Végre ki tudta nyitni a pince ajtaját. Tavaly ilyenkor hóviharok voltak, hirtelen jött a meleg, aztán az ősz, meg egy se nem tél, se nem ősz, fura évszak. De most tavasz lett, és megállt a nagy régi kulccsal a pincelejáró előtt. Bele akarta dugni a lakatba, csakhogy azt már rég megette a rozsda, szétesett a kezében.Talált a pincében három kicsi babát. Felhozta mind a hármat a kertbe. El kellett őket temetni. Az egyiket az orgonafa alá temette. A másikat a legszebb rózsabokor alá. De a harmadikat, a kicsi testvérkét nem akarta odaadni a földnek. A vízbe temette inkább, a folyóba, mert azt gondolta, akkor mesévé változik, és soha nem kell elválnia tőle. Varrt egy rongybabát, vattával tömte ki a hasát és a fejét. A kicsi testvérkét soha senki nem láthatta így, hogy fehér ruhácskában alszik kipirulva, és göndör tincsek keretezik az arcát. Fűzfaágakból font neki egy parányi csónakot, és belecsúsztatta a testét. Kivitte az öbölbe, ahol mindennap elüldögélt. Azt álmodta egyszer, hogy egy öregasszony egy kivilágított kis hajón járt ott a két part között egész éjjel, és azt mondta neki álmában:

– Most már, hogy fönt vagyok ezen a hajón, meglásd, sokat segítek neked.

Abba az öbölbe vitte a csónakot meg a kicsi testvérkét, mert úgy gondolta, ott lehet az átjáró az élők és a holtak világa között. Éppen kiönteni készült a folyó. Magasan állt a víz a parti köveken, amiken üldögélni szokott. Jött egy nagy hullám, amit egy sétahajó kavart, ráengedte a pici csónakot, hogy besodorja a meder közepére. Közben cseperegni kezdett az eső, türelmetlen, nehéz cseppek csapkodták az arcát és a hátát. A zápor függönye hamar eltakarta előle a kicsi testvérkét a csónakkal. Nem láthatta, amikor beszippantotta őket a két világ közötti átjáró.

Elindult hazafelé. Az egyik keskeny keresztutcában egy lépcső alján találta magát, egy faragott tölgyfaajtó előtt. Fölnézett, és fönt, a küszöbön a kicsi testvérke állt, szőke fürtök röpködtek az arca körül, úgy, ahogy őt soha senki nem láthatta, és azt kérdezte:

– Miért csodálkozol, hogy itt vagyok? Te mondtad, hogy minél távolabb, annál közelebb.

Tudta a nő, hogy nem veszíti el őt, de azt is, hogy nem maradhattak úgy dolgok, ahogy voltak, hogy egy élő, egy halott. Föllépett az első lépcsőfokra, és kiszállt belőle minden félelem. Lépett még egyet, és a régi vádak, a bánatok szilánkokra, cafatokra törtek, szakadtak.. Félelem nélkül, bánat nélkül szökött föl a kicsi testvérke mellé a küszöbre. A kicsi mutatta a karjaival, hogy a nő emelje föl. Megsimogatta az arcát, a haját, megpuszilta, és egy nagy huncutságot súgott a fülébe.Fölkacagott mind a kettő, és kinyílt magától a tölgyfaajtó. Langyos szél jött a víz felől, kisodorta a nő kezéből a kicsi testvérkét, még csak utána sem kaphatott. Virágszirmok, falevelek, fűszálak, madárpihék kavarogtak vele, és elvitték a szeme elől.

A szobában egy férfi állt. Sohase látta még a nő.

– Én vagyok az. A kicsi testvérke. – mondta a férfi. – Nem volt igaz, hogy nem akartak engem a szüleink. Nem vetettek el, csak nem akartam megszületni, inkább meghaltam az anyánk hasában, amikor négy éves voltál. De hiába, hogy nem születtem meg akkor, te nem akartál elválni tőlem, és most sem akarsz. Legyen így. De mostantól húsvér férfi képében kell szeretned.

 

 

 

10.

 

Én tényleg nem tudom néha, hogy miből vagyok. Felépítek valamit, működik, ahogy kell, megnyugszom. De közben lopakodik az árnyékom, les rám, onnan, ahol tudja, hogy nem látom. Fogalmam sincs, hogy mit akar. Tapogatom, gyűjtöm a jeleket, a nyomokat korábbi szégyenteljes működéseiről, hogy megvédjem magam tőle. De előbb-utóbb kicselez, elgáncsol. Nincsen semmi esélyem arra, hogy hétköznapi normális ember legyen belőlem, aki nem érez folytonos kényszert, hogy magyarázkodjon.

Most tizediknek egy olyan fejezetet akar a nyavalyás, hogy kiráz tőle a hideg. De megírom, ha addig élek is.

 

Az előző fejezetben írhattam volna úgy, hogy testvérem. Nem azt, hogy húgom, fivérem. De mégiscsak ott van a nem és a minőség. Nem szeretem, ha kiherélik, kimiskárolják, kikerülgetik azt, aminek fontos a neme.

Amikor láttam, hogy a múzsám valaha az én legkedvesebb fivérem volt, rögtön fölfedeztem mögötte két másik alakot is. Egy még a bátyámnál is szebb, fiatal, díszes ruhájú férfit, egy lovas tisztet, akinek valaha a felesége vagy a szeretője voltam, és egy idősebb, testesebb, szélesebb arcú férfit, aki apám volt a látomás szerint.

Hogy köztünk a múzsámmal ezek után minek kellett volna történnie, és nem az történt-e, nem tudom, ki tudja.

De azt a múzsámmal töltött délelőttön éreztem meg, hogy az anyákban is ott lapul a szerető, aki a nagyfiúba szerelmes, nem az apába. És ez a feltétel nélküli, szinte megismételhetetlen tökéletességű titkos szerelem jár a nagyfiúnak is, és jár az anyának is. A fiúnak ez az utolsó családi útravaló, ez a tükör, amelyben legelőször szép és szeretnivaló férfiként pillantja meg magát, mielőtt még egy lány megszeretné.

Ez a szerelem szelídíti meg, amikor még nem ismeri a saját szilajságát.

 

Nem tudom, hogy hol van most a múzsám. Semmit nem tudok róla, de többször is azt álmodtam, hogy találkozunk. Utoljára arra kért, hogy várjam meg a „tizenegynél” mindenképpen. A 11-es a mester-tanítvány kapcsolat száma, szerintem az egyik legszebb szám.

Úgy 11 óra lehetett akkor is, amikor a konyhájában főzögettünk. Kristályos konyha volt, derékig jártunk a kristályokban, négyszögletesen voltak rakva, nem kupolaszerűen. Délelőtt volt, a clafoutis-hoz, egy francia bisztrósüteményhez kevertem a tojásos-tejszínes krémet, amikor belém nyilallt, hogy legszívesebben az anyja és a szeretője is lennék. De mondani nem mertem semmit.

Ő árva lett hamar, kisgyerekkorában, férfiak, idegenek nevelték, talán küldte neki általam valaki azt a feltétel nélküli odaadást, amit éreztem iránta. Járt neki, hogy dögönyözzön, gyömöszöljön a szavaival, a nem túl pallérozott vicceivel, ahogy a kistigris nyúzza a mamáját, és a mamája tűri vég nélkül. Láttam, hogy nem tudja a múzsám, mi történik valójában, de mégis boldog. És én is boldog voltam.

 

Pedig az előző este, amikor a világvégi panzióba megérkeztem, különösen alakult. Ő nyúlragúval és sütőtökös gombóccal várt, meg fehércsoki mousse-sal, amelyen díszítés egy szem passion fruit volt. Az ételek nyelvére lefordítva mindez egy pasztellszínű virágcsokor. De vaddisznógulyást is lehetett enni, mert a panzió külföldi vendégei azt kértek. Én nem tudtam a nyúlról, csak a vaddisznóról. Hát azt mondtam rögtön, jó lesz. Mire a vacsora után elindultam a konyha melletti asztalhoz, hogy bemutatkozzam a múzsámnak, vagyis a panzió séfjének, akiről cikket kellett írnom egy újságba, már nagyon gyűlölt, mert tönkretettem a művét, amit pedig nekem szánt.

Odaültünk az asztalhoz ültünk mind a ketten, mondtam valamit, amitől még ellenszenvesebb lettem, pedig csak megéreztem végre, hogy a fehércsoki mousse-hoz még kellett valamilyen ételnek tartoznia, de persze nem tudtam, hogy mi lehet az, és ahogy tapogatóztam, valami butaságot kérdeztem. Aztán fölálltam, betoltam a széket, és ahogy eltávolodtam az asztaltól, láthatóvá váltak a combjaim elölről, hátulról, megint elölről, és azután jött egy vad villanás az asztal felől. Mintha brutálisan szembevakuztak volna. Napok kellettek, hogy vissza merjem játszani magamban, mi is volt abban a felvillanó tekintetben. Az volt benne, hogy ’pont ilyen kell’. Ezért a tekintetért elmentem volna a világ végére is.

 

A szaunában találkoztunk éjjel, amikor végzett a konyhában.

Bekopogott hozzám, a szállodai szobámba, álltam az ajtóban dermedten, hogy mit akar tőlem ez a kis fiatalka férfi, és egy hang akkor azt mondta:

Menj vele, ő segíteni fog neked.

 

Másképp nem mentem volna utána. Gyáva és zavarodott lettem volna, így is az voltam. Azt sem tudtam, most sem nagyon tudom, hogy mennek ezek a dolgok a szállodai világban. Soha nem keveredtem ilyesmibe munka közben.

 

Aztán reménykedni kezdtem, hogy talán majd csak beszélgetünk a jakuzziban, illatos-udvarlós szekszárdi rozéval felfegyverkezve.

Az előrehaladott életkorom ugye. Nem tudtam, hogy a MILF-eket is sokan kedvelik. Nem tudtam, hogy az vagyok. Azt sem tudtam már több havi betegápolás és gyász után, hogy nő vagyok, és hogy van testem, és hogy ez a test, annak is bizonyos izomkötegei valakinek az érdeklődését felkelthetik.

Jó ideig nem értettem, miért akarja annyira bekenni levendulaolajjal a combomat, aztán eszembe jutott, hogy nyilván annak is van valami sajátos haszna, hogy egy hosszú meredek lépcsőn mindennap felmegyek a Kálvária dombra imádkozni.

Akkor jutott el az agyamig, hogy ebben az életben még más férfi is hozzám fog érni, nem csak ő, akit elvesztettem, a kedvesem, akivel le akartam élni az életemet.

 

Mit akarsz tőlem?! Öregasszony vagyok.

 

Ezt hajítottam oda neki, és kirohantam a szaunából, be a hideg vizes medencébe. Annak is a legszélső csücskében kuporogtam. A múzsám meg utánam jött sebese, mert szeretnek vadászni a férfiak.

Nem tudom, hogy mit kiabáltam, amikor újra hozzám ért. Ő visszakiabált:

De hát neked is élned kell!

Jaj, milyen közhelyes, gondoltam. Ő meg ott hagyott. Visszament a szaunába.

 

Álltam a világvégi panzió úszómedencéjének a közepén, és zörögve összetörtek az életem több évtizedes monumentális operadíszletei, a terjedelmes nézőtérrel együtt. Beomlottak, bele a vízbe recsegve-ropogva.

Én meg ott vacogtam a romok között. Összedőlt minden, amit addig magamról gondoltam.

 

Ki vagyok akkor, ha ez mind nem vagyok, és nem is voltam soha?

 

Csak annyi volt világos, hogy oda akarok most menni, ahol ő van. A múzsám.

Még aznap éjjel és a következő napokban, mint a polipkarok, mint a karvastagságú pókfonalak, úgy szálltak ki belőlem a rossz emlékek, a letapadt bánatok, bélyegek, hegek, az elmúlt, de le nem tett maszkok, amiket úgy hurcoltam magamban évtizedeken át, hogy már nem is tudtam róluk.

 

 

 

 

11.

 

Megvártalak, látod, ahogy álmomban ígértem neked, a tizenegynél. Nem írtam le egy betűt sem ebbe a fejezetbe, amíg meg nem értettem, hogy ki vagy valójában, és hogy micsoda a kristálykupolás konyha és a kristálykupolás ház közül legalább valamelyik. És hogy mi dolgunk van nekünk egymással.

 

Van egy nagy fekete kohó, abban ég a tűz, te vagy a tűz, nálad, benned ég el belőlem minden, ami fölösleges. Még az érzelmeket is, amik olyan nagyon valóságosnak, megszenvedettnek, olykor tabuszerűnek tűnnek, de valójában esetünkre nézve gyatra magyarázkodások, öngyengítések, mondjuk ki: hazugságok, még azokat is el kell, hogy égesse az a kohó.

Mielőtt az leszek, akivé lennem kell. És az történik, ami elől idáig menekültem.

 

Te olyan vagy, mint azok, akiket Illés elvisz a szekerén. Látom, ahogy lelépsz a jéghideg hóra, megcsikordulsz, fölszikrázol, mert olyan vagy te is, mint a csillámló jég, mint a hó.

És tűz vagy, tüzes, mint az Illés szekere. Melegedni bújnak hozzád, akik odaszaladnak hirtelen, ahol vagy. Mert megüzened nekik magadat, ahogy nekem is megüzented, és amikor megéreznek, elkezdenek keresni, mert fáznak nélküled.

Folytonos ölelés vagy, mégis idegen, furcsa, magányos fenség, ragyogás. Szabályos rácsozat, szűzi rend, kristály.

 

 

Nem tudom mondani, hogy én ki vagyok. Ha elégett minden abban a kohóban, majd kiterjesztem a furcsa, paplanszerű hófehér szárnyaimat, beterítem velük az eget. Ez vagyok én. A szívem fog segíteni, hogy megláss engem, hogy megtudd, hogy most már az vagyok, akivé lennem kell.

 

Nem kell most sehová sem mennem, hogy a kristálykupolát megtaláljam. Csak magamba egyre beljebb.

 

Ha a kristálykupolás konyhát erőltetném most, ha azt akarnám, hogy ott legyél velem, úgy, ahogy képzelem, még talán ki is csapna abból a kohóból a tűz, és elemésztené. És engem is.

 

 

 

11.

 

 

Muszáj, hogy tizenegyedik legyen ez is, mert a tizenkettediket valaki már elkérte magának. Amit elkérnek, azt oda kell adni. Oda kell adni, és még meg is kell köszönni, hogy egyáltalán rájöttek, hogy mi kell nekik. Ez a szabály, nem mondtam még?

 

Amikor békét kötöttem az árnyékommal, nem múlt el több, egy vagy két nap, és reggel feltartotta szép fejét a fényességbe egy állat, boldog volt és teljes, örült, hogy visszaballaghat a teremtőjéhez, és tudta, hogy meghal. Tudtam, hogy meghal. Azt hittem, hogy meghalok. Mert belőlem volt valami az az állat. Szép, busa, szőrös feje volt, boldog volt. El is gondoltam magamban, hogy az a fényesség olyan, mint a nagyszoba a családi házban: ajtókon, ablakokon át, mindenhogy odajut az ember. A halál is odavisz. A mese is odavisz.

Pálinkakóstolón voltam, és a tóhegyiek pálinkája volt olyan, mint az ablak a fényességre. Engem mindig az szeret meg, az jegyez meg, akinek ehhez még az életében köze van. Az egyik férfi kettejük közül, aki a pálinkát kitöltötte nekem, kísért a tekintetével mindenfelé, mintha valami kincset vesztene szem elől, ha nem ügyel. Biztos, hogy még találkozunk.

 

De most ittvan a múzsám még, a kedvesebbik, vele is a fényesség miatt vagyunk egymáshoz közel úgy, ahogy annak neve sincsen. Hozzá kell most beszélnem.

 

Tudd, hogy a világ szemében mi semmik, senkik se leszünk egymásnak soha. Nem számít, hogyan élsz, kivel vagy a hétköznapjaidban. Mert én máshol vagyok veled, és máshogyan. Még csak nem is a szív szerint, ami fölötte dobog, fölötte lát az érzelmeknek, én a csikorduló hó, a pendülő jég vagyok, Vagy a láng abban a kohóban, vagy a tüzes szekér eleven tüze. Az Illés szekere, te tudod, hogy miről beszélek. Amikor néha azt akarom mondani, hogy szeretlek, megbotlik a nyelvem, és azt mondom helyette: szeretem a Létet, vagy hogy szeretem az Istent.

 

Megkérdeztem, hogy meddig vihet el téged az utadon ez az írás, mennyit segíthet a dolgodban? És láttam, hogy egy létra tetején állsz, és egy szöget versz be kalapáccsal az ég falába, hogy rákössél egy madzagot. Én mögötted állok szorosan, figyellek, nekem nem kell ehhez létra, mégis fáj a szívem, hogy nem fordulsz felém, csak az a vacak szög érdekel. Meg az a madzag, amit úgyis acélkötelekre, egész kötélpályára kell majd kicserélned. De ezt is hiába mondanám most.

 

A másik múzsa meg még csak botorkál a kút körül, őt addig tudom majd elsegíteni, amíg végre fölemelkedik a földről, és elindul a helyére, hogy bekeretezze és befedje a lüktető életeket, amiket rábízott az isteni terv.

 

A harmadik múzsa, akit a kútból felhozott a táltos ló és a szegény jányka, táncol most is, csakhogy most már van, aki látja, és gyönyörködik benne. Ő fölballagott már magától az égi rónán, amint az élete éjszakája véget ért.

 

7.

 

Körülállják. Nézik, nézik. A csillagok.

Tele van velük az ég ma éjjel. Hatalmas nagy összejövetel van a Duna-part fölött. Heverésznek odafönt a csillagok, ki érkezett, kit hívott meg, kit engedett be a házigazda.

Hát engem, meg az én összekarcolt szívemet.

 

A csillagos ég pont ilyen, ha nincsenek felhők. A semmi ágán ül a szív, és vacog, vagy éppen lerészegedik a bálozókkal hajnalra, de az én szívemet addig nézik, nézik, bámulják onnan föntről, amíg a helyére nézik, a saját maga közepébe, oda, ami a helye az embernek lehet a csillagok alatt.

Nem érdekli őket, hogy milyen zavarba ejtő ez a kitartó érdeklődés, amilyet csak vidéki rokonok részéről tapasztalhatni.

Addig néztek, néztek a csillagok vasárnap éjjel a Duna-parton, amíg azt nem mondtam: Én vagyok a világ közepe, hová kéne innen elnyargalnom bármiért?

 

Lám a mesemondó is hogy kifáradt, amikor odáig elért, hogy a táltosló meg a szegény jányka repülnek, mint a szél, vagy mint a gondolat. Abba is hagyta a mesélést, letette aludni a jánykát is, meg lovat is, a fa alá.

Maga is elment aludni, hogy kipihenje annak a nagy hiábavaló száguldásnak a fáradságát.

 

Mert a mese az mindig olyan, hogy előttünk jár. Előtte jár okosnak, bolondnak is. Amíg gyalogoltak, lóháton mentek az emberek a tájban, a természetben, az évszakokban, volt értelme jó messzire elmenni saját magukért, a boldogságukért. Mert a táj titkos lelke, az évszakok, a napszakok, a csillagok, a nap, a hold a növények, az illatok, az ízek eldajkálták, a helyére rakták, meggyógyították az embert, aztán már csak meg kellett látnia magában, máshonnan a dolgát, mint ahonnan addig látta.

 

Lettek is olyan utak a valóságban, amilyenek a mesékben vannak, legalábbis a mesék felszínén. Valaki elmegy a világ végére, és kivel találkozik ott, hát saját magával, a saját maga megjavított másával, vagy a mesterével, vagy a tulajdon árnyékával. Elutazik drága pénzen, s ott marad a szívében, ahol addig volt. Csak még meg is szomorodott hozzá. Csak még a hiábavalóság is eljött érte, és rágja, rágja mai napig az életét.

Autóval, vonattal, repülőgéppel átgázolunk a tájon berregve, gyorsan, gyorsan, nem tud minket gyógyítani se ég, se föld, se virág, se gyümölcs, de még öregapó, öreganyó, meg az éhes kicsi egér sem. Futunk, futunk, magunk elől futunk, ki a világ végére, és még azon is túlra.

Most nem jó úgy mondani a mesét, hogy fölkapott a legény a táltos paripára, s elvágtatott hetedhét ország ellen, mert ha elvágtatott, bizony el is rontotta a dolgát. Most úgy kell mondani a mesét, hogy a szegény jányka, amikor felébredt a százéves fa alatt, belenézett a szívébe, és ott mindent meglátott, hogy kicsoda ő valójában, és mi az ő dolga. S akkor meglátott minden mást is, a három legényt, a maga jövőjét, és meglátta azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Így jár mielőttünk a mese. Így mondja el, hogyan találjuk meg a boldogságot.

 

 

 

 

 

8.

 

Nem volt olyan messze az a kocsma, ahol az első legény üldögélt. Az álomszótár – meseszótárnak is beválik gyakran – azt mondja a kocsmában ülőről: megrontásodra törnek. S bizony az úgy is volt, mert ez a legény igen szeretett verekedni a kocsma mögött, hát talált is magának olyat, akinek veszekedős kedve volt. De talán asszonyszemélyt is, aki rossz szívvel gondolt rá.

 

Makacs is volt ez a legény, önfejű, ne akarja senki tudni, hogy támogatták végül a kút aljához, mert magától menni nemigen akart, hiába hívogatták szép szóval. Elég annyi, hogy odakeveredtek végül, s nem is kerestek se vedret, se láncot, se pedig kötelet, hanem csak beugrottak a kút aljába, és szálltak hárman együtt fölfelé a kútban. S hát ha szálltak, zuhantak fölfele, mint a fölhajított eleven kövek, el is értek a kútnak addig az aljáig, amely csupa szép finomra csiszolt kerekded kavics volt, aranyló homok, meg szép tiszta víz.

Mikor már ott voltak, a szegény jányka fölgyűrte a szoknyáját, s leguggolt a vízbe. Az ölébe fektette a múzsáját, s a kendőjével végigtörölgette a feje tetejétől egészen a lába ujjáig. Lemosogatta, megtisztogatta, hogy már ne vigye azt a sok bajt a fönti világba. Ahogy ezzel megvoltak, szálltak, szálltak fölfele tovább a legénnyel. Addig-addig ereszkedtek fölfele, míg nagyanyót meg nem látták a kút szélén. Segített is nekik kitenni a kútból a múzsa testét, hadd szárítsa meg a nap, s hadd ébressze fel. Azután már tudnia kell a dolgát. Föl kell mennie az égbe, égbolttá kell változnia magának is, be kell kereteznie, be kell fednie azoknak az életét, akik reá vannak bízva.

Amikor ezzel a legénnyel végeztek, a szegény jányka és a táltosló már zuhant is vissza az alsó világba, hogy a másik két legényt is fölvigyék A második legény a sehol mezejében állt, kitépett nyelvvel, átvágott torokkal. Sehol mező sem esett messze, a szíve ablakából könnyen megláthatta, aki irgalmazni tudott magának is, meg másoknak is. Úgy látta meg őt a szegény jányka is.

Üveges volt a tekintete, meg sem moccant, hiába szólongatták. Fölügyeskedték őt is a táltosló hátára, és már vitték is a kút aljába.

 

A kút jegyezhet isteni kegyelmet, megbocsátást, szerencsét, nagyra törő álmok megvalósulását, kárt is, árulást is, ha valakit mélyen meglátni a kútban.

 

Szálltak, szálltak fölfele a második legénnyel, egészen, amíg a kútnak addig az aljáig elértek, amely csupa finom, színes féldrágakő volt alul, fölötte meg szép tiszta borvíz. Megfogta akkor a jányka a legény fejét, és tiszta erőből lenyomta a víz alá, addig nyomta, míg a sok vér föl nem jött, s le nem tisztult a víz színéről. Akkor a legény kapálózni kezdett, látszott, hogy van benne élet.

Félt ugyan a jányka, hogyha visszakapja a nyelvét is a legény, hétszerte szemtelenebb, hétszerte élesebb nyelvű lesz, mint amilyen eddig volt. De aztán meg azt gondolta, az már legyen azoknak a baja, akik így elbántak ezzel a becses testrésszel. Prüszkölt a legény, köpködte ki a vizet, rázta le magáról. Segített neki a jányka, hogy a legény levegye magáról véres ruhákat. Ki is mosta, ki is teregette a sok vizes holmit, hadd szárítsa meg a nap, mire fölérnek a fönti világba.

Öreganyó a kútnál állt most is, ott várta őket. Kivette a múzsát a kútból, az meg már szaladt is, és huss, föl a létrán, biciklistől fölsuhant az égre, látta is őt odafönt a szegény jányka meg a táltosló, mikor a kútba visszafordultak.

 

Az alsó világban a kút legaljánál lábnyomokat láttak. Arra menekült batyuval a hátán a tolvajok elől a harmadik legény.

A batyu hosszú utat jelöl az Álomszótár szerint, hosszú nehéz utat, sok szomorúságot. A tolvajok olyanokat jegyeznek, akik nem hisznek ebben a legényben, látva a nehéz sorsát, és ezért nem segítik. Látják, hogy olyan ártatlan, mint a gyermek, és amiatt se restellnek bánatot szerezni neki, s vinni tőle, amit lehet. Vakító fehér a hátán az a batyu, amibe ezek folyton belenyúlkálnak, s az a fehérség jegyez ártatlanságot, de sok félelmet is.

 

A jányka és a táltosló megtalálta a harmadik legényt. Keresni nem is igen kellett, jött ő magától is, dehogy akart már több bánatot. Csakhogy amint a lóra fölült, azok, akiknek a batyuba beért a kezük, nem tágítottak ám tőle. Kapaszkodtak, csimpaszkodtak a táltos hátán, hogy szegény lépésben is alig bírta azt a rengeteg terhet. A jánykának kellett fölfele tolni a táltost a múzsával, meg a sok élősködővel együtt a kútban, hogy haladjanak valamicskét. Hanem amikor mégiscsak elérték a kútnak azt az alját, ahol csupa-csupa kristályok voltak a víz alatt, és oda folyt be a hegyi patak éltető gyógyvize, abba a legényt rögtön belefürösztötték ketten együtt. De előbb lángot lehelt a batyuba a táltosló, hogy kiáltozva kapkodták el a tolvajok a kezüket, s vissza is potyogtak mind az alsó világba, ott is a sehol mezőbe.

(Ott várják azóta is, ki jön megint arra nagy vakító fehér batyuval. Hanem azt várhatják ítéletnapig.)

Jól megfürösztötték, megszárogatták a legényt, míg fölértek.

Kivárták hárman együtt az éjszakát a csillagok alatt. A csillagok meg körbeállták, meggyógyítgatták a legény testét-lelkét. Hajnalban föl is ereszkedett az égi rónán, föl a napba, ott volt neki a helye az idők kezdetétől fogva. A szegény jányka meg ballagott tovább a lóval, mentek, mendegéltek, most már együtt keresték a kristálykupolás házat, ahol a legény a kereveten várja őket meg a mesét.

 

 

9.

 

Elgondoltam már régebben, hogy valakit örökbe kellene fogadnom. Valakit, akinek ez nagyon kellene, és ezért még dicsekedhetnék is mások előtt, hogy milyen jót tettem vele. Néztem, néztem körbe, hogy ki lenne az.

S hát, magamat kellett örökbe fogadni, senki se volt olyan árva, mint én.

 

Hogy is fogadhatna be másvalaki, ha még én se fogadom be magamat.

 

De magam előtt kinyitni az ajtót, és behívni azt a szegény koldust, nem lehet egy pillanat alatt. Minden nap beljebb kell fogadni, beljebb kell hívni.

Meg kell látnom a saját árvaságom minden jelét. Le kell simítgatni, mint a ráncokat, a morzsákat a hímzett hófehér abroszról.

 

Most éppen úgy vagyok árva, hogy a múzsáim, mihelyt fölkerültek abból a kútból, elmentek szélnek-világnak. Járja mind a maga útját, még arra sincs gondjuk, hogy jól megszomorítsanak.

 

Nem akartam, eszem ágában sem volt éppen most kikényszeríteni ezt a mesét, hogy kihozom a kútból a múzsákat, egyiket a másik után. Így alakultak a dolgok, hogy ott maradni sem lehetett velük, ahol voltunk.

Elporzottak a múzsák, üres lett az út mellettem.

És még máshogyan is árva lettem.

 

Idő előtt – mert én ezt is csak a végére gondoltam – valaki jelentkezett, hogy talán ő a legény a kristálykupolás házból, akinek majd mesélni kell.

De nem mesélőt, feleséget keresett magának.

Nem vagyok én feleség, te legény.

S hogy ezt megmondtam, nem kérdezett tovább engem se, meg a sorsát se, hogy akkor mégis mi hozott engem az útjába.

Haszontalan, félrevetett holmi, egy árny lettem megint, aki hátrál, vissza-vissza, a mezsgyén túlra, a kedves halottaihoz és a múlthoz. Az élet oldaláról vissza a halál és a gyász oldalára. Így tettem mindig, ha valaki nem fogadott be, de most a csillagok alatt, akik a helyemre néztek, nincsen már utam visszafelé. Maradok középen.

 

Miért is nem szólítottál legelébb húgodnak, te legény, aki útonjárónak mondod magadat?

 

Mert a régi mesékben a legény először húgomnak szólítja ám a leányt, akit később megszeret.

 

Soha olyan élességgel nem éltem át, mit jelent testvérnek lenni a Létben, mint amikor a kedvesebbik múzsámat, nem a mestermúzsát, nem is a táncost, legelőször megpillantottam.

Másodpercek alatt, amíg felállt az asztaltól, hogy kezet fogjon velem, és bemutatkozzon, megláttam, hogy valójában mi testvérek vagyunk. Ő a bátyám, szép arcú idős szüleink és testvéreink is vannak, szeretjük mind egymást.

 

Amikor veszekszem a világgal, hogy nem kapok szeretetet, nem kapok támogatást, és bolondnak mondanak sokan, mindig arra emlékszem, mindig ahhoz mérek mindent, amikor ővele testvérek voltunk.

 

Miért is nem szólítottam fivéremnek? Akkor talán soha nem vesztettem volna el.

Amíg láttam magunkat abban a régi várban, ahol éltünk, a múzsám pedig fölállt az éttermi asztaltól, zajlott egy másik mozi is.

Két nagyétvágyú ember kinyújtotta egymásra a csápjait, körbeszuszogta, körbeszaglászta az érdekes idegent, hogy jó lenne-e vele. Jó. Biztos, hogy jó. Jó lett volna. Össze is gubancolódott minden.

Bár húgának szólított volna legelébb. Bár fivéremnek mondtam volna legelébb.

 IV.

Mielőtt meghalt Emma néni, az utolsó falusi mesemondó, azt álmodtam, hogy a Dunán Nagymaros és Visegrád közt egy kicsi hajó közlekedik éjszaka. Ki van világítva, azon jár Emma néni a két part között, és azt mondja nekem: Ne aggódj. Amikor én már fönt leszek ezen a hajón, még többet segítek neked, mint eddig.

