza, hullámosan egymás után kflsif, aélefja az ajtajukon, az íróasztal melletti falra iáéaüö, tetszett neki a tapéta, recés, fehér, szerette karistolni a kiálló darabkákat. Úgyis át kell festeni a szoba falát, ha elmennek, már nagyon régi, van, ahol már jön lefele a tapéta, mondta anya, ezért hagytuk, hagytuk rajzolni Csillagot, amit szeretne, és kíváncsian vártuk, miket fog rajzolni legközelebb. Már csak idegen helyeken rajzolt papírra, az iskolában egyszer elkezdett a padra rajzolni, de tanárnő észrevette és beírt az ellenőrzőjébe, mi pedig megbeszéltük vele, hogy rajzolhat akárhová, de csak a szobájában. Megértette, idegen helyen nem fordult elő többet, mindig vitte magával mindenhova a nagy, rajzos mappáját, kis, hercegnős táskájában a zsírkrétát, és rajzolgatott. Végül rendes szavakat is írt a rajzok mellé, vagy csak írt, folyamatosan, csillag bemegy nap éjszaka ül hó hold pehely ház beteg barna kicsi. Néha, észrevettük, Béla is írt vagy rajzolt valamit a falakra, valami aprót, könnyen el lehetett különíteni a két gyerek műveit, Béla alakokat rajzolt, de csak néha írt le szavakat, aztán átszínezte őket, ne lássuk, mit írt, hülyeség az egész, mondta nekünk, eldugta Csillag elől a zsírkrétát, ne rajzoljon már folyton, meg írogasson hülyeségeket, de a húga sírni kezdett, akkor rosszul érezte magát, Jól van, na, visszaadom, ne sírjál már, mondta és elővette a zsírkrétát az ágy alól.

Szóval elmentünk Ani anyáékhoz, nekem is lakott ott egy-két barátom, én is szerettem oda járni. Még mindig lopkod a kis szaros?, kérdezte Robi, még mindig, válaszoltam, és figyeltem, ahogy Béla játszik a vele egykorú három-négy sráccal, kosaraznak. Kis enyves kezű, le kell szoknia róla. Nekem mondod?, inkább hozz valami kaját, mondtam, és odamentem a fiúkhoz. Én is dobok párat, mondtam, Béla odadobta a labdát, tudsz játszani egyáltalán?, kérdezte hitetlenkedve, hiszen lány vagy. És szemüveges. Naés?, na mi van, félsz, hogy megver egy lány? Dobáltunk párat, közben a suliról dumáltunk, a world of warcraftról, amit Béla mindig játszott, ha éppen nem a lenti játszótéren kosarazott, aztán elkezdtem mondani neki, Béla, tudod, nagyon fontos volt nekem az a nyaklánc, mert nem az enyém, a barátnőmé, és vissza szeretném adni neki, elég drága is volt, kinyír, ha nem kapja vissza, ha véletlenül mégis találkozol vele, megtalálod a szobában, hátha tényleg elpakoltam valahova, akkor szólj, oké? Rendben, válaszolta, majd körbenézek azért, hátha megvan valahol, bár nem láttam, de azért, na, hát megnézem. Pár nap múlva, amíg iskolában voltak, bementem a szobába, megnéztem a könyvek között, ott volt. Ott volt a dobozban, Márti nyaklánca, teljesen épen, gyorsan eltettem, nem mondtam meg Bélának, hogy megtaláltam, csak csendben mindketten tudomásul vettük, minden oké. Béla egyre kevesebbszer vitt el dolgokat, főleg semmiségeket, egy-két tollat, képregényt, ilyesmiket, a mi cuccaink közül pedig szinte semmit. Viszont egyre többet beszélt, megállás nélkül, ha otthon voltunk, mindig ment, főleg anya után, segített neki, pakolta a ruhákat, törölgetett, hogy beszélhessen, beszélt Csillag helyett is, néha már úgy éreztük, azt is elmondja, amit a húga nem akart. A Pityu mindig belövi nekem, engem állítanak a kapuba, de hát hiába mondom, nem vagyok az a kapusos, vágod, de hát csak odatesznek, aztán bebikázzák, én megmondtam, nekem nem kéne ott lennem, basszameg, tudod, jaj, bocsánat, de hát nem értik meg, olyan hülye az összes, mint a segg, jóvan, tudom, bocsi, de egyébként azér is, mer nincs focim, vágod, olyan igazi, nem az, ami két rúgás után tönkremegy, vágod, rendes.

Mindig anyához mentek, vele beszélgettek, neki meséltek, Bélus Évinek hívta. Egyszer elmentünk kirándulni, Csillag végig mellette volt, fogta a kezét, Bélus pedig a többi gyerekkel mászkált, rohangált, anyának hozott egy szál rózsaszín pipacsot, engem nagy ívben elkerült, nem igazán foglalkozott velem, megvolt mindenkinek a saját közege, velük voltunk. Engem fenntartással kezeltek, ugyanígy otthon is, mint valakit, aki néha kedves, néha viszont rájuk se néz, mintha ott se lennének, akinek megvan a saját világa, de ők nincsenek benne, és az övékben sem voltam én. Te miért nem csinálsz soha semmit, csak itt vagy, a szobában, szemüvegesen, hót unalmas vagy, könyvmoly, könyvmoly!, mondta nekem Bélus, én meg körbekergettem a lakásban, hagyjon már olvasni. Két kis idegen lakott a szobámban, mit is kezdhettem volna velük, érdekesek voltak egy ideig, de aztán elcsendesedett a dolog, idegesítő, cipőben az ágyamon ugráló, az előszobában focizó, mindent összekenő zajgépek voltak, kis koszkupacok, főleg hétvégén, amikor egész nap az utcán játszottak, én meg még  életemben nem láttam ilyen sok dzsuvát egy gyereken, mint Béluson, még a füle is koszos volt, előfordult, hogy anya visszaküldte, mosakodjon meg még egyszer, mutatta a füle tövét, ott még nem elég tiszta. Apával ritkán találkoztak, kedvelték őt, mert mindig hozott valami izgalmasat az útról, svájci csokit, Csillagnak buborékfújót, olyat, amivel rengeteg buborékot lehetett fújni, ő pedig fújta is, csodálkoztam, hogy nem szédül bele a sok fújásba, az egész lakásnak az az érdekes, szappanos illata lett, Bélusnak pedig trutyit hozott, ami kis tojás alakú műanyag dobozban volt, felragadt a plafonra, meg kellett várni, amíg leesik, hozta utánam, ijesztgette vele a húgát, fúj, vidd innen a taknyodat!, mondtam neki, Csillaggal bebújtunk a fürdőszobába. Apában játszópajtást láttak, mert lement focizni Bélussal, néha rajzolt Csillaggal, mindenki szerette, aztán pár nap múlva újra elment, ebben a pár napban pedig vicces volt még a horkolása.

A kicsik egy évig voltak nálunk. Egy év után az apjuk emlékezni kezdett, hogy léteznek, és hogy az övéi, hozzá tartoznak, elkezdte összeszedni magát, újra állást talált, rendbe tette magát és az életét, gyerekbiztossá. Legalábbis nekünk azt mondták, most már visszakaphatja a gyerekeit, minden rendben lesz, persze, ellenőrzik majd rendszeresen. Elkísértük őket a városközpontig, ott találkoztunk az apjukkal, ötvenes, bajuszos, sörhasú ember volt, megcsókolta Csillagot, megölelte Bélust, kezet fogott anyuval. Csillag sírt, nem akart elmenni, Bélus anya mögé bújt, ő még maradna. Nem lehet, mondta neki anya, nézzétek, apukátok mit hozott nektek, mondta, Csillagnak egy új babát, Bélusnak kis autót, megenyhült a légkör. A kicsik felszálltak a buszra apjukkal, és hazamentek.

Hozzánk egy hét múlva egy tizenhat éves lány költözött, nem jött ki a szüleivel, mindig megszökött. Beköltözött a szobámba, én pedig maradtam anyunál.

Egysorosok

Csend

Pszt!

 

Elfújta a szél

v                 a        j                           t                           á       

                  m                         e        g                 a                 d                 l

n                                    ?                 o       l                                    o

 

Fénykép

Fekete-fehér az életem, benne csak a zöld szemed világít.

 

Titok

 

Jaj!

Ez a vers csak úgy kicsúszott.

 

 

Kifogyott a tinta

 

 

Szavak

Bennük élünk.

 

Kicsi a világ

Alig fértem ide.

 

Szerencse?

Kifordítva vettem fel a világot.

 

Elválasztanak minket

Te/Én

 

Zárójeles megjegyzés lettél

(Te)

 

Szakító sorok

Kigépellek magamból.

Törlés – a Lomtárba veled!

Lejártál bennem.

 

 

 

Harag Anita: Testek

Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.

 

A könyök

Kihúzom magam, lábujjhegyre állok, elindul a zene, hátrafeszítem a vállam, bal láb lendít, csúsztat, kör a karokkal, jobb láb lendít, csúsztat, a karok megtart vállmagasságban, bal láb lendít, jobb láb lendít, karokat felnyújt, fel, a plafon felé, kézen állás, megtart, tart, tart, elenged, bukfenc, feláll, ballal lép, jobbal szúr előre, aztán fordul, cigánykerék, megáll, megtart, ugrás, hátra bukfenc, felszúr a szemben lévő fal tetejére, megáll, megtart, ringás hátra, bal láb hátraemel, jobb láb a földön, egyenesen, feszít, magasabbra, még magasabbra, megtart, visszaenged, lendít, ugrás, vége. A zene elhallgat, kis szünet, újra kezdődik. Elölről! Gyerünk lányok, matracokhoz!

Újra, újra, újra! Elölről! A zene nem áll le, nem áll le akkor sem, mikor kikapcsolják a magnót, mikor hazamegyünk, mikor vacsorázunk, még álmomban is ez a zene szól, én pedig még álmomban is lendítem a lábam, tartom, emelem a karom, bukfencezek és kézen állok és cigánykerekezek, és a gerendán állok remegő lábakkal, szerencsére ahhoz nincs zene, csak a talajhoz, a gerendán nem kell igazodni, a gerendán csak én vagyok és az egyensúly, a spicc, a gerenda vége, alatta a matrac, amire nem eshetek le, nem esünk le, túl sok mínusz pont, a végén az ugrás, a megtartás és a jelzés, hogy vége van, a felemás korlát, a dobbantó és a szekrény, a nekifutás.

Hogy áll a könyököd? Egyenesen álljon! Gyerünk, forgasd meg. Na várjál, megmutatom. Odajött hozzám, előrenyújtotta a kezét, és elkezdte a könyökét forgatni. Ide-oda, ide-oda. Látod? Hadd nézzem. Úgy, jól van! Kézenállás közben is így kérem. Menj oda a bordásfalhoz, próbáld meg. Odamentem, fellendültem, a sarkam nekiütődött a bordásfal egyik fokának. Spicc, spicc, feszít. Már megint kiáll a könyököd, egyenesre, gyerünk! Úgy, na végre.

Spiccben a lábfej! Gyerünk, spicc, spicc! Az nem jó, Dina, az nem spicc, gyerünk, lányok, feszít! Mindig ugyanazok a parancsszavak, mi pedig feszítünk, spiccelünk, nyújtunk, magasabbra, mélyebbre, erősebben, futunk tornászosan, ahogy azt kell, kecsesen, kihúzzuk magunkat, körbe-körbe, aztán melegítünk tovább, nyújtunk, nyújtjuk az izmainkat, ha fáj, az a jó, óvatosan, gyerünk, nagyobb terpesz, még nagyobb, hajol, hajol. Nyújtózkodunk a lábfejünk után, el kell érni, feszül a combizom, feszül a kar, a lábfej, elérjük, tart, tart. Kisebb csoportokra oszlunk, és elindulunk a gerenda vagy a talaj felé. Olga, ez nem elég, ez nem spárga, még fél spárga sem, gyerünk. A tanárnő odamegy, és lefelé nyomja Olga vállát, belenyomja a fájdalomba, ő pedig felsikolt, és nem tud megmozdulni. Olga merev, hiába, nem lehet kinyújtani, ezért nem versenyezhet, pedig ugrani tud, de egyáltalán nem hajlékony. Merev, nem tornász, hiába van minden nap itt az edzésen, és gyakorol, edz, ahogy a többi lány, Olga merev, és most le is sérült. Potyognak a könnyei, Korin pedig tovább megy, a bordásfalnál gyakorlókhoz.

Felemáskorlát, sorban állunk, befáslizzuk a térdhajlatunkat, jól betekerjük, mégis tele vagyunk lilás véraláfutással a korláttól, ezek a sebek, a sebek, amiket minden tornásznak viselnie kell, a véraláfutás, a hólyagos tenyér. Kivesszük a vödörből a magnéziumport, bedörzsöljük vele a tenyerünket, mindenhol fehér por a tornaterem zöld padlóján. A tanárnő felsegít minket a korlátra, megkapaszkodunk, felrugaszkodunk, feszít, egyenes a láb, egyenes a kar, nem hajlíthatjuk be, a karnak mindig egyenesnek kell lennie, úgy kell lengeni a korláton, lengeni és leereszkedni, az a jó, ha a fekete tornadresszen derékmagasságban van a fehér csík, a korlát magnéziumos kezünkkel összefogott, fehér csíkja. Ha a mell alatt van, nem jó, akkor behajlítottuk a karunk, akkor elbuktunk, újra, újra, újra, amíg a csík a derékra nem kerül. Már belefájdul a tenyerünk, kiszárítja a magnézium, a térdhajlatunk, hiába a fásli. Az utolsó mozdulatsor, a felszúrás, mintha zoknit húznánk, úgy álljon a kéz és a láb, nagyot húz és nagyot ugrik a végén. Feszít, kilépés a most még odaképzelt, láthatatlan bírok felé, akik már most bíráskodnak felettünk, úgy érezzük.

Tovább, tovább. Utolsóként a szekrényugrás, a rettegett, amit nem tudunk könnyen befolyásolni, aminél a legnagyobbat eshetünk, ami a legjobban fáj. Már napok óta nem ugrok, nem tudok, nekiindulok messziről, futok, de kikerülöm a dobbantót és eloldalazok. Próbáld újra, mondogatják, de nem megy, nem megy. A sípcsont izom túlságosan fáj, ha dobbantok, fájdalmasan belém hasít, elgyengül a lábam, és összeesik, én pedig nekifutok a szekrénynek, a lábamat még jobban beverem. Gyerünk, csináld, még egyszer, próba! Tudom, hogy mennem kell, tudom, de nem megy, nem tudok. Leülök a padra a többiekhez, jöhet a következő, a Korin hátrébb tolja a dobbantót.

Hatan vagyunk a csapatban, napról napra edzünk, órák után, a verseny közeledtével pedig egyre többet edzünk, többet nyújtunk és többször megy a zene, többször állunk a gerendára, dobbantunk és egyre több a sebünk, megszaporodnak az öltözőben elbújtatott könnyek. Félünk, még ennyi edzés sem lesz elég, nem jó a spicc, nem hajlik úgy a lábunk, nem a derekunkon van a magnéziumos csík. Nem, nem, nem megy, nem tudom feljebb emelni a lábam, ha beledöglök sem, nem tudok több spiccet csinálni, nem bírom már el magam a korláton, nem tudok dobbantani, mert már a szándék is sajog, fáj, leesek a gerendáról, bele egyenesen az edző ordításába, újra, újra, visszamászol, és megcsinálod újra! A könyököddel még mindig baj van, fordítsd már meg, fordítom, fordítom, de csak nem tudom úgy tartani, nem bírom, és már a kézenállást sem tartom meg, kifordul a könyököm, és oldalra gurulok, nem, már tényleg nem tudok többet, de igen, újra, újra, újra, közeledik a verseny, a napok pedig viszik magukkal az erőnket, viszik az önbizalmunkat, a kedvünket, mindenünket. Csak a torna van, és nincsen más, nem is lehet, hajló, spiccelő, kecses gépek vagyunk, akiket nem lehet kikapcsolni.

Ez lesz a harmadik versenyem, de a szertorna nem ereszt, tornászosan futunk és melegítünk be még a kosárlabdázáshoz is, a tornaszezonon kívül. Csapatok jönnek a versenyre más iskolákból, a csapatok különválnak, egyik csoport a gerendához, másik a talajhoz, a többi a felemáskorláthoz és a szekrényugráshoz megy, felkészül, sorban áll. Minden csapatnak más a zenéje, de csak a talajhoz kell zene, ki kell zárni, a gerendán főleg, a gerenda veszélyes, ne remegjen a láb, ne essünk le, megmaradjon a spicc, a kinyújtott láb. Külön zsűri minden szernél. Hatan vagyunk, az első ember a biztos ember, aki nem a legjobb, de nem okoz csalódást. Ahogy haladunk, második, harmadik, negyedik, az egyre jobbak jönnek, utolsóként a legjobb. Hibázni is lehet, de csak egyszer, egy embernek, a legrosszabb pontszám érvénytelen, ha valaki hibázott előtted, te már nem teheted. Nem lehet. A pontszámot csak a végén látni, bizonytalanul megyünk tovább a következő szerre, még egy elrontott szer után sem szabad, nem szabad megállni, sírni, tovább kell menni, folytatni, megcsinálni a többit is, hiba nélkül, kihúzni magunkat és mutatni a tornadresszben, szépnek lenni, hajlékonynak, kecsesen járni a zenére, amely tovább kísér minket a következő szerre.

Itt nincs kifogás, nincs betegség, nincsenek családi gondok, itt semmi nem ér, a fájdalom sem, nem lehet kiszállni. Dalma odamegy a tanárnőhöz, bekopog az irodájába. Bent mindenhol medicinlabdák, hokiütők, focilabdák, két asztal, meg a tanárnő. Nem tudok indulni a versenyen, nem tudok, meghalt az édesanyám. Nagyon sajnálom, de a torna majd segít. A torna mindig segít, muszáj, anélkül nem lehet túllenni rajta. Mindenképpen kell. Nem hagyom abba, de nem tudok indulni a versenyen, szertornázok tovább, de a verseny, a verseny az más. Menni fog, hidd el, te vagy az egyik legjobb, kellesz a csapatnak. És Dalma mondta, rendben, Dalma tovább csinálta, készül a versenyre. Ez a torna, ezt jelenti nekünk, menedék, parancsolja nekünk, hogy tovább, menni kell, miattunk, gyűlölt ellenségünk, kínzónk és legjobb barátunk. A torna, aminek szüksége van ránk, nélkülünk nem létezik, kellünk neki, és ha ránk kapott, nem enged el többet. Függő.

Közeledik, és egy idő után úgy érezzük, már nem tudunk tovább fejlődni, visszafelé haladunk, és ez megijeszt, pedig fejlődni kell, máshogy nem lehet, magasabbra kell lendíteni a lábat, nagyobbat kell ugrani, a gerendán egyre magabiztosabbnak lenni. Még mindig nem tudok ugrani, és esek, egyre többet, egyre nagyobbat, a sípcsont izom pedig egyre jobban fáj, ha ugrok, a lábam nem tart meg, ezért már napok óta nem is ugrottam, hiába indulok el, nem dobbantok, csak elfutok a szekrény és Korin mellett, aki ott vár, hogy elkapjon, ha kell. Nem akarok versenyezni, nem tudok, de nem lehet kiszállni, nem sétálhatok el, indulnom kell, én is benne vagyok a csapatban, bár van tartalékos, de akkor sem, a torna rám is rám szokott, és kellek neki, kell a napi adag fájdalmam és izzadságom, a spicceim, a magnéziumos kezeim és a fáslis lábam, kellenek neki a könnyeim és a fáradtságom.

Közeledik a nap, lejátszódnak előttem az események, újra és újra, hogyan állítja be Korin a dobbantót, hogyan számolja lábfejenként, milyen messzire kell tenni a szekrénytől, melléáll és én elindulok, rohanok, ugrás, dobbantás. Mindig elkerültem a rosszul esést, tudom, hogyan kell esni, hogy ne legyen komoly baj, ezt a legtöbben tudjuk, az elején, az alapoknál megtanuljuk a spiccek, nyújtott kezek és lábak, cigánykerekek, bukfencek és kézenállások mellé. Telnek a napok, és egyre közelebb kerülök a dobbantóhoz és a szekrényhez, egyre nagyobb a kényszer, a teher, egyre jobban félek, ugranom kell, erősen, igazit, nagyot.

Aztán elfogynak a napok, nincs több edzés, nincs választás, remeg a lábam, ahogy az öltözőben átöltözünk, a versenyről beszélünk, mint hónapok óta mindig, felveszem a tornadresszt, a kezem is remeg, de nem szabad, biztos lábakon kell állnom, biztos kezekkel kell tartanom magam. Bemelegítünk, nyújtunk, gyakorlunk kicsit, talajgyakorlat, gerenda és felemáskorlát. Lányok, már csak egy hét van a versenyig, szedjétek össze magatokat, Korin hangja betölti az egész tornatermet, már csak egy hét, egy hét, visszhangzik bennünk is. Ez a könyök csak nem akar egyenesen állni, mondja Korin a talajgyakorlatom után. Nem, nem akar. Jön a szekrény. Leülünk sorban, ahogy következünk. Én vagyok a negyedik, én következem. Remeg a lábam, dübörög a szívem, de muszáj, muszáj megtenni, muszáj elindulni, futni és ugrani, muszáj. Fájni fog, igen, tudom. Elindulok, gyorsan nekifutok, hatalmasat dobbantok, átrepülök a szekrényen, még Korin karja sem ér el, pedig nyúl utánam, de én zuhanok, rá a könyökömre, hallom a csont reccsenését, és a fájdalomtól nem kapok levegőt, csak tátogok, és csorognak a könnyeim végig az arcomon, és nem merek a karomhoz érni. A többiek odaszaladnak hozzám, a tanárnő is, megijed, aggódik, haragszik. Eltört, mondja az orvos a sürgősségin, eltört a könyöke, be kell gipszeljük. Kapok fájdalomcsillapítót, és amikor enyhül a fájdalom, hihetetlen megkönnyebbülést érzek, és folyton mosolyognom kell, mert vége, mert egy hét múlva lesz a verseny, és én nem leszek ott, nem lesz több ugrás, dobbantás, magnézium, spicc, foltok, tornadressz.

A gipszre mindenki írt valamit a csapatból, Jobbulást, Szép esés volt, (Te kis mázlista), vagy rajzoltak szívet, egy törött kezet, tornacipőt, butaságokat. Korin is odajött hozzám, amikor bementem egy edzésre, érdeklődött, hogy vagyok, meddig kell hordanom, milyen gyógyszert írtak fel. Aztán a sok színes rajz és írás közé ő is írt valamit. A jövő évi versenyre visszavárunk!

Testek

 

Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.

 

 

A lomokon túl

Járkált a szobában fel-alá, és az új ruhákat nézegette, amiket tescós zacskókban kapott. Elnyűtt, szekrényszagú, elszíneződött “új” ruhák voltak. Neki újak, másnak kidobásra ítélt holmik. Fogta és kiöntötte elém a szőnyegre. Egy nagy kupac szemét.

– Így könnyebb lesz átnézni őket. Tessék, rajta! Hátha kell valami! – mondta izgatottan, leült, és várta, hogy minden ruhát megnézzek. Hátha kell valami… Sosem kell semmi. Egyenként felszedegettem a padlóról a ruhákat, nézegettem, és magam mellé pakoltam mindet. A mama elvette és vizsgálgatni kezdte őket. Mindig ugyanazt csinálta. Kifordította, hogy láthassa a varrást, a címkét, hogy meglesse a ruha minden titkát. Mindegyikhez volt valami megjegyzése. Hogy ez jó lenne erre meg arra… Ezt meg ha kimosom, teljesen jó lenne alvósnak. Az meg márkás.

Sosem értette, mi bajom van mások kiselejtezett ruháival, miért nem túrok én is mélyen a kupacba, és miért nem látom azt a baromi sok lehetőséget benne. Meg hát, mi bajuk lehetne?

A mamában nem bíztam ilyenkor. Nála nem lehetett tudni, hogy honnan vannak a ruhák. Innen-onnan, felelte, amikor rákérdeztem. Ha tovább kérdezősködtem, bonyolult kapcsolati hálóját kezdte magyarázni, hogy ez a Marika néni szomszédjának a lányáé, aki kihízta, kinőtte, kifogyta és így tovább. Egyszer egy táskát próbált rám sózni, amiről kiderült, hogy a buszon találta. Kérek-e a ruhákból? Kösz, nem.

A mániája volt ez, hogy mindent összeszedett, mert úgy gondolta, még jó lesz valamire. Tele volt a szekrény, nem csak ruhákkal, táskákkal, de poros könyvekkel is, amelyeket legalább negyven éve nem olvasott senki. A papa egyszer azt mondta neki, vigyék és égessék el őket, a mama pedig egy hétig nem szólt hozzá. Olyan könyveket is tárolt, amelyek az egyik felső szomszéd csőtörésekor teljesen eláztak, a betűk egymásra folytak és olvashatatlanná mosódtak.

Végül elhoztam egy pulóvert a kupacból, futni talán jó lesz. Néha elpakolok ezt-azt, és a gyűjteményembe teszem. Hogy én is szemetet gyűjtök-e? Nos, talán. Talán olyan dolgokat, amelyeket más kidobott volna, és ilyen értelemben szemetet tárolok én is. Papírt, ruhát, könyvet. Régi fényképeket, dédszülőkről és távolabbnál távolabbi rokonokról, akiket sosem láttam. A mama néha, vasárnapi ebéd után, előveszi a fényképes dobozt, kinyitja, és egyenként adogatja a fekete-fehér képeket, közben pedig mesél. Nem emlékszik arra, hogy mit főzött tegnap, vagy hol járt a héten, nehezen idézi fel, ha egy nap már beszéltünk, és ilyenkor újra felhív, és megkérdi, hogy vagy drágám, de mindegyik emberre emlékszik a képekről. Tudja, pontosan mikor és hol készült, kik vannak rajta, név és rokonsági fok szerint. Engem pedig érdekel. Érdekel a történetük, kifélék mifélék voltak, mit csináltak, hogyan éltek és hogyan haltak meg. Keresem a hasonlóságot, mintha százféle emberből lennék összerakva, rejtélyes, fekete-fehér, fénykép szagú idegenekből.

Ilyenkor van, hogy órákig adogatja a képeket, nem fárad el, és beleéli magát a mesélésbe. – Látod, itt vagyok én, ez a fehér ruhás, szőke kislány, az pedig a nagyanyám, tudod, aki olyan gonosz volt, sosem kaptam tőle semmit, amikor átmentünk hozzá, gyorsan bedugta a sütőbe a süteményt, hogy ne kelljen adnia belőle. – Igen, látom, közben pedig a táskámba süllyesztem az egyik fényképet. Ezt csinálom ugyanis: lopom a múltat. Minden alkalommal, amikor képeket nézünk, eltűnik pár fénykép. Hazahozom őket, és elteszem őket az én dobozomba. Mint például ezt a fotót az ördögi nagymamáról, aki soha nem volt kedves, nem adott cukrot a gyerekeknek (szemben a másik, a cukros nagymamával, akinél mindig volt édesség arra az esetre, ha az unokák jönnének), ha látogatóba mentek hozzá, nem kínálta meg őket semmivel. Egyszer, mesélte a mama, már házas asszonyként, vettem magamnak egy új, ünneplős szandált. Nagyon vigyáztam rá, alig hordtam. Egyik délelőtt aztán, látom, hogy a nagyanyám abban ment ki a hátsó kertbe, kapálni. Teljesen tönkrement. Tudod, ott lakott a szomszédban. Szörnyű nő volt. Mielőtt meghalt volna, kivitte a dolgait a hátsó kertbe, tüzet rakott és mindent elégetett, nehogy örököljünk valamit. Ha merte volna, az egész házát felgyújtja. Nézd! Itt vagyunk a testvéreimmel, itt ülünk mind a hatan. Az a kendős asszony pedig az édesanyám. Öt lány, egy fiú. Olyan szegények voltunk, hogy a Sanyi lányruhákban járt, amiket mi, lányok kinőttünk, és öten hordtunk egy cipőt, mindig váltottuk egymást az iskolában. Egyik nap a bátyámat megverte a tanár, a Méri, amiért elkésett. Figyelsz? Akkor az én édesanyám bement, a Méri pedig épp órát tartott. Az én gyerekemet megveri? Elkésett! De csak azért, mert az én gyerekeim öten hordanak egy cipőt, felváltva! – mondta az édesanyám, és elkezdte verni a Mérit, ott, a teremben, most képzeld el! Mentek az igazgatóhoz, megbeszélni, ami történt. Másnap a Méri küldetett nekünk pár cipőt.

A mama nappalijában öt óra mutatta az időt. Mindegyik másik időt, és soha nem tudtam, hogy melyik mutatja a valósat, ezért mind az öt óra ideje igazinak tűnt. Azért ideje már menni. Köszi a pulcsit mama, mondom, elbúcsúzok és hazajövök, lepakolom a cuccokat, amiket a mama csomagolt be, főtt kaját, süteményt, paprikát, paradicsomot, felvágottat, aztán bemegyek a hálószobámba, kinyitom a szekrényt. Befújom magam anya parfümjével, előveszem és kinyitom a fehér dobozt, kiszedem belőle a szőke parókát és felveszem. Kleopátra-frizura, begyűröm alá a hajamat. Megfésülöm, megnézem magam a tükörben. Egyértelműen parókának néz ki. Emlékszem, mikor azt mondtam anyának, hogy olyan, mintha igazi lenne.

Kényelmetlen, szúr. Főleg a homlokomnál, folyton viszket. Anyának elöl megritkult tőle a haja, annyira kidörzsölte. A végén már nem is szerette hordani, és a bátyámmal vettünk neki egy fekete, halálfejes kendőt, a kábé egy centis haját pedig befestette lilás-szőkére. Egyébként mindig hosszú, szőke haja volt, de aztán elkezdett hullani a gyógyszerektől. Mindenhol belebotlottunk a lakásban, rátekeredett a lábujjainkra, a zokninkra tapadt. Akkor átjött az unokabátyám, hozta a nullásgépet, és lenyírta kopaszra. Anyu szőke, hosszú haja a fekete szemeteszacskóba került.

Leveszem a parókát, és visszateszem a dobozába. A szekrényben van egy ékszeresdoboz is, nyakláncok, karkötők, jegygyűrűk vannak benne. Az egyik nyakláncot még a nagypapám hordta, aztán meghalt, és apu kezdte hordani, aztán anyu, most pedig itt van a dobozban. Egy angyalka képe van rajta a medálon, a hátulján pedig felirat: Isten megvéd téged. Az angyal nem való egy koporsóba. Itt már semmit nem véd meg, mondta anya, és feltette a nyakára. A jegygyűrűik is itt vannak eltéve, két egyszerű, arany karika. A bátyám egyik nap elővette, és azt mondta, be fogja majd olvasztatni, és csináltat belőle két másik gyűrűt, neki és a barátnőjének. Bólogattam, igen, nagyon jó ötlet, mondtam, aztán, amint kiment a szobából, kivettem a gyűrűket a dobozból, és eldugtam őket. Néha felveszem anya régi ékszereit, az egyik arany karkötőjét sokáig hordtam, jól áll, mondta egyik barátnőm. Meg azt is mondta, hogy elköltözik otthonról, mert nem jön ki az anyjával. Nem csoda, ugyanolyanok vagyunk, mondta nevetve. Én csak kis dolgokat tudok az enyémről. Hogy van egy képem, amit tizenegy évesen rajzoltam róla, hogy még kopaszon is szép volt, hogy mindig fáradt volt, hogy egy videofelvételen azt ismétli, kapcsold ki, én meg arra gondolok, hogy nehogy kikapcsold, mert még hallgatni szeretném a hangodat.

Még levelek is vannak itt egy régi süteményes dobozban, a szüleim levelezése, amikor apu katona volt. A bátyám egyszer megkérdezte anyát, hogy van-e nekik is ilyen levelezésük, mert a barátnője szüleinek van, és elolvashatták őket. Anya azt mondta, nekik nincs. A szekrényéből került elő, most nálam van. Eleinte nem olvastam el őket, hiszen anya azt sem akarta, hogy tudjunk a levelek létezéséről. Aztán egy idő után mégis beleolvastam néhányba, hogy lássam, milyen volt az írásuk, hogyan beszéltek, hogyan szerették egymást, miket rajzoltak a lapok szélére. Ha már máshogy nem, akkor legalább.

Apu cigarettatárcája is itt van. Kettő is volt neki, az egyik a bátyámnál van. Emlékszem, barna Sophiet szívott, és egyszer kivettem egy cigit a tárcából, és bevittem a szobába, elbújtam a szekrény mögé. Nem akartam meggyújtani, úgy túl büdös volt, csak bevettem a számba, és úgy csináltam, mintha. Aztán anya bejött, tudta, hogy nálam van. Honnan tudhatta? Nem értem, az anyák egyszerűen mindent tudnak, csak rám néz, és tudja, hogy. Persze anyu is dohányzott, és reggelente együtt szívták a cigit a konyhában egy kávé mellett. Egyszer anya megengedte, hogy megkóstoljam a kávéját. Nagyon keserű volt, és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszom kávét. Persze nem tartottam be.

Az ágy aljában is gyűjteményem darabjai hevernek, zacskókban. Pár ruha, pólók, egy zöld csíkos pulóver, amelyben apu jött értünk a suliba. Anya lila hálóinge. Tizenhárom évesen megörököltem anyu néhány régi melltartóját, hordtam is őket egy darabig. Azok is itt vannak most már. A dolgok csak egyre gyűlnek, én meg mindenhova a múltat tömködöm. Félek, lassan kiborul a szekrényből a sok fénykép, a ruhák. Mégis gyűjtöm tovább a holmikat, lopkodom a fényképeket, felveszem a parókát, kutatok a pincében, és plüssállatokat hozok fel a szobámba, magamra fújom anya parfümjét.

Csörög a telefon, a mama az. – Halló? – Haló, csak azt akartam mondani, hogy tedd be a kaját a hűtőbe! És mosd ki a pulóvert is, bár tiszta. – Rendben, mama.

Egy hét múlva ismét a mamánál ebédelek. A papa a másik szobában nézi a meccset, mi meg beszélgetünk, használom-e a pulcsit, kérdezi. Futni szoktam benne, felelem, mutatok valamit, mondja, bemegy a másik szobába, hallom, hogy nyikorog a szekrény ajtaja, aztán kihoz egy nagyon egyszerű, fehér ruhát. – Az édesanyámé volt. Látod, milyen szép? Ezt viselte ünnepnapokon. Eltettem. – mondja, aztán visszateszi a szekrénybe. Régóta titkolom, de tényleg ugyanolyanok vagyunk. Gyűjtögetők.