Zsírkréta és napszemüveg

Két Balaton szeletet kérek, mondtam a pult mögött álló, újságot lapozgató nőnek, kétszáznegyven forint lesz. Köszönöm, viszlát, eltettem a táskámba a csokikat, elmentem a bolt mellett álldogáló, sört iszogató srácok előtt, hallgattam a tízemeletes hatodik emeletéről jövő fúrást. Nagyon kíváncsi voltam, milyenek lesznek, hogy fognak kinézni az új lakóink, izgatottan keresgéltem a táskámban a kulcsom után. Ahogy beléptem a házba, eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk anyával, hogy jönnek, ketten, kicsik még, egy fiú és egy lány. Nem is nagyon tudtunk róluk semmit, csak annyit, nemrég vesztették el az anyukájukat, az apjuk pedig azóta nem beszámítható, elvesztette a munkáját, iszik, kell nekik egy ideiglenes otthon. Anya nemrég lett nevelőszülő, iskolába járt a Gyermekjólétibe, sok ismerősünk is ezt csinálta, Ani anyánál körülbelül tizenöt gyerek volt egyszerre, volt, aki csak ideiglenesen, de olyanok is akadtak, akik már évek óta, gyerekek, akik el akartak jönni otthonról, vagy elhozták őket, vagy nem kellettek senkinek. Egy hosszú asztalnál ültek étkezésnél, közös szobában laktak, az idősebbek egy külön kis házban a nagy ház mögött, hatalmas kert volt ott, mindig gyerekek rohangáltak az udvaron, vödörrel a kezükben, vagy biciklivel, tapasszal a térdükön vagy a könyökükön, birkóztak és estek a kavicsos udvaron, az idősebbek meg vigyáztak rájuk, segítettek a ház körül, elmentek dolgozni vagy iskolába, be volt osztva, ki mikor, mit csinál, főz, takarít, felügyel. Ani anyát pedig mindenki anyának hívta, még mi is, akik csak ritkán látogattunk el hozzájuk, Ani anya anyu barátnője volt még a gyerekek előtti, táncba és borba vesző időkből.

Anya mindig csodálta Ani anyát, hogyan bír el ennyi gyerekkel, neki csak én voltam, egyedüli lány, tizennégy éves, de velem könnyű volt, mindig azt mondta, Ani anya viszont, neki mindegyikre figyelnie kell, futni velük az orvoshoz, vinni a kicsiket az iskolába, de aztán pár látogatás után megértette, ez egy közösség, több anya is lakott ott a gyerekével, vagy kamaszok, mind segítettek, mert ha itt valaki nem segített, az elmehetett, Ani anya leszögezte a szabályokat. Jó volt itt, az idősebbek szabadon mászkálhattak, csak az idő, az fontos volt, ha azt mondta, tizenegy, akkor tizenegy. Ritkán volt probléma vagy történt baj velük, Ani anya tudta, hol keresse őket, mindenről tudott, ami mifelénk történt, sosem értettem, hogy csinálja.

Ahogy beléptem a lakásba, rögtön megéreztem a szagot. A kicsik bent ültek az ágyon a szobámban, nézték a tévét. Bementem, bedobtam nekik a két csokit, Nektek hoztam, Kata vagyok. A kislány nyolcéves, csak nézett rám, a fiú tíz, intett. Kint a konyhában anya csinálta a vacsorát. Büdösek, mondtam neki, igen, fél órája érkeztek, megcsinálom a vacsorát, aztán megfürdetem őket. Fürdetni végül nem kellett, egyedül fürödtek, bár Csilla fél óráig ült a vízben, ami már szinte teljesen kihűlt, mire előbukkant, tiszta ruhát készítettünk nekik az ágyra. Béla folyamatosan beszélt, össze-vissza, mindenről, ami az eszébe jutott, Csilla azonban meg sem szólalt. Ízlik a leves?, kérdezte tőle anya, de nem válaszolt. Nem beszél, mondta Béla.

