10.

 

Én tényleg nem tudom néha, hogy miből vagyok. Felépítek valamit, működik, ahogy kell, megnyugszom. De közben lopakodik az árnyékom, les rám, onnan, ahol tudja, hogy nem látom. Fogalmam sincs, hogy mit akar. Tapogatom, gyűjtöm a jeleket, a nyomokat korábbi szégyenteljes működéseiről, hogy megvédjem magam tőle. De előbb-utóbb kicselez, elgáncsol. Nincsen semmi esélyem arra, hogy hétköznapi normális ember legyen belőlem, aki nem érez folytonos kényszert, hogy magyarázkodjon.

Most tizediknek egy olyan fejezetet akar a nyavalyás, hogy kiráz tőle a hideg. De megírom, ha addig élek is.

 

Az előző fejezetben írhattam volna úgy, hogy testvérem. Nem azt, hogy húgom, fivérem. De mégiscsak ott van a nem és a minőség. Nem szeretem, ha kiherélik, kimiskárolják, kikerülgetik azt, aminek fontos a neme.

Amikor láttam, hogy a múzsám valaha az én legkedvesebb fivérem volt, rögtön fölfedeztem mögötte két másik alakot is. Egy még a bátyámnál is szebb, fiatal, díszes ruhájú férfit, egy lovas tisztet, akinek valaha a felesége vagy a szeretője voltam, és egy idősebb, testesebb, szélesebb arcú férfit, aki apám volt a látomás szerint.

Hogy köztünk a múzsámmal ezek után minek kellett volna történnie, és nem az történt-e, nem tudom, ki tudja.

De azt a múzsámmal töltött délelőttön éreztem meg, hogy az anyákban is ott lapul a szerető, aki a nagyfiúba szerelmes, nem az apába. És ez a feltétel nélküli, szinte megismételhetetlen tökéletességű titkos szerelem jár a nagyfiúnak is, és jár az anyának is. A fiúnak ez az utolsó családi útravaló, ez a tükör, amelyben legelőször szép és szeretnivaló férfiként pillantja meg magát, mielőtt még egy lány megszeretné.

Ez a szerelem szelídíti meg, amikor még nem ismeri a saját szilajságát.

 

Nem tudom, hogy hol van most a múzsám. Semmit nem tudok róla, de többször is azt álmodtam, hogy találkozunk. Utoljára arra kért, hogy várjam meg a „tizenegynél” mindenképpen. A 11-es a mester-tanítvány kapcsolat száma, szerintem az egyik legszebb szám.

Úgy 11 óra lehetett akkor is, amikor a konyhájában főzögettünk. Kristályos konyha volt, derékig jártunk a kristályokban, négyszögletesen voltak rakva, nem kupolaszerűen. Délelőtt volt, a clafoutis-hoz, egy francia bisztrósüteményhez kevertem a tojásos-tejszínes krémet, amikor belém nyilallt, hogy legszívesebben az anyja és a szeretője is lennék. De mondani nem mertem semmit.

Ő árva lett hamar, kisgyerekkorában, férfiak, idegenek nevelték, talán küldte neki általam valaki azt a feltétel nélküli odaadást, amit éreztem iránta. Járt neki, hogy dögönyözzön, gyömöszöljön a szavaival, a nem túl pallérozott vicceivel, ahogy a kistigris nyúzza a mamáját, és a mamája tűri vég nélkül. Láttam, hogy nem tudja a múzsám, mi történik valójában, de mégis boldog. És én is boldog voltam.

 

Pedig az előző este, amikor a világvégi panzióba megérkeztem, különösen alakult. Ő nyúlragúval és sütőtökös gombóccal várt, meg fehércsoki mousse-sal, amelyen díszítés egy szem passion fruit volt. Az ételek nyelvére lefordítva mindez egy pasztellszínű virágcsokor. De vaddisznógulyást is lehetett enni, mert a panzió külföldi vendégei azt kértek. Én nem tudtam a nyúlról, csak a vaddisznóról. Hát azt mondtam rögtön, jó lesz. Mire a vacsora után elindultam a konyha melletti asztalhoz, hogy bemutatkozzam a múzsámnak, vagyis a panzió séfjének, akiről cikket kellett írnom egy újságba, már nagyon gyűlölt, mert tönkretettem a művét, amit pedig nekem szánt.

Odaültünk az asztalhoz ültünk mind a ketten, mondtam valamit, amitől még ellenszenvesebb lettem, pedig csak megéreztem végre, hogy a fehércsoki mousse-hoz még kellett valamilyen ételnek tartoznia, de persze nem tudtam, hogy mi lehet az, és ahogy tapogatóztam, valami butaságot kérdeztem. Aztán fölálltam, betoltam a széket, és ahogy eltávolodtam az asztaltól, láthatóvá váltak a combjaim elölről, hátulról, megint elölről, és azután jött egy vad villanás az asztal felől. Mintha brutálisan szembevakuztak volna. Napok kellettek, hogy vissza merjem játszani magamban, mi is volt abban a felvillanó tekintetben. Az volt benne, hogy ’pont ilyen kell’. Ezért a tekintetért elmentem volna a világ végére is.

 

A szaunában találkoztunk éjjel, amikor végzett a konyhában.

Bekopogott hozzám, a szállodai szobámba, álltam az ajtóban dermedten, hogy mit akar tőlem ez a kis fiatalka férfi, és egy hang akkor azt mondta:

Menj vele, ő segíteni fog neked.

 

Másképp nem mentem volna utána. Gyáva és zavarodott lettem volna, így is az voltam. Azt sem tudtam, most sem nagyon tudom, hogy mennek ezek a dolgok a szállodai világban. Soha nem keveredtem ilyesmibe munka közben.

 

Aztán reménykedni kezdtem, hogy talán majd csak beszélgetünk a jakuzziban, illatos-udvarlós szekszárdi rozéval felfegyverkezve.

Az előrehaladott életkorom ugye. Nem tudtam, hogy a MILF-eket is sokan kedvelik. Nem tudtam, hogy az vagyok. Azt sem tudtam már több havi betegápolás és gyász után, hogy nő vagyok, és hogy van testem, és hogy ez a test, annak is bizonyos izomkötegei valakinek az érdeklődését felkelthetik.

Jó ideig nem értettem, miért akarja annyira bekenni levendulaolajjal a combomat, aztán eszembe jutott, hogy nyilván annak is van valami sajátos haszna, hogy egy hosszú meredek lépcsőn mindennap felmegyek a Kálvária dombra imádkozni.

Akkor jutott el az agyamig, hogy ebben az életben még más férfi is hozzám fog érni, nem csak ő, akit elvesztettem, a kedvesem, akivel le akartam élni az életemet.

 

Mit akarsz tőlem?! Öregasszony vagyok.

 

Ezt hajítottam oda neki, és kirohantam a szaunából, be a hideg vizes medencébe. Annak is a legszélső csücskében kuporogtam. A múzsám meg utánam jött sebese, mert szeretnek vadászni a férfiak.

Nem tudom, hogy mit kiabáltam, amikor újra hozzám ért. Ő visszakiabált:

De hát neked is élned kell!

Jaj, milyen közhelyes, gondoltam. Ő meg ott hagyott. Visszament a szaunába.

 

Álltam a világvégi panzió úszómedencéjének a közepén, és zörögve összetörtek az életem több évtizedes monumentális operadíszletei, a terjedelmes nézőtérrel együtt. Beomlottak, bele a vízbe recsegve-ropogva.

Én meg ott vacogtam a romok között. Összedőlt minden, amit addig magamról gondoltam.

 

Ki vagyok akkor, ha ez mind nem vagyok, és nem is voltam soha?

 

Csak annyi volt világos, hogy oda akarok most menni, ahol ő van. A múzsám.

Még aznap éjjel és a következő napokban, mint a polipkarok, mint a karvastagságú pókfonalak, úgy szálltak ki belőlem a rossz emlékek, a letapadt bánatok, bélyegek, hegek, az elmúlt, de le nem tett maszkok, amiket úgy hurcoltam magamban évtizedeken át, hogy már nem is tudtam róluk.

 

 

 

 

11.

 

Megvártalak, látod, ahogy álmomban ígértem neked, a tizenegynél. Nem írtam le egy betűt sem ebbe a fejezetbe, amíg meg nem értettem, hogy ki vagy valójában, és hogy micsoda a kristálykupolás konyha és a kristálykupolás ház közül legalább valamelyik. És hogy mi dolgunk van nekünk egymással.

 

Van egy nagy fekete kohó, abban ég a tűz, te vagy a tűz, nálad, benned ég el belőlem minden, ami fölösleges. Még az érzelmeket is, amik olyan nagyon valóságosnak, megszenvedettnek, olykor tabuszerűnek tűnnek, de valójában esetünkre nézve gyatra magyarázkodások, öngyengítések, mondjuk ki: hazugságok, még azokat is el kell, hogy égesse az a kohó.

Mielőtt az leszek, akivé lennem kell. És az történik, ami elől idáig menekültem.

 

Te olyan vagy, mint azok, akiket Illés elvisz a szekerén. Látom, ahogy lelépsz a jéghideg hóra, megcsikordulsz, fölszikrázol, mert olyan vagy te is, mint a csillámló jég, mint a hó.

És tűz vagy, tüzes, mint az Illés szekere. Melegedni bújnak hozzád, akik odaszaladnak hirtelen, ahol vagy. Mert megüzened nekik magadat, ahogy nekem is megüzented, és amikor megéreznek, elkezdenek keresni, mert fáznak nélküled.

Folytonos ölelés vagy, mégis idegen, furcsa, magányos fenség, ragyogás. Szabályos rácsozat, szűzi rend, kristály.

 

 

Nem tudom mondani, hogy én ki vagyok. Ha elégett minden abban a kohóban, majd kiterjesztem a furcsa, paplanszerű hófehér szárnyaimat, beterítem velük az eget. Ez vagyok én. A szívem fog segíteni, hogy megláss engem, hogy megtudd, hogy most már az vagyok, akivé lennem kell.

 

Nem kell most sehová sem mennem, hogy a kristálykupolát megtaláljam. Csak magamba egyre beljebb.

 

Ha a kristálykupolás konyhát erőltetném most, ha azt akarnám, hogy ott legyél velem, úgy, ahogy képzelem, még talán ki is csapna abból a kohóból a tűz, és elemésztené. És engem is.

 

 

 

11.

 

 

Muszáj, hogy tizenegyedik legyen ez is, mert a tizenkettediket valaki már elkérte magának. Amit elkérnek, azt oda kell adni. Oda kell adni, és még meg is kell köszönni, hogy egyáltalán rájöttek, hogy mi kell nekik. Ez a szabály, nem mondtam még?

 

Amikor békét kötöttem az árnyékommal, nem múlt el több, egy vagy két nap, és reggel feltartotta szép fejét a fényességbe egy állat, boldog volt és teljes, örült, hogy visszaballaghat a teremtőjéhez, és tudta, hogy meghal. Tudtam, hogy meghal. Azt hittem, hogy meghalok. Mert belőlem volt valami az az állat. Szép, busa, szőrös feje volt, boldog volt. El is gondoltam magamban, hogy az a fényesség olyan, mint a nagyszoba a családi házban: ajtókon, ablakokon át, mindenhogy odajut az ember. A halál is odavisz. A mese is odavisz.

Pálinkakóstolón voltam, és a tóhegyiek pálinkája volt olyan, mint az ablak a fényességre. Engem mindig az szeret meg, az jegyez meg, akinek ehhez még az életében köze van. Az egyik férfi kettejük közül, aki a pálinkát kitöltötte nekem, kísért a tekintetével mindenfelé, mintha valami kincset vesztene szem elől, ha nem ügyel. Biztos, hogy még találkozunk.

 

De most ittvan a múzsám még, a kedvesebbik, vele is a fényesség miatt vagyunk egymáshoz közel úgy, ahogy annak neve sincsen. Hozzá kell most beszélnem.

 

Tudd, hogy a világ szemében mi semmik, senkik se leszünk egymásnak soha. Nem számít, hogyan élsz, kivel vagy a hétköznapjaidban. Mert én máshol vagyok veled, és máshogyan. Még csak nem is a szív szerint, ami fölötte dobog, fölötte lát az érzelmeknek, én a csikorduló hó, a pendülő jég vagyok, Vagy a láng abban a kohóban, vagy a tüzes szekér eleven tüze. Az Illés szekere, te tudod, hogy miről beszélek. Amikor néha azt akarom mondani, hogy szeretlek, megbotlik a nyelvem, és azt mondom helyette: szeretem a Létet, vagy hogy szeretem az Istent.

 

Megkérdeztem, hogy meddig vihet el téged az utadon ez az írás, mennyit segíthet a dolgodban? És láttam, hogy egy létra tetején állsz, és egy szöget versz be kalapáccsal az ég falába, hogy rákössél egy madzagot. Én mögötted állok szorosan, figyellek, nekem nem kell ehhez létra, mégis fáj a szívem, hogy nem fordulsz felém, csak az a vacak szög érdekel. Meg az a madzag, amit úgyis acélkötelekre, egész kötélpályára kell majd kicserélned. De ezt is hiába mondanám most.

 

A másik múzsa meg még csak botorkál a kút körül, őt addig tudom majd elsegíteni, amíg végre fölemelkedik a földről, és elindul a helyére, hogy bekeretezze és befedje a lüktető életeket, amiket rábízott az isteni terv.

 

A harmadik múzsa, akit a kútból felhozott a táltos ló és a szegény jányka, táncol most is, csakhogy most már van, aki látja, és gyönyörködik benne. Ő fölballagott már magától az égi rónán, amint az élete éjszakája véget ért.