 

Emma néni már két hete halott volt, amikor kutyasétáltatás közben újra megjelent előttem a Dunaparton a Nyugat géniusza. A Duna vize felett egyszerre ott sötétlett: erdei rengetegből, mohából, fenyőágból, rikoltásból, szuszogásból volt a teste, a hangja meg puha, langyosan kavargó szél. Azt mondta, elfogad engem a táj mesemondójának, és közben a talpamon és a tenyeremen át fénycsíkok haladtak bennem felfelé a földből, a növényekből és az állatokból kiindulva, a fejem tetején át léptek ki a világba, fölmentek a csillagokba, aztán vissza a fejembe, és ki a számon. Akkor lett azokból a szalagokból a mese, amit mondok.

Utána egyszerre a bal oldalamon ott volt Emma néni, és a kezemet fogta. Jobb felől egy másik múzsám, akiről majd eztán lesz még szó. A fejemnél fönt pedig lebegett még valaki, akit Keya nagyinak hívnak, akik ismerik. A fénycsíkok átjártak mindnyájunkat, a géniusz pedig ezt mondta: Magyarország mind az öt géniuszának kell, hogy legyenek olyan mesemondói, amilyen Emma néni volt.

Azon az éjszakán eldőlt: már csak a mesével léphetek közelebb a múzsámhoz és a tájhoz, ahol él. Ahol én befogadott lettem.

De ahhoz, hogy odamesélhessem magam, arra a vidékre, ha ez a sorsom, két másik múzsámmal is zöldágra kell vergődni.

 

Az egyik mesterféle, tekintélyes valaki, szép sudár, érett férfi, nyírott szakálla, Krisztus-frizurája van. Őrá nagy dolgok, nagy titkok és nagy kiderülések vannak bízva, érzik is rajta az emberek, körül is dongják, csakhogy mégsem felnőtt férfi egészen. Csakhogy a lelkében folyton ott veszekszik egy öregasszony, aki azt kiabálja: ha én nem élhettem szépen, boldogan, akkor te sem élhetsz úgy, te lány. Én erősebb vagyok nálad, és nekem mindenből több jár, mint neked, ezért kilököm a kezedből a szépséget, ami dédelgetsz, és eltaposom veled együtt. Ne alkoss, ne táncolj, ne kacagj, ne szeressenek, ne csodáljanak, mert ez mind nekem jár.

És én mégsem mehetek el tőle, és nem kereshetek helyette másik múzsát, mert rám van bízva. Mert az összes nő közül, akik körüldongják, csak én látom egyedül azt a szegény öregasszonyt.

A nőiség, amit a múzsám megsebzett, ellene kelt, és már többször csaknem elpusztította, sok mindenét elvette, de még mindig azt hiszi, hogy a gyenge hajtásokon taposhat.

 

Egy éjjel álmomban egy vonaton, amely mulató is volt egyben, és még trónterem is, tűsarkú cipőt és ragadozómacska prémjéből való hosszú kabátot viseltem. Nem volt a kabát alatt semmi. Fölötte dizőzös kleopátra-frizura, erős festék az arcomon. Mindenki engem bámult a mulatóban, mindenki engem akart. Ki uralkodónőnek, ki elegáns, drága kurtizánnak gondolt. Elszántan lépdeltem vagonról vagonra. Az egyik kocsi tele volt meztelen fenekű emberekkel, férfiakkal, nőkkel, öreg, lottyadt, tésztaszerű, kockaforma ülepekkel. Hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:

Ezeket itt mind nekem kell kielégítenem.

Meglátott aztán ez a prémkabátos nő – aki álmomban voltam – egy öltönyös, elegáns férfit, aki szembe jött vele az előtte levő vagonból. Ez a bizonyos mestermúzsa volt a férfi. Csücsörített neki, csalogatta magához a férfit a prémkabátos nő. De ahogy a férfi közeledett, a nő maga elé rántott valahonnan egy izmos fiatal fiút, és hirtelen a férfi elé lökte maga helyett. A két férfi csókolózott egymással, bár egyik sem ezt akarta. A nő kacagott az öltönyösön, és azon, hogy a csellel végül mégis elérte a célját. A meztelen fiatal fiút meg beburkolta a prémkabátjával.

 

A mestermúzsám, mikor még nem ismertem, heteken át győzködött telefonon, hogy készítsek vele interjút Lükő Gáborról szóló filmjéről. Akkor még azt sem tudtam jóformán, hogy eszik, vagy isszák a néprajzot. Fogalmam sem volt, miről fogunk beszélgetni.

Azt gondoltam a hangja alapján, talán idős ember lehet, de amikor személyleírást kértem tőle, hogy majd felismerjem a cukrászdában, meglepve hallottam a hangján, hogy nagyon vonzónak tartja magát.

Impozáns jelenség ez a múzsám is, igaz. De ez nem fontos. Az számít, hogy van nála valami, egy láthatatlan pakk, amit nekem küldtek. Valamilyen kérdésemre éppen ő tudja a választ. Követnem kell hát. Vele kell mennem bármeddig árkon-bokron át.

Fizettünk a cukrászdában, és a körúton ballagtunk az interjú után. A kirakatok üvegeiben nézegettem magunkat felvillanyozva, élveztem a vonulást és a pillantásokat. Örültem, hogy rátaláltam erre a múzsára, de sarokról sarokra egyre jobban nyomta valami a szívemet, nehéz, keserves útnak látszott, hogy mint férfit is kövessem. Otthon már volt is egy másik, akit szerettem.

Ledobtam a szívemről a terhet, és láttam, hogy táncolva járok a nyomában, és sok emberhez elvezet engem, élőkhöz, holtakhoz. Olyanokhoz, akiket mindig ismerni vágytam.

 

 

V.

 

 

Hároméves voltam, amikor az apám azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek.

Komoly és alapos választ akartam adni, ezt mondtam hát: Tudod, apukám, én itt vagyok, középen, én vagyok a királynő, és körülöttem körben itt vannak a férjeim. Így mondtam, jelen időben, a családi legendárium így őrizte meg.

 

Mit gondolhatott minderről szegény apám, aki már a nászútján is – amelyen én fogantam – megcsalta anyámat. Felénk, nemhogy az utcában, de az egész környéken nem volt olyan közönséges, kendőzött képű, festett hajú némber, akivel neki ne lett volna dolga. A munkahelyi nők közül is föl-fölvidította némelyiket.

Nem is érték be mindnyájan a vasúti töltésnél fél és hét között történtekkel, hanem voltak köztük, akik még férjül is akarták venni az én apukámat.

 

Ha még élne, nem is tudom, hogy mivel lehetne jobban kétségbe ejteni őt. Nagyszámú, körülöttem legyeskedő eleven férfival, vagy inkább halottakkal, tündérekkel, avagy egyáltalán nem létezőkkel.

 

A tündérekkel a múzsakarbantartás kapcsán csak röviden érdemes foglalkozni, pusztán azért, hogy lássuk, nem minden férfi múzsa, még akkor sem, ha sajátos a létmódja: a tündér például álomban, vagy félálomban jelentkezik, és hajlamos líraian fogalmazni, szívszaggatóan udvarolni, könyörögni, zsarolni. Mindig sokkal jobban néz ki, mint bármelyik húsvér férfi, és festői képeken kelleti magát, vagy meséli el tündérré válásának szép és szomorú történetét. A Zalán futásában a deli Hajnának is van ilyen láthatatlan kedvese, a délszaki tündér, akit azonban hősnőnk nem enged magához többé, mihelyt eleven férfi: hadzavaró(!) Ete kedvese lesz. A délszaki tündér végül remény vesztve meghal egy hajnalon a fölszáradó harmattal együtt. Fölisszák az első napsugarak.