Sajnálom, hogy kilakoltattalak a szobádból, mondta anya, miután lefeküdtünk a nagy franciaágyba. Apa ritkán jött haza, kamionsofőr, egy hónapban maximum egyszer, pár napra, most hetekig még a kicsikkel sem fog találkozni. Nem baj, anya, jó itt, válaszoltam, és Csilláról beszéltünk, hogy nem beszél. Tényleg nem beszélt. Mióta anya meghalt, mondta Béla, és belecsípett a húga karjába, aki válaszul megütötte, elkezdtek birkózni. Anya rájuk parancsolt, hagyjátok abba, itt tilos a verekedés, a kicsik pedig abba is hagyták, mert anya nagyon ijesztően tudott nézni, ahogy összevonta fekete szemöldökét. Próbáltuk szóra, mondatra, akárcsak hangokra, nevetésre bírni Csillát, Csilla, kicsi Csilla, mit szeretnél, játszunk valamit, Csilla, Csillag, rajzoljunk, kis Csillag?, nézett ránk, értett mindent, bólogatott néha, rázta a fejét, de beszélni nem volt hajlandó. Nem akart beszélni, hangokat formázni, még csak csücsöríteni sem, amikor bohóckodtunk vele, mosolyogni sem mosolygott, egyik nap pedig ráragasztott egy papírdarabot a szájára, amire egy mosolygó szájat rajzolt. Hagyjuk békén, mondtam anyának, nem akar beszélni, hagyjuk, majd magától megszólal, nevet, ha akar, szól, ha baj van. Hagytuk. Csillagnak hívtuk, új ruhákat vettünk neki, virágmintásat, amilyet választott, meg Bélának is, elkísértük őket az iskolába, csak pár buszmegállóra volt a 169-essel, aztán értük mentünk, ha úgy végeztem. Általában keddenként tudtam anyuval menni, ilyenkor csak öt órám volt, hamar hazaértem, aztán indultunk is értük a napközibe. Eleinte lelkesen kísérgettem anyát, később azonban meguntam, csak nagy ritkán mentem vele a kicsikért. Akkor is így volt, felsétáltunk az iskolához, ketten, anya belém karolt, úgy mentünk be a kapun. A gyerekek az udvaron voltak, Csillag az egyik padnál ült és rajzolgatott. Közelebb mentem hozzá, amíg anya elment beszélni a tanárnővel, leültem mellé, figyeltem, úgy tűnt, nem nagyon érdekli, rajzolt tovább, pirossal, sárgával, zölddel, lilával, kékkel, zsírkrétával, össze-vissza, de nem volt bennük semmilyen forma, csak kuszaság, színek egymásba folyása, egymásból születése, szép narancssárgát csinált sárgából és pirosból. Az egyik kissrác elrohant a padunk mellett, ismerős volt, ismerős nyakában a kulcstartó, lila, sárgával írás. Hát ezt honnan szerezted, kérdeztem tőle, amikor legközelebb elrohant mellettünk, megállt, odajött. A Bélától, mondta, elcseréltük. Elcseréltétek?, kérdeztem, és Bélát kezdtem el keresni a kölykök között. Igen, elcseréltük, adtam neki cserébe egy napszemüveget, úgyis repedt az egyik füle, mindig cserélget valakivel a Béla, nem tudom, honnan hozza ezeket a cuccokat, azt mondta, az övé. Hát nem az, mondtam neki, koszos kezével izzadt arcából vakarta el a hajat, csupa kosz lett az arca is. Otthagytam. Béla valóban viselte pár napja a napszemüveget, még vacsoránál sem akarta levenni, mindig magán hordta, nem számított, hogy szürkületkor a parkban nem lát vele.

Béla lopott, egyre több dolog tűnt el, főleg a szobámból, a szekrényekből és fiókokból, mire tudomást szereztünk róla ott, az iskola udvarán, késő volt, nem tudtunk mindent visszaszerezni. Nem tudtuk, mit cserélt el, kivel, mit kapott érte. Észrevettem, hogy eltűnt az egyik barátnőm, Márti nyaklánca az ékszeres dobozomból, amit nemrég adott kölcsön. Bementem a szobába, Béla, hová tüntetted el, itt volt a polcon, a könyvek között, hol van? Nem tudom, nem tettem el, honnan tudjam hol van az a szaros nyaklánc, nem érdekel, nem tudom. De igen, azt is elcserélted? Nem cseréltem el semmit, szállj le rólam, nem vigyáztál rá, valld be, te tüntetted el, most meg rám kened az egészet, nem vittem én el semmit sehova, hagyjál már. Béla, figyelj, mond meg, kérlek, mond meg, hol van! Nem, hagyj már, nem tudom, leszarom, semmi közöm hozzá, te voltál, elpakoltad, és nem fogod megtalálni többet, te hülye szemüveges picsa, te voltál, nem tudom mért akarod rám kenni, te voltál, te, te, elvesztetted, elvesztetted, nem fogod többet megtalálni! Csak mondta és mondta, közben pedig visított, nevetett, Hagyd már abba, hagyd abba, hol van, válaszolj, nem érted?! Elvesztetted, hülye picsa, szemüveges ribanc, én nem adom vissza, elvesztetted, te, te voltál! Hagyd abba, hallod?! Rávertem egyet a combjára, nem futott el, maradt az ágyon, visított, nevetett, közben pedig ütöttem, ő meg rúgkapált, de mondta tovább, nevetett és visított, Szemüveges picsa, hallod, nem kapod vissza, hülye picsa, elvesztetted, el, el! Csapódott a bejárati ajtó, anya jött haza Csillaggal a boltból, én meg kirontottam a kicsik szobájából és becsaptam magam után anyuét.

A hétvégén átmentünk Ani anyáékhoz, Bélának ott lakott az egyik osztálytársa, meg sok vele egykorú gyerek, szeretett oda járni, Csillagnak pedig végül is mindegy volt, csak lehessen rajzolni, mindig rajzolt, rajzokkal kommunikált velünk, néha írt is a rajzokhoz valamit, mert legtöbbször nem lehetett felismerni őket. Csillag idővel kilépett a fehér papírlapok közül, és zsírkrétájával elkezdett az ajtóra, falakra rajzolni. Először a kicsik szobájában lévő beépített szekrény ajtajára kezdett rajzolgatni, pár piros csillagot, kék napot, egymás mellé, lentre pedig a holdat, később írni is kezdett, de nem rendes szavakat, csak betűket, összevissza, hullámosan egymás után kflsif, aélefja az ajtajukon, az íróasztal melletti falra iáéaüö, tetszett neki a tapéta, recés, fehér, szerette karistolni a kiálló darabkákat. Úgyis át kell festeni a szoba falát, ha elmennek, már nagyon régi, van, ahol már jön lefele a tapéta, mondta anya, ezért hagytuk, hagytuk rajzolni Csillagot, amit szeretne, és kíváncsian vártuk, miket fog rajzolni legközelebb. Már csak idegen helyeken rajzolt papírra, az iskolában egyszer elkezdett a padra rajzolni, de tanárnő észrevette és beírt az ellenőrzőjébe, mi pedig megbeszéltük vele, hogy rajzolhat akárhová, de csak a szobájában. Megértette, idegen helyen nem fordult elő többet, mindig vitte magával mindenhova a nagy, rajzos mappáját, kis, hercegnős táskájában a zsírkrétát, és rajzolgatott. Végül rendes szavakat is írt a rajzok mellé, vagy csak írt, folyamatosan, csillag bemegy nap éjszaka ül hó hold pehely ház beteg barna kicsi. Néha, észrevettük, Béla is írt vagy rajzolt valamit a falakra, valami aprót, könnyen el lehetett különíteni a két gyerek műveit, Béla alakokat rajzolt, de csak néha írt le szavakat, aztán átszínezte őket, ne lássuk, mit írt, hülyeség az egész, mondta nekünk, eldugta Csillag elől a zsírkrétát, ne rajzoljon már folyton, meg írogasson hülyeségeket, de a húga sírni kezdett, akkor rosszul érezte magát, Jól van, na, visszaadom, ne sírjál már, mondta és elővette a zsírkrétát az ágy alól.

Szóval elmentünk Ani anyáékhoz, nekem is lakott ott egy-két barátom, én is szerettem oda járni. Még mindig lopkod a kis szaros?, kérdezte Robi, még mindig, válaszoltam, és figyeltem, ahogy Béla játszik a vele egykorú három-négy sráccal, kosaraznak. Kis enyves kezű, le kell szoknia róla. Nekem mondod?, inkább hozz valami kaját, mondtam, és odamentem a fiúkhoz. Én is dobok párat, mondtam, Béla odadobta a labdát, tudsz játszani egyáltalán?, kérdezte hitetlenkedve, hiszen lány vagy. És szemüveges. Naés?, na mi van, félsz, hogy megver egy lány? Dobáltunk párat, közben a suliról dumáltunk, a world of warcraftról, amit Béla mindig játszott, ha éppen nem a lenti játszótéren kosarazott, aztán elkezdtem mondani neki, Béla, tudod, nagyon fontos volt nekem az a nyaklánc, mert nem az enyém, a barátnőmé, és vissza szeretném adni neki, elég drága is volt, kinyír, ha nem kapja vissza, ha véletlenül mégis találkozol vele, megtalálod a szobában, hátha tényleg elpakoltam valahova, akkor szólj, oké? Rendben, válaszolta, majd körbenézek azért, hátha megvan valahol, bár nem láttam, de azért, na, hát megnézem. Pár nap múlva, amíg iskolában voltak, bementem a szobába, megnéztem a könyvek között, ott volt. Ott volt a dobozban, Márti nyaklánca, teljesen épen, gyorsan eltettem, nem mondtam meg Bélának, hogy megtaláltam, csak csendben mindketten tudomásul vettük, minden oké. Béla egyre kevesebbszer vitt el dolgokat, főleg semmiségeket, egy-két tollat, képregényt, ilyesmiket, a mi cuccaink közül pedig szinte semmit. Viszont egyre többet beszélt, megállás nélkül, ha otthon voltunk, mindig ment, főleg anya után, segített neki, pakolta a ruhákat, törölgetett, hogy beszélhessen, beszélt Csillag helyett is, néha már úgy éreztük, azt is elmondja, amit a húga nem akart. A Pityu mindig belövi nekem, engem állítanak a kapuba, de hát hiába mondom, nem vagyok az a kapusos, vágod, de hát csak odatesznek, aztán bebikázzák, én megmondtam, nekem nem kéne ott lennem, basszameg, tudod, jaj, bocsánat, de hát nem értik meg, olyan hülye az összes, mint a segg, jóvan, tudom, bocsi, de egyébként azér is, mer nincs focim, vágod, olyan igazi, nem az, ami két rúgás után tönkremegy, vágod, rendes.

