7.

 

Körülállják. Nézik, nézik. A csillagok.

Tele van velük az ég ma éjjel. Hatalmas nagy összejövetel van a Duna-part fölött. Heverésznek odafönt a csillagok, ki érkezett, kit hívott meg, kit engedett be a házigazda.

Hát engem, meg az én összekarcolt szívemet.

 

A csillagos ég pont ilyen, ha nincsenek felhők. A semmi ágán ül a szív, és vacog, vagy éppen lerészegedik a bálozókkal hajnalra, de az én szívemet addig nézik, nézik, bámulják onnan föntről, amíg a helyére nézik, a saját maga közepébe, oda, ami a helye az embernek lehet a csillagok alatt.

Nem érdekli őket, hogy milyen zavarba ejtő ez a kitartó érdeklődés, amilyet csak vidéki rokonok részéről tapasztalhatni.

Addig néztek, néztek a csillagok vasárnap éjjel a Duna-parton, amíg azt nem mondtam: Én vagyok a világ közepe, hová kéne innen elnyargalnom bármiért?

 

Lám a mesemondó is hogy kifáradt, amikor odáig elért, hogy a táltosló meg a szegény jányka repülnek, mint a szél, vagy mint a gondolat. Abba is hagyta a mesélést, letette aludni a jánykát is, meg lovat is, a fa alá.

Maga is elment aludni, hogy kipihenje annak a nagy hiábavaló száguldásnak a fáradságát.

 

Mert a mese az mindig olyan, hogy előttünk jár. Előtte jár okosnak, bolondnak is. Amíg gyalogoltak, lóháton mentek az emberek a tájban, a természetben, az évszakokban, volt értelme jó messzire elmenni saját magukért, a boldogságukért. Mert a táj titkos lelke, az évszakok, a napszakok, a csillagok, a nap, a hold a növények, az illatok, az ízek eldajkálták, a helyére rakták, meggyógyították az embert, aztán már csak meg kellett látnia magában, máshonnan a dolgát, mint ahonnan addig látta.

 

Lettek is olyan utak a valóságban, amilyenek a mesékben vannak, legalábbis a mesék felszínén. Valaki elmegy a világ végére, és kivel találkozik ott, hát saját magával, a saját maga megjavított másával, vagy a mesterével, vagy a tulajdon árnyékával. Elutazik drága pénzen, s ott marad a szívében, ahol addig volt. Csak még meg is szomorodott hozzá. Csak még a hiábavalóság is eljött érte, és rágja, rágja mai napig az életét.

Autóval, vonattal, repülőgéppel átgázolunk a tájon berregve, gyorsan, gyorsan, nem tud minket gyógyítani se ég, se föld, se virág, se gyümölcs, de még öregapó, öreganyó, meg az éhes kicsi egér sem. Futunk, futunk, magunk elől futunk, ki a világ végére, és még azon is túlra.

Most nem jó úgy mondani a mesét, hogy fölkapott a legény a táltos paripára, s elvágtatott hetedhét ország ellen, mert ha elvágtatott, bizony el is rontotta a dolgát. Most úgy kell mondani a mesét, hogy a szegény jányka, amikor felébredt a százéves fa alatt, belenézett a szívébe, és ott mindent meglátott, hogy kicsoda ő valójában, és mi az ő dolga. S akkor meglátott minden mást is, a három legényt, a maga jövőjét, és meglátta azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Így jár mielőttünk a mese. Így mondja el, hogyan találjuk meg a boldogságot.

 

 

 

 

 

8.

 

Nem volt olyan messze az a kocsma, ahol az első legény üldögélt. Az álomszótár – meseszótárnak is beválik gyakran – azt mondja a kocsmában ülőről: megrontásodra törnek. S bizony az úgy is volt, mert ez a legény igen szeretett verekedni a kocsma mögött, hát talált is magának olyat, akinek veszekedős kedve volt. De talán asszonyszemélyt is, aki rossz szívvel gondolt rá.

 

Makacs is volt ez a legény, önfejű, ne akarja senki tudni, hogy támogatták végül a kút aljához, mert magától menni nemigen akart, hiába hívogatták szép szóval. Elég annyi, hogy odakeveredtek végül, s nem is kerestek se vedret, se láncot, se pedig kötelet, hanem csak beugrottak a kút aljába, és szálltak hárman együtt fölfelé a kútban. S hát ha szálltak, zuhantak fölfele, mint a fölhajított eleven kövek, el is értek a kútnak addig az aljáig, amely csupa szép finomra csiszolt kerekded kavics volt, aranyló homok, meg szép tiszta víz.

Mikor már ott voltak, a szegény jányka fölgyűrte a szoknyáját, s leguggolt a vízbe. Az ölébe fektette a múzsáját, s a kendőjével végigtörölgette a feje tetejétől egészen a lába ujjáig. Lemosogatta, megtisztogatta, hogy már ne vigye azt a sok bajt a fönti világba. Ahogy ezzel megvoltak, szálltak, szálltak fölfele tovább a legénnyel. Addig-addig ereszkedtek fölfele, míg nagyanyót meg nem látták a kút szélén. Segített is nekik kitenni a kútból a múzsa testét, hadd szárítsa meg a nap, s hadd ébressze fel. Azután már tudnia kell a dolgát. Föl kell mennie az égbe, égbolttá kell változnia magának is, be kell kereteznie, be kell fednie azoknak az életét, akik reá vannak bízva.

Amikor ezzel a legénnyel végeztek, a szegény jányka és a táltosló már zuhant is vissza az alsó világba, hogy a másik két legényt is fölvigyék A második legény a sehol mezejében állt, kitépett nyelvvel, átvágott torokkal. Sehol mező sem esett messze, a szíve ablakából könnyen megláthatta, aki irgalmazni tudott magának is, meg másoknak is. Úgy látta meg őt a szegény jányka is.

Üveges volt a tekintete, meg sem moccant, hiába szólongatták. Fölügyeskedték őt is a táltosló hátára, és már vitték is a kút aljába.

 

A kút jegyezhet isteni kegyelmet, megbocsátást, szerencsét, nagyra törő álmok megvalósulását, kárt is, árulást is, ha valakit mélyen meglátni a kútban.

 

Szálltak, szálltak fölfele a második legénnyel, egészen, amíg a kútnak addig az aljáig elértek, amely csupa finom, színes féldrágakő volt alul, fölötte meg szép tiszta borvíz. Megfogta akkor a jányka a legény fejét, és tiszta erőből lenyomta a víz alá, addig nyomta, míg a sok vér föl nem jött, s le nem tisztult a víz színéről. Akkor a legény kapálózni kezdett, látszott, hogy van benne élet.

Félt ugyan a jányka, hogyha visszakapja a nyelvét is a legény, hétszerte szemtelenebb, hétszerte élesebb nyelvű lesz, mint amilyen eddig volt. De aztán meg azt gondolta, az már legyen azoknak a baja, akik így elbántak ezzel a becses testrésszel. Prüszkölt a legény, köpködte ki a vizet, rázta le magáról. Segített neki a jányka, hogy a legény levegye magáról véres ruhákat. Ki is mosta, ki is teregette a sok vizes holmit, hadd szárítsa meg a nap, mire fölérnek a fönti világba.

Öreganyó a kútnál állt most is, ott várta őket. Kivette a múzsát a kútból, az meg már szaladt is, és huss, föl a létrán, biciklistől fölsuhant az égre, látta is őt odafönt a szegény jányka meg a táltosló, mikor a kútba visszafordultak.

 

Az alsó világban a kút legaljánál lábnyomokat láttak. Arra menekült batyuval a hátán a tolvajok elől a harmadik legény.

A batyu hosszú utat jelöl az Álomszótár szerint, hosszú nehéz utat, sok szomorúságot. A tolvajok olyanokat jegyeznek, akik nem hisznek ebben a legényben, látva a nehéz sorsát, és ezért nem segítik. Látják, hogy olyan ártatlan, mint a gyermek, és amiatt se restellnek bánatot szerezni neki, s vinni tőle, amit lehet. Vakító fehér a hátán az a batyu, amibe ezek folyton belenyúlkálnak, s az a fehérség jegyez ártatlanságot, de sok félelmet is.

 

A jányka és a táltosló megtalálta a harmadik legényt. Keresni nem is igen kellett, jött ő magától is, dehogy akart már több bánatot. Csakhogy amint a lóra fölült, azok, akiknek a batyuba beért a kezük, nem tágítottak ám tőle. Kapaszkodtak, csimpaszkodtak a táltos hátán, hogy szegény lépésben is alig bírta azt a rengeteg terhet. A jánykának kellett fölfele tolni a táltost a múzsával, meg a sok élősködővel együtt a kútban, hogy haladjanak valamicskét. Hanem amikor mégiscsak elérték a kútnak azt az alját, ahol csupa-csupa kristályok voltak a víz alatt, és oda folyt be a hegyi patak éltető gyógyvize, abba a legényt rögtön belefürösztötték ketten együtt. De előbb lángot lehelt a batyuba a táltosló, hogy kiáltozva kapkodták el a tolvajok a kezüket, s vissza is potyogtak mind az alsó világba, ott is a sehol mezőbe.

(Ott várják azóta is, ki jön megint arra nagy vakító fehér batyuval. Hanem azt várhatják ítéletnapig.)

Jól megfürösztötték, megszárogatták a legényt, míg fölértek.

Kivárták hárman együtt az éjszakát a csillagok alatt. A csillagok meg körbeállták, meggyógyítgatták a legény testét-lelkét. Hajnalban föl is ereszkedett az égi rónán, föl a napba, ott volt neki a helye az idők kezdetétől fogva. A szegény jányka meg ballagott tovább a lóval, mentek, mendegéltek, most már együtt keresték a kristálykupolás házat, ahol a legény a kereveten várja őket meg a mesét.

 

 

9.

 

Elgondoltam már régebben, hogy valakit örökbe kellene fogadnom. Valakit, akinek ez nagyon kellene, és ezért még dicsekedhetnék is mások előtt, hogy milyen jót tettem vele. Néztem, néztem körbe, hogy ki lenne az.

S hát, magamat kellett örökbe fogadni, senki se volt olyan árva, mint én.

 

Hogy is fogadhatna be másvalaki, ha még én se fogadom be magamat.

 

De magam előtt kinyitni az ajtót, és behívni azt a szegény koldust, nem lehet egy pillanat alatt. Minden nap beljebb kell fogadni, beljebb kell hívni.

Meg kell látnom a saját árvaságom minden jelét. Le kell simítgatni, mint a ráncokat, a morzsákat a hímzett hófehér abroszról.

 

Most éppen úgy vagyok árva, hogy a múzsáim, mihelyt fölkerültek abból a kútból, elmentek szélnek-világnak. Járja mind a maga útját, még arra sincs gondjuk, hogy jól megszomorítsanak.

 

Nem akartam, eszem ágában sem volt éppen most kikényszeríteni ezt a mesét, hogy kihozom a kútból a múzsákat, egyiket a másik után. Így alakultak a dolgok, hogy ott maradni sem lehetett velük, ahol voltunk.

Elporzottak a múzsák, üres lett az út mellettem.

És még máshogyan is árva lettem.

 

Idő előtt – mert én ezt is csak a végére gondoltam – valaki jelentkezett, hogy talán ő a legény a kristálykupolás házból, akinek majd mesélni kell.

De nem mesélőt, feleséget keresett magának.

Nem vagyok én feleség, te legény.

S hogy ezt megmondtam, nem kérdezett tovább engem se, meg a sorsát se, hogy akkor mégis mi hozott engem az útjába.

Haszontalan, félrevetett holmi, egy árny lettem megint, aki hátrál, vissza-vissza, a mezsgyén túlra, a kedves halottaihoz és a múlthoz. Az élet oldaláról vissza a halál és a gyász oldalára. Így tettem mindig, ha valaki nem fogadott be, de most a csillagok alatt, akik a helyemre néztek, nincsen már utam visszafelé. Maradok középen.

 

Miért is nem szólítottál legelébb húgodnak, te legény, aki útonjárónak mondod magadat?

 

Mert a régi mesékben a legény először húgomnak szólítja ám a leányt, akit később megszeret.

 

Soha olyan élességgel nem éltem át, mit jelent testvérnek lenni a Létben, mint amikor a kedvesebbik múzsámat, nem a mestermúzsát, nem is a táncost, legelőször megpillantottam.

Másodpercek alatt, amíg felállt az asztaltól, hogy kezet fogjon velem, és bemutatkozzon, megláttam, hogy valójában mi testvérek vagyunk. Ő a bátyám, szép arcú idős szüleink és testvéreink is vannak, szeretjük mind egymást.

 

Amikor veszekszem a világgal, hogy nem kapok szeretetet, nem kapok támogatást, és bolondnak mondanak sokan, mindig arra emlékszem, mindig ahhoz mérek mindent, amikor ővele testvérek voltunk.

 

Miért is nem szólítottam fivéremnek? Akkor talán soha nem vesztettem volna el.

Amíg láttam magunkat abban a régi várban, ahol éltünk, a múzsám pedig fölállt az éttermi asztaltól, zajlott egy másik mozi is.

Két nagyétvágyú ember kinyújtotta egymásra a csápjait, körbeszuszogta, körbeszaglászta az érdekes idegent, hogy jó lenne-e vele. Jó. Biztos, hogy jó. Jó lett volna. Össze is gubancolódott minden.

Bár húgának szólított volna legelébb. Bár fivéremnek mondtam volna legelébb.