Nekem is volt tündérem, 16 éves koromban. Akkor bújt be mellém éjszakánként az ágyba, amikor az első komoly udvarlóm lett. Annyira valóságosnak tűnt a testi jelenléte, annyira biztos voltam abban, hogy tényleg rám feküdt valaki a sötétben – a súlyát is éreztem – hogy még az ágy alatt és a ruhásszekrényben is kerestem a zseblámpával.

Sötét, hosszú haja volt, szép szabályos, kicsit lányos arca, világos bőre, szép csontos keze, hosszú ujjakkal.

Látod, ha én élnék, ő nem kellene neked. Mindig ezt hajtogatta.

 

Nála is kalandosabb a létmódja annak a múzsának, akit még csak mostanában ismertem meg.

Azt kérdeztem egyszer egy meditáción, hogy mi most a dolgom a világban.

Azt gondoltam, talán majd könyveket látok ott, hogy azokat írjam meg, vagy valami nemszeretem munkával kínál meg a látomás, de nem kaptam én ott egyebet, mint öt férfit, meg egy vidáman ágaskodó lovacskát.

Az öt férfiból egy volt, akit soha az életemben nem láttam. Magas, kecses, izmos férfi. Fekete hullámos hajú, kicsit borostás, bajuszos, férfiasan szép arcú, kiálló járomcsontokkal. Népviseletben van, a fején széles karimájú parasztkalap. És táncol szüntelenül az a férfi, legényest jár.

Valaki, akinek meséltem róla, azt mondta, meglátod, nemsokára találkozol vele valahol. De én tudom, hogy nem. Mert ez a férfi én vagyok. Bennem táncol, amióta csak élek.

Bús ködben, pusztaságban, kívül a világon egymagában járja a legényest elszántan, keserűen, az egész világ ellen, minden ellen, ami csak bántja. Nem a maga kedvére táncol, nem is másnak, nem a teremtőnek, nem a mindenségnek, hanem minden létező és nem létező dolog és körülmény ellenére.

Emeli a kezét, csettint, emeli a lábát, valószínűtlenül szép az ív, ahogy rakja, most dobbant egyet, aztán emeli megint, belesimul a zenébe.

 

Akárhogy fordul tánc közben, mindig csak a profilját látom. A szemét soha. Pedig nem maradhatnak már így a dolgok, ahogy eddig voltak, hogy külön vagyunk egymástól.

 

Nézz rám, nézz rám, nézz rám. Szólongatom.

De hirtelen félni kezdek a tekintetétől, tudom már, hogy nem szabad belenéznem a szemébe. És most már azt is tudom, hogy ha akarnám, most könnyedén megőrülhetnék. Csak akarni kellene, csak látni kellene azt a szempárt.

Ne nézz rám. Ne. Nem akarom.

Csak tedd mostantól, amit a legjobban szeretnél ezen a világon.

És visszahullámzik a válasz, ahogy kell: az én szépséges múzsám hozzá hasonló délceg férfiakkal kapaszkodik össze, együtt táncolnak, körben is, vonalban is, sárga gömbölyded fények a testük körül, úgy táncolnak, mint a csillagok. Mintha naprendszerek napjai fogództak volna egymásba, és bolygótáncot járnának fölöttünk, bennünk.

Most először boldog a múzsám.

 

Már táncol is valakinek: magának meg a társaknak.

Már vagyunk is valahol a térben: kocsma is, táncház is, szent hely is, ahol ő most táncol.

Asztalok, borok, kármentő, iddogálók, táncosok, subák, a falon egy feszület.

Tiszta, levegős tér, itt mindenki jó helyen van, és minden jó megeshet. Minden igaz, jó kívánság teljesülhet

.

Nézem most megint, merre van az én táncosom. Derékon kapott valakit oldalról, ketten táncolnak, a múzsámtól nem látom sehogy sem, hogy ki a másik, azt sem tudom, férfi-e vagy nő, csak azt, hogy most nagyon boldogok.

 

 

 

VI.

 

 

 

Öregapó azt tanácsolta az erdőszélen a szegény jánykának: Ne nézzél se jobbra, se balra, te szegény jányka, menjél csak mindig egyenesen előre.

Úgy is ment a jányka, megfogadta a tanácsot, úgy ért el a nagy kerek kútig, amelynek a kávájához egy öregasszony támaszkodott.

Öreganyám, én egy házat keresek, aminek kristályos kupola teteje, azon süt be a nap, s bent a kereveten hever egy legény. Engem vár, hogy mesélnék neki.

No, leányom, csakhogy megjöttél. Ha a kristálykupolás házat keresed és azt a legényt, aki ott fekszik a szőttesek közt, hát nézzél csak bele a kútba, mert tudd meg, hogy éppen jó helyen jársz.

A jánykának nem kellett kétszer mondani, belenézett a kútba, s ott meg is látott a víztükör tetején öt legényt meg egy szép hatalmas, ágaskodó lovacskát. Meresztgette is a szemét, nézte, hogy ezek a legények ugyan kik lehetnek, és köztük van-e az, akinek a keresésére indult. De túl sokat nem nézelődhetett, mert öreganyó nagyot lökött rajta, s a jányka nyomban bele is fordult a kútba.

Zuhant-zuhant napokon át, heteken át, addig zuhant lefelé, amíg csak a kút legaljára nem ért. Ott egy nagy lyukon kiesett, s valami zörgős, száraz fűre lehuppant. Körbenézett, s egy tágas, elhagyatott udvarfélén találta magát, ahol éppen az a lovacska legelészett, akit a víztükrön ágaskodni látott. Gondolta magában: jó volna megitatni azt a lovat. Meg is a fogta a kötőféket rajta, oda is vezette szépen a patakhoz, amely ott csordogált egy olyan seholsincs mezőnek a szélén. Ivott a ló, fújtatott, hörrentett utána, aztán megszólalt úgy, hogy a jányka minden szavát értette.

Kedves gazdám, most már eleget ittam, de ennem is kellene.

Nézett erre-arra a jányka, hogy most mitévő legyen, honnan adjon enni, a táltosló meg ezt mondta: Dugjad csak be a kezedet az inged elejébe, vedd ki, amit ott találsz. Tüzet fogott meg ott a lány keze, egy nagy darab parazsat talált az inge elejében, de nem égette meg magát vele. A ló a tenyeréből ette meg.

No, te szegény jányka, most tudd meg, hogy abból az öt legényből hármat föl kell vinnünk innen a fönti világba. De ha nem visszük fel őket, akkor jaj neked is, nekem is. A boszorkány, aki a kútnál áll, nem fogja megkímélni az életedet, én pedig itt maradok örökre az alsó világi pusztaságban.

 

És mi lesz azzal a másik kettővel? Őket itt kell hagyni a kút aljában?

 

Nincsenek ők itt, te szegény jányka, hiába is keresnéd őket. A csillagokban vannak már. Nézzél fölfelé az égre, hogy meglássad őket, és akkor majd segítenek neked.

 

S hát hol keressem most azt a másik hármat?

 

Csak csukd be jól a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és most nézd meg az elsőt.

Az első legény, akit a kútban meglátott a szegény jányka, egyedül üldögél a kocsmában. Aztán fizet, kimegy a kocsmából, megy, mendegél, és egyszerre csak égbolttá változik.

 

Most csukd be megint a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és nézd meg a másodikat, akit a kútban láttál.

A második legénynek ki van tépve a nyelve, csak egy alvadt véres csonk van a helyén. El van vágva a torka, csupa friss vér a nyaka. De amikor föléled, és meggyógyul fölmászik egy létrán, fölkap egy olyan egykerekű biciklire, és az égre kifeszített köteleken biciklizik nagyon gyorsan és nagyon ügyesen.

 

Csukd be megint a szemed, pördülj még hármat a sarkadon, és nézd meg a harmadikat, aki a kútban volt.

A harmadik legény batyut cipel a hátán, de tolvajok járnak mögötte, és mindenét kihúzkodják abból a fehér zsákból. Fogy az ereje, kezd rásötétedni, nem jut már föl az égre, csak azután, ha feljön a nap, és ha az összes tolvaj eltakarodott mellőle.

 

Hát akkor induljunk elébük kedves gazdám.

Úgy repüljünk, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat?

Úgy menjünk, hogy odaérjünk, de kárt se benned, se bennem ne tegyünk.

Ezt mondták, de elaludtak inkább egy nagy öreg százesztendős fa koronája alatt, mert mind a ketten igen elálmosodtak.

 

I.

 

Drága olvasó, mi ezt a szép és hasznos diszciplínát, ami a múzsakarbantartás, együtt fogjuk most megtanulni, fej fej mellett. Mert ilyen beavatás is van, hogy a tudás partjai felé egyazon tutajon utazik mester és tanítvány.

 

 

Élni majdnem bárhogy lehet: társsal, de mégis múzsa nélkül, vagy egyedül, de úgy, hogy napjaink erdeiben-ligeteiben folyton előttünk jár valaki, ágakat rezzent, füvet tipor, föl-fölkacag, elszalad, elbújik, aztán madarat röptet felénk, de utolérni, megérinteni többnyire nem hagyja magát.

Élni úgy is lehet – mert ebben sem pusztul még el az ember – hogy van, volna múzsa, csakhogy kilöki a tollat az ember kezéből, csakhogy olyan sebesen táncol, hogy a kósza ötletek egymást hajtják, de megtapadni, kibontakozni egy sem tud, és nem lesz belőlük sem vers, sem novella, néha még cikk sem.

 

Nekem öt múzsám van, öt férfi múzsa, a többit, a nőket most nem számolom bele. Abból az öt férfiból kettő komisz, nem tudja a rendet. Velük még sok bajunk lesz.

 

Utoljára az életemben már csak attól féltem, hogy nem marad múzsám egy sem. Nem lesz, aki vezet a ligeteken át, nem lesz, akinek a nevét mondom magamban, ha utat keresek a káoszból kifelé, és legfőképpen, hogy nem lesz az az egyvalaki, akinek írok.

De most már ettől sem félek.

 

Ihlet mindenhez kell. A felkeléshez, a kávéfőzéshez, a cipőpucoláshoz, a hónaljborotváláshoz, az öltözködéshez, a főzéshez. Ihlet az egész élethez kell, hogy fölzengesse a sejteket, hogy még egy kis mozdulat is hetykén fölkiabáljon az égre, és összebogozzon eggyé mindent, ami csak létezik, és össze is tartozik.

 

Azt mondják a régiek, hogy a szökőnapokon megnyílnak a csatornák a látható és láthatatlan világ között, és olyankor nagy segítséget kap a dolgaihoz, aki nyugton marad, és befelé nézdegél ilyenkor. Nem tudtam én erről semmit a világon, békében utaztam egy távolsági buszon egyedül, egész délután, és az egyik múzsámra gondoltam, a legjobbra, arra, aki miatt a legtöbbet írtam mostanában.

Ő húsvér ember, és így aztán többet beszélek hozzá magamban a kelleténél, és többet gondolom el azt is, mi lenne, ha nem csak azokban a nappali ligetekben találkoznánk, ahol bujkál előttem, csalogat maga után, incselkedik velem, és sokszor ki is nevet, hanem utcán, kávéházban, szállodában, vagy koncerten. Ahol a normális hétköznapi emberek találkozni szoktak egymással.

De ővele nem lehet találkozni, és néhány napja már azt sem tudom, hol van. Mindennap elgondoltam, hogy majd visszamegyek oda, ahol megismertem, és elmondok neki mindent, amit nem tudtam elmondani arról, hogy mi dolgunk lehet egymással.

De már tudom, hogy nincs többé az a hely, és nincs ott ő sem, és nincs mit tenni. Nem jön a tájamra sem, nem hív, nem keres, nem küld smst, emailt, nem olvas tőlem semmit, nem lájkol. Ha láthatna a tévében, nagy ritkán, biztos, akkor megy ki pisilni. Vagy meccset néz helyettem. Neki én egy nem fontos valaki vagyok, aki kizárólag nem fontos dolgokkal foglalkozik.

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele. Kivégezzem, mert valószínűbb, hogy nem szeret? Takarítsam el a múzsaistállóból? Ne szenvedjek tovább a bizonytalanság miatt?

Hallottam, hogy egy fiatal férfi, akit nem szeret a szerelme, azt mondta, hogy ő elrontott valamit azzal, hogy beleszeretett ebbe bizonyos a nőbe. Beleszeretett, és a nő kedvéért ez a nagy suta medve megtanult táncolni, megtanult rajzolni is, a nő kedvéért feladott sokat a vadságából, és most rengetegen szeretik, barátnak tartják, de ő úgy gondolja, magyarázkodnia kell a külvilágnak, és meg kell tagadnia az utat, amit bejárt attól fogva, hogy megpillantotta ezt a nőt. Mert már biztos, hogy nem kapja meg. A világ szemében veszített. Rossz lóra tett.

 

Nem hinném, hogy én ilyesmire alkalmas lennék. Fenntartom a jogot magamnak, hogy vesztes legyek, hogy szenvedjek, és akár hülyét csináljak magamból. Hosszan, megfontoltan, emelt fővel. Ha nincsen más, ami szebbé tehetné az életemet, és amiből megérthetném a világot meg magamat.

 

És egyszerre csak azt hallottam, hogy két kisgyerek sírdogál a közelben. A buszon?! És én vagyok az anyukájuk, vagy a dadájuk?! Rám vannak bízva, ez a lényeg. És tudom, hogy nem szabad, hogy sírjanak ezek a belső gyermekek. Ha sírnak, akkor valamit rosszul teszek a múzsával, és magammal is: megsebzem mindkettőnket. Ha még az őbenne élő kisgyermek is sír, nemcsak az, amelyik énbennem él.

Figyelni kezdtem a lélegzetemet, és minden kifújással ellöktem magamtól mindazt, amiről úgy éreztem, fájdalmat okozhat ezeknek a kicsiknek. A ragaszkodást, az ábrándozást, a vágyakozást.

Amikor megint csend lett, és jó csend lett, mert szuszogva elaludt a két kisbaba, megint azt kérdeztem:

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele.

És láttam, ahogy az alkonyi égre diadalmasan fölcsapott egy hatalmas molinóféle, kifeszült, mint egy galaktikus vitorla, és kisimult rajta a múzsám képe. Ott állt a felhők között. Láttam, ahogy újra elindul, és jár előttem, titáni méretűre nőve, és int, hogy gyerünk, és mutatja, hogy mennyi sok dolgunk van még együtt.

 

II.

 

Cakkos felsőajak, dombos alsóajak: hatalmas szexuális étvágyat jegyeznek. Hegyes orr: vezetői képesség. Ferdén egyenes szemöldök: az alkotó ember jegye. Keskeny, hosszú arc: érzékenység, sebezhetőség.

 

Láttam már úgy is ezt a múzsát, hogy a feje – gondosan nyírt rövid sötét szakállat, máskor festői borostát képzeljen rá az olvasó – egy hatalmas szerencsekerékre volt rászerelve – és a kerék forgott körbe-körbe. Felütöttem végül az Álmoskönyvet a vonatkozó helyeken, azt írta: gyors siker ügyedben. Nahát.

A való életben azóta sem találkoztam vele.

 

Két nappal azelőtt, hogy elvetődtem abba a világvégi panzióba, ahol megismertem őt, és ahol még aznap éjjel a jacuzziban üldögéltünk, azt álmodtam, hogy egy kietlen parkon vágok át, amelyben egyetlen vékony törzsű fa áll. Annak a gömbakác formájú fának minden ágán ül egy meztelen férfi. Amikor a fához érek, egyikük, az, aki tetszik nekem, megkér, hogy segítsek neki onnan lemászni. Nekitámasztom a hátamat a fa törzsének, hogy lemászhasson, és érzem, hogy előttem is áll valaki, egy másik férfi, aki azért jött, hogy segítsen. Ahogy ránk támaszkodik az a férfi, aki lekéredzkedett, majdnem elmerülünk a sárban mind a ketten, de végül sikerül őt lehozni. Később egy régi, kopott kanapén csókolózunk a fáról jött férfival. A mostohaapám ránk nyit, és kiabál, hogy hagyjuk abba. Egy hang azt mondja: féltékeny.

 

Máig azt gondolom, hogy ő, a múzsám vonzott be engem oda, abba a panzióba. És abba az úszómedencébe is, aminek aztán egy fél éjszakán át álltam a közepén egyedül, megbűvölten. Miért akarhatta a múzsám, hogy odamenjek? Mit kívánhatott magának egy olyan valakitől, mint én? S vajon megtörtént-e az a valami, amihez pont én kellettem? Vagy még csak eztán jön el az ideje?

 

Amikor hazaértem a világ végéről, boldogan-feldúltan-bizonytalanul, éjjel egy másik múzsámmal álmodtam, aki kedvesem volt hét éven át, és aztán meghalt. Amíg élt, a nyűgösségemet, feldúltságomat, az összes érzelmi kilengésemet szexszel kezelte. Álmomban is úgy volt, élt újra, délceg volt, és kedves, és szeretett. Betemetett a hatalmas csontjai és a rengeteg hűvös húsa alá. Amikor már csak üldögéltünk összebújva a nyári délelőtt árnyékaitól mozgalmas szobában, az élő férfiról, akibe kezdtem beleszeretni, ezt mondta nekem: Ne aggódj miatta, a férfiak azt tisztítják meg, amit elfogadnak.

 

III.

 

 

Hónapok múltak el, nem tudom, hogyan, és egy reggel megtetszett ez a mondat: boldoggá akarlak tenni. Nekem mondta ezt valaki, a telefonban, hetekkel előbb. Én a vonaton ültem, megszöktem a randevúról, amit megbeszéltem vele, de ő nem hagyta magát, és végső érvként, mint valami nagy kavicsot a csúzlival, utánam hajította. Tudta, hogy eltalál vele.

 

A házam kapuja szekérbeálló volt valamikor. Az új kaput, amikor beköltöztem, egy székely fiúval faragtattam, aki meg akart viccelni, hát mikor elfogyott a faanyag, hozott még, mondván, hogy nem elégedett a díszítéssel. Amikor már egy hatalmas nagy fekvő rombuszt is kiszögelt kapumra, jelzendő, hogy itt egy érett nő él magában, a rombusz fölé meg egy kitárt szirmú tulipánt faragott, ami ugyanazt jelenti, csak talán meg durvábban, akkor elégedett lett. Én meg nem bántam. Láttam én elég rombuszt ókori szakrális edényeken is, ha azoknak ez a vulvaminta, megfelelt még vallási ünnepeken is, hát nekem is jó.

 

Amikor a randevú elől megszökve hazaértem, tárva-nyitva találtam az én rombuszos kapumat, a kertemben meg gyökerestől kicsavarva ott hevert az a nagy kiszáradt meggyfa, amelyik csak szomorított már egy fél éve, mert nem volt, aki kivágja.

A szélvihar tette, az lökte be azt a rég beragadt, berozsdállt kaput, az döntötte ki a halott fát, csakhogy ez a vihar az egész városban sehol máshol nem tombolt, csak egyedül az én kertemben, de ott is csak jót csinált.

Ilyen nagy ereje van annak, ha valaki boldoggá akar tenni.

Mit tehetne egy ilyen vihar az én múzsámmal?

 

Délelőtt volt, és valami nyűgös ügyben be kellett utazni Pestre, és menni, menni, egész nap. Akkor gondoltam el magamban, hogy én mindig csak keresgéltem valakit a vágyaimhoz, de még soha senkit nem akartam boldoggá tenni.

 

Milyen lehet az?

 

Három férfi akadt mindösszesen, aki boldoggá tevés szempontjából szóba jöhetett. S kezdtem elősorolni, hogy kiről tudom, és honnan, hogy mi tehetné boldoggá. Gyorsan egy maradt csak a háromból, az az egy, aki meg is mondta nekem, hogy mi kellene neki egy nőtől. Az kellene, hogy valaki főzzön neki, mert ha mindig csak ő főz, nem érzi az ízeket. Kell valaki, aki tud kertészkedni, zöldséggel, gyümölccsel, fűszerekkel bánni. És kell valaki, aki intézi a sajtóügyeket. És nyilván még oda is kellene költözni, ahol ő él.

 

Oda lehetne költözni. Amennyit Budapestre járok mostanában, attól most már akárhol is élhetnék. Még a mesemondó Emma néni, a mesterem kötött a környékhez utoljára, de meghalt, mehetek bárhová, ahol úgy gondolom, hogy dolgom lehet. Mire idáig elértem, már leszálltam a vonatról, és elindultam gyalog arra nem kellemes helyre, mert nem tudtam, hová fog esni a távoli házszám, amit keresek. Mentem, mentem, és egyszerre csak láttam a múzsámat öltönyben, szövetkabátban, ahogy messze-messze jön felém. Átlépdel egy kicsi hídon, és jön, jön olyan biztatóan. És én lebegek a gondolattól, hogy elmehetek már innen bárhová. Hogy vele is mehetnék akár. Őt akartam boldoggá tenni, és én lettem hirtelen boldog és szabad. Láttam magunkat egy kerek tetejű konyhában, ahová föntről, hegyi kristályokon át esik be a fény. Láttam, hogy tésztát gyúrok, vagy kenyeret dagasztok, és közben CD-ről Emma néni egyik meséjét tanulom, körülöttem gyönyörű színes szőttesek, hatalmas szövött, hímzett virágok, és ott van a múzsám is, a kemencében sütünk, főzünk derűben, nyugalomban.

 

Amikor idáig elértem magamban, sötét árny vetődött a készülő idillre. Egy nő jött szembe a régi életemből, a halottaim közeléből. Nem nézett rám, nem köszönt, de úgy ment el mellettem, hogy keresztezte az utamat. Meg kellett torpannom.

Amikor már eltűnt, megkérdeztem magamban, hogy rosszat akar talán, hibáztat engem a régi tragédia miatt? Körbelebegett, körbeért a kérdés, eliramlott az ésszel elgondolhatótól a szívvel megláthatóig, és onnan visszahullámzott hozzám a válasz: Nem, nem rám haragszik Csak fáj neki, hogy engem lát. Mert az én jelenlétem semmi egyebet, csak azt az egyet mondja neki: meghalt a bátyád, senki nem tudta megmenteni.

Küldtem magamban utána egy ölelést, mondani nem lett volna mit.

 

Aztán telefon jött mástól, bajról kellett valamit meghallani, és elszánni magam, hogy amikor kell, majd kiállok az enyéimért bántott, kaotikus, beteg, szánni való, irgalomra éhes emberekkel szemben. Megteszem, megteszem.

 

És aztán már nem volt több sötét árny.

 

Elrendeztem mindent a nem kellemes helyen is.

 

Ballagtam tovább, és megpihent a szívem.

Este lett, szelíd, puha kék, békés, téli este, és végül egy születésnapi asztalnál üldögéltem, ahová meghívtak, de nem tudhattam, hogy az ünnepelten kívül ki lesz a többi, aki majd ott ül. Sose töltöttem még időt ezekkel az emberekkel, sose hallgattam őket, pedig ismertem mindet. És mind ugyanarról a tájról beszélt egész este, ahová készültem, hogy a múzsámat boldoggá tegyem. Volt, aki azt mondta, onnan való a mostohagyermeke, de ő is odaköltözik hamarosan. Más azt, hogy ott dolgozna legszívesebben, egy falusi kultúrházban. A születésnapos pedig már ott él jó ideje.

Ültem a borok és a mondatok között, és előbb a tájjá, aztán a táj géniuszává sűrűsödött az este. A táj géniusza üdvözölt. Azt mondta nekem: vár.