Mindig anyához mentek, vele beszélgettek, neki meséltek, Bélus Évinek hívta. Egyszer elmentünk kirándulni, Csillag végig mellette volt, fogta a kezét, Bélus pedig a többi gyerekkel mászkált, rohangált, anyának hozott egy szál rózsaszín pipacsot, engem nagy ívben elkerült, nem igazán foglalkozott velem, megvolt mindenkinek a saját közege, velük voltunk. Engem fenntartással kezeltek, ugyanígy otthon is, mint valakit, aki néha kedves, néha viszont rájuk se néz, mintha ott se lennének, akinek megvan a saját világa, de ők nincsenek benne, és az övékben sem voltam én. Te miért nem csinálsz soha semmit, csak itt vagy, a szobában, szemüvegesen, hót unalmas vagy, könyvmoly, könyvmoly!, mondta nekem Bélus, én meg körbekergettem a lakásban, hagyjon már olvasni. Két kis idegen lakott a szobámban, mit is kezdhettem volna velük, érdekesek voltak egy ideig, de aztán elcsendesedett a dolog, idegesítő, cipőben az ágyamon ugráló, az előszobában focizó, mindent összekenő zajgépek voltak, kis koszkupacok, főleg hétvégén, amikor egész nap az utcán játszottak, én meg még  életemben nem láttam ilyen sok dzsuvát egy gyereken, mint Béluson, még a füle is koszos volt, előfordult, hogy anya visszaküldte, mosakodjon meg még egyszer, mutatta a füle tövét, ott még nem elég tiszta. Apával ritkán találkoztak, kedvelték őt, mert mindig hozott valami izgalmasat az útról, svájci csokit, Csillagnak buborékfújót, olyat, amivel rengeteg buborékot lehetett fújni, ő pedig fújta is, csodálkoztam, hogy nem szédül bele a sok fújásba, az egész lakásnak az az érdekes, szappanos illata lett, Bélusnak pedig trutyit hozott, ami kis tojás alakú műanyag dobozban volt, felragadt a plafonra, meg kellett várni, amíg leesik, hozta utánam, ijesztgette vele a húgát, fúj, vidd innen a taknyodat!, mondtam neki, Csillaggal bebújtunk a fürdőszobába. Apában játszópajtást láttak, mert lement focizni Bélussal, néha rajzolt Csillaggal, mindenki szerette, aztán pár nap múlva újra elment, ebben a pár napban pedig vicces volt még a horkolása.

A kicsik egy évig voltak nálunk. Egy év után az apjuk emlékezni kezdett, hogy léteznek, és hogy az övéi, hozzá tartoznak, elkezdte összeszedni magát, újra állást talált, rendbe tette magát és az életét, gyerekbiztossá. Legalábbis nekünk azt mondták, most már visszakaphatja a gyerekeit, minden rendben lesz, persze, ellenőrzik majd rendszeresen. Elkísértük őket a városközpontig, ott találkoztunk az apjukkal, ötvenes, bajuszos, sörhasú ember volt, megcsókolta Csillagot, megölelte Bélust, kezet fogott anyuval. Csillag sírt, nem akart elmenni, Bélus anya mögé bújt, ő még maradna. Nem lehet, mondta neki anya, nézzétek, apukátok mit hozott nektek, mondta, Csillagnak egy új babát, Bélusnak kis autót, megenyhült a légkör. A kicsik felszálltak a buszra apjukkal, és hazamentek.

Hozzánk egy hét múlva egy tizenhat éves lány költözött, nem jött ki a szüleivel, mindig megszökött. Beköltözött a szobámba, én pedig maradtam anyunál.