IV.

Mielőtt meghalt Emma néni, az utolsó falusi mesemondó, azt álmodtam, hogy a Dunán Nagymaros és Visegrád közt egy kicsi hajó közlekedik éjszaka. Ki van világítva, azon jár Emma néni a két part között, és azt mondja nekem: Ne aggódj. Amikor én már fönt leszek ezen a hajón, még többet segítek neked, mint eddig.

 

Emma néni már két hete halott volt, amikor kutyasétáltatás közben újra megjelent előttem a Dunaparton a Nyugat géniusza. A Duna vize felett egyszerre ott sötétlett: erdei rengetegből, mohából, fenyőágból, rikoltásból, szuszogásból volt a teste, a hangja meg puha, langyosan kavargó szél. Azt mondta, elfogad engem a táj mesemondójának, és közben a talpamon és a tenyeremen át fénycsíkok haladtak bennem felfelé a földből, a növényekből és az állatokból kiindulva, a fejem tetején át léptek ki a világba, fölmentek a csillagokba, aztán vissza a fejembe, és ki a számon. Akkor lett azokból a szalagokból a mese, amit mondok.

Utána egyszerre a bal oldalamon ott volt Emma néni, és a kezemet fogta. Jobb felől egy másik múzsám, akiről majd eztán lesz még szó. A fejemnél fönt pedig lebegett még valaki, akit Keya nagyinak hívnak, akik ismerik. A fénycsíkok átjártak mindnyájunkat, a géniusz pedig ezt mondta: Magyarország mind az öt géniuszának kell, hogy legyenek olyan mesemondói, amilyen Emma néni volt.

Azon az éjszakán eldőlt: már csak a mesével léphetek közelebb a múzsámhoz és a tájhoz, ahol él. Ahol én befogadott lettem.

De ahhoz, hogy odamesélhessem magam, arra a vidékre, ha ez a sorsom, két másik múzsámmal is zöldágra kell vergődni.

 

Az egyik mesterféle, tekintélyes valaki, szép sudár, érett férfi, nyírott szakálla, Krisztus-frizurája van. Őrá nagy dolgok, nagy titkok és nagy kiderülések vannak bízva, érzik is rajta az emberek, körül is dongják, csakhogy mégsem felnőtt férfi egészen. Csakhogy a lelkében folyton ott veszekszik egy öregasszony, aki azt kiabálja: ha én nem élhettem szépen, boldogan, akkor te sem élhetsz úgy, te lány. Én erősebb vagyok nálad, és nekem mindenből több jár, mint neked, ezért kilököm a kezedből a szépséget, ami dédelgetsz, és eltaposom veled együtt. Ne alkoss, ne táncolj, ne kacagj, ne szeressenek, ne csodáljanak, mert ez mind nekem jár.

És én mégsem mehetek el tőle, és nem kereshetek helyette másik múzsát, mert rám van bízva. Mert az összes nő közül, akik körüldongják, csak én látom egyedül azt a szegény öregasszonyt.

A nőiség, amit a múzsám megsebzett, ellene kelt, és már többször csaknem elpusztította, sok mindenét elvette, de még mindig azt hiszi, hogy a gyenge hajtásokon taposhat.

 

Egy éjjel álmomban egy vonaton, amely mulató is volt egyben, és még trónterem is, tűsarkú cipőt és ragadozómacska prémjéből való hosszú kabátot viseltem. Nem volt a kabát alatt semmi. Fölötte dizőzös kleopátra-frizura, erős festék az arcomon. Mindenki engem bámult a mulatóban, mindenki engem akart. Ki uralkodónőnek, ki elegáns, drága kurtizánnak gