A könyök

Kihúzom magam, lábujjhegyre állok, elindul a zene, hátrafeszítem a vállam, bal láb lendít, csúsztat, kör a karokkal, jobb láb lendít, csúsztat, a karok megtart vállmagasságban, bal láb lendít, jobb láb lendít, karokat felnyújt, fel, a plafon felé, kézen állás, megtart, tart, tart, elenged, bukfenc, feláll, ballal lép, jobbal szúr előre, aztán fordul, cigánykerék, megáll, megtart, ugrás, hátra bukfenc, felszúr a szemben lévő fal tetejére, megáll, megtart, ringás hátra, bal láb hátraemel, jobb láb a földön, egyenesen, feszít, magasabbra, még magasabbra, megtart, visszaenged, lendít, ugrás, vége. A zene elhallgat, kis szünet, újra kezdődik. Elölről! Gyerünk lányok, matracokhoz!

Újra, újra, újra! Elölről! A zene nem áll le, nem áll le akkor sem, mikor kikapcsolják a magnót, mikor hazamegyünk, mikor vacsorázunk, még álmomban is ez a zene szól, én pedig még álmomban is lendítem a lábam, tartom, emelem a karom, bukfencezek és kézen állok és cigánykerekezek, és a gerendán állok remegő lábakkal, szerencsére ahhoz nincs zene, csak a talajhoz, a gerendán nem kell igazodni, a gerendán csak én vagyok és az egyensúly, a spicc, a gerenda vége, alatta a matrac, amire nem eshetek le, nem esünk le, túl sok mínusz pont, a végén az ugrás, a megtartás és a jelzés, hogy vége van, a felemás korlát, a dobbantó és a szekrény, a nekifutás.

Hogy áll a könyököd? Egyenesen álljon! Gyerünk, forgasd meg. Na várjál, megmutatom. Odajött hozzám, előrenyújtotta a kezét, és elkezdte a könyökét forgatni. Ide-oda, ide-oda. Látod? Hadd nézzem. Úgy, jól van! Kézenállás közben is így kérem. Menj oda a bordásfalhoz, próbáld meg. Odamentem, fellendültem, a sarkam nekiütődött a bordásfal egyik fokának. Spicc, spicc, feszít. Már megint kiáll a könyököd, egyenesre, gyerünk! Úgy, na végre.

Spiccben a lábfej! Gyerünk, spicc, spicc! Az nem jó, Dina, az nem spicc, gyerünk, lányok, feszít! Mindig ugyanazok a parancsszavak, mi pedig feszítünk, spiccelünk, nyújtunk, magasabbra, mélyebbre, erősebben, futunk tornászosan, ahogy azt kell, kecsesen, kihúzzuk magunkat, körbe-körbe, aztán melegítünk tovább, nyújtunk, nyújtjuk az izmainkat, ha fáj, az a jó, óvatosan, gyerünk, nagyobb terpesz, még nagyobb, hajol, hajol. Nyújtózkodunk a lábfejünk után, el kell érni, feszül a combizom, feszül a kar, a lábfej, elérjük, tart, tart. Kisebb csoportokra oszlunk, és elindulunk a gerenda vagy a talaj felé. Olga, ez nem elég, ez nem spárga, még fél spárga sem, gyerünk. A tanárnő odamegy, és lefelé nyomja Olga vállát, belenyomja a fájdalomba, ő pedig felsikolt, és nem tud megmozdulni. Olga merev, hiába, nem lehet kinyújtani, ezért nem versenyezhet, pedig ugrani tud, de egyáltalán nem hajlékony. Merev, nem tornász, hiába van minden nap itt az edzésen, és gyakorol, edz, ahogy a többi lány, Olga merev, és most le is sérült. Potyognak a könnyei, Korin pedig tovább megy, a bordásfalnál gyakorlókhoz.

Felemáskorlát, sorban állunk, befáslizzuk a térdhajlatunkat, jól betekerjük, mégis tele vagyunk lilás véraláfutással a korláttól, ezek a sebek, a sebek, amiket minden tornásznak viselnie kell, a véraláfutás, a hólyagos tenyér. Kivesszük a vödörből a magnéziumport, bedörzsöljük vele a tenyerünket, mindenhol fehér por a tornaterem zöld padlóján. A tanárnő felsegít minket a korlátra, megkapaszkodunk, felrugaszkodunk, feszít, egyenes a láb, egyenes a kar, nem hajlíthatjuk be, a karnak mindig egyenesnek kell lennie, úgy kell lengeni a korláton, lengeni és leereszkedni, az a jó, ha a fekete tornadresszen derékmagasságban van a fehér csík, a korlát magnéziumos kezünkkel összefogott, fehér csíkja. Ha a mell alatt van, nem jó, akkor behajlítottuk a karunk, akkor elbuktunk, újra, újra, újra, amíg a csík a derékra nem kerül. Már belefájdul a tenyerünk, kiszárítja a magnézium, a térdhajlatunk, hiába a fásli. Az utolsó mozdulatsor, a felszúrás, mintha zoknit húznánk, úgy álljon a kéz és a láb, nagyot húz és nagyot ugrik a végén. Feszít, kilépés a most még odaképzelt, láthatatlan bírok felé, akik már most bíráskodnak felettünk, úgy érezzük.

Tovább, tovább. Utolsóként a szekrényugrás, a rettegett, amit nem tudunk könnyen befolyásolni, aminél a legnagyobbat eshetünk, ami a legjobban fáj. Már napok óta nem ugrok, nem tudok, nekiindulok messziről, futok, de kikerülöm a dobbantót és eloldalazok. Próbáld újra, mondogatják, de nem megy, nem megy. A sípcsont izom túlságosan fáj, ha dobbantok, fájdalmasan belém hasít, elgyengül a lábam, és összeesik, én pedig nekifutok a szekrénynek, a lábamat még jobban beverem. Gyerünk, csináld, még egyszer, próba! Tudom, hogy mennem kell, tudom, de nem megy, nem tudok. Leülök a padra a többiekhez, jöhet a következő, a Korin hátrébb tolja a dobbantót.

Hatan vagyunk a csapatban, napról napra edzünk, órák után, a verseny közeledtével pedig egyre többet edzünk, többet nyújtunk és többször megy a zene, többször állunk a gerendára, dobbantunk és egyre több a sebünk, megszaporodnak az öltözőben elbújtatott könnyek. Félünk, még ennyi edzés sem lesz elég, nem jó a spicc, nem hajlik úgy a lábunk, nem a derekunkon van a magnéziumos csík. Nem, nem, nem megy, nem tudom feljebb emelni a lábam, ha beledöglök sem, nem tudok több spiccet csinálni, nem bírom már el magam a korláton, nem tudok dobbantani, mert már a szándék is sajog, fáj, leesek a gerendáról, bele egyenesen az edző ordításába, újra, újra, visszamászol, és megcsinálod újra! A könyököddel még mindig baj van, fordítsd már meg, fordítom, fordítom, de csak nem tudom úgy tartani, nem bírom, és már a kézenállást sem tartom meg, kifordul a könyököm, és oldalra gurulok, nem, már tényleg nem tudok többet, de igen, újra, újra, újra, közeledik a verseny, a napok pedig viszik magukkal az erőnket, viszik az önbizalmunkat, a kedvünket, mindenünket. Csak a torna van, és nincsen más, nem is lehet, hajló, spiccelő, kecses gépek vagyunk, akiket nem lehet kikapcsolni.

Ez lesz a harmadik versenyem, de a szertorna nem ereszt, tornászosan futunk és melegítünk be még a kosárlabdázáshoz is, a tornaszezonon kívül. Csapatok jönnek a versenyre más iskolákból, a csapatok különválnak, egyik csoport a gerendához, másik a talajhoz, a többi a felemáskorláthoz és a szekrényugráshoz megy, felkészül, sorban áll. Minden csapatnak más a zenéje, de csak a talajhoz kell zene, ki kell zárni, a gerendán főleg, a gerenda veszélyes, ne remegjen a láb, ne essünk le, megmaradjon a spicc, a kinyújtott láb. Külön zsűri minden szernél. Hatan vagyunk, az első ember a biztos ember, aki nem a legjobb, de nem okoz csalódást. Ahogy haladunk, második, harmadik, negyedik, az egyre jobbak jönnek, utolsóként a legjobb. Hibázni is lehet, de csak egyszer, egy embernek, a legrosszabb pontszám érvénytelen, ha valaki hibázott előtted, te már nem teheted. Nem lehet. A pontszámot csak a végén látni, bizonytalanul megyünk tovább a következő szerre, még egy elrontott szer után sem szabad, nem szabad megállni, sírni, tovább kell menni, folytatni, megcsinálni a többit is, hiba nélkül, kihúzni magunkat és mutatni a tornadresszben, szépnek lenni, hajlékonynak, kecsesen járni a zenére, amely tovább kísér minket a következő szerre.

Itt nincs kifogás, nincs betegség, nincsenek családi gondok, itt semmi nem ér, a fájdalom sem, nem lehet kiszállni. Dalma odamegy a tanárnőhöz, bekopog az irodájába. Bent mindenhol medicinlabdák, hokiütők, focilabdák, két asztal, meg a tanárnő. Nem tudok indulni a versenyen, nem tudok, meghalt az édesanyám. Nagyon sajnálom, de a torna majd segít. A torna mindig segít, muszáj, anélkül nem lehet túllenni rajta. Mindenképpen kell. Nem hagyom abba, de nem tudok indulni a versenyen, szertornázok tovább, de a verseny, a verseny az más. Menni fog, hidd el, te vagy az egyik legjobb, kellesz a csapatnak. És Dalma mondta, rendben, Dalma tovább csinálta, készül a versenyre. Ez a torna, ezt jelenti nekünk, menedék, parancsolja nekünk, hogy tovább, menni kell, miattunk, gyűlölt ellenségünk, kínzónk és legjobb barátunk. A torna, aminek szüksége van ránk, nélkülünk nem létezik, kellünk neki, és ha ránk kapott, nem enged el többet. Függő.

Közeledik, és egy idő után úgy érezzük, már nem tudunk tovább fejlődni, visszafelé haladunk, és ez megijeszt, pedig fejlődni kell, máshogy nem lehet, magasabbra kell lendíteni a lábat, nagyobbat kell ugrani, a gerendán egyre magabiztosabbnak lenni. Még mindig nem tudok ugrani, és esek, egyre többet, egyre nagyobbat, a sípcsont izom pedig egyre jobban fáj, ha ugrok, a lábam nem tart meg, ezért már napok óta nem is ugrottam, hiába indulok el, nem dobbantok, csak elfutok a szekrény és Korin mellett, aki ott vár, hogy elkapjon, ha kell. Nem akarok versenyezni, nem tudok, de nem lehet kiszállni, nem sétálhatok el, indulnom kell, én is benne vagyok a csapatban, bár van tartalékos, de akkor sem, a torna rám is rám szokott, és kellek neki, kell a napi adag fájdalmam és izzadságom, a spicceim, a magnéziumos kezeim és a fáslis lábam, kellenek neki a könnyeim és a fáradtságom.

Közeledik a nap, lejátszódnak előttem az események, újra és újra, hogyan állítja be Korin a dobbantót, hogyan számolja lábfejenként, milyen messzire kell tenni a szekrénytől, melléáll és én elindulok, rohanok, ugrás, dobbantás. Mindig elkerültem a rosszul esést, tudom, hogyan kell esni, hogy ne legyen komoly baj, ezt a legtöbben tudjuk, az elején, az alapoknál megtanuljuk a spiccek, nyújtott kezek és lábak, cigánykerekek, bukfencek és kézenállások mellé. Telnek a napok, és egyre közelebb kerülök a dobbantóhoz és a szekrényhez, egyre nagyobb a kényszer, a teher, egyre jobban félek, ugranom kell, erősen, igazit, nagyot.

Aztán elfogynak a napok, nincs több edzés, nincs választás, remeg a lábam, ahogy az öltözőben átöltözünk, a versenyről beszélünk, mint hónapok óta mindig, felveszem a tornadresszt, a kezem is remeg, de nem szabad, biztos lábakon kell állnom, biztos kezekkel kell tartanom magam. Bemelegítünk, nyújtunk, gyakorlunk kicsit, talajgyakorlat, gerenda és felemáskorlát. Lányok, már csak egy hét van a versenyig, szedjétek össze magatokat, Korin hangja betölti az egész tornatermet, már csak egy hét, egy hét, visszhangzik bennünk is. Ez a könyök csak nem akar egyenesen állni, mondja Korin a talajgyakorlatom után. Nem, nem akar. Jön a szekrény. Leülünk sorban, ahogy következünk. Én vagyok a negyedik, én következem. Remeg a lábam, dübörög a szívem, de muszáj, muszáj megtenni, muszáj elindulni, futni és ugrani, muszáj. Fájni fog, igen, tudom. Elindulok, gyorsan nekifutok, hatalmasat dobbantok, átrepülök a szekrényen, még Korin karja sem ér el, pedig nyúl utánam, de én zuhanok, rá a könyökömre, hallom a csont reccsenését, és a fájdalomtól nem kapok levegőt, csak tátogok, és csorognak a könnyeim végig az arcomon, és nem merek a karomhoz érni. A többiek odaszaladnak hozzám, a tanárnő is, megijed, aggódik, haragszik. Eltört, mondja az orvos a sürgősségin, eltört a könyöke, be kell gipszeljük. Kapok fájdalomcsillapítót, és amikor enyhül a fájdalom, hihetetlen megkönnyebbülést érzek, és folyton mosolyognom kell, mert vége, mert egy hét múlva lesz a verseny, és én nem leszek ott, nem lesz több ugrás, dobbantás, magnézium, spicc, foltok, tornadressz.

A gipszre mindenki írt valamit a csapatból, Jobbulást, Szép esés volt, (Te kis mázlista), vagy rajzoltak szívet, egy törött kezet, tornacipőt, butaságokat. Korin is odajött hozzám, amikor bementem egy edzésre, érdeklődött, hogy vagyok, meddig kell hordanom, milyen gyógyszert írtak fel. Aztán a sok színes rajz és írás közé ő is írt valamit. A jövő évi versenyre visszavárunk!