Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.

Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.

Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.

Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)

Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.

Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.

Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.

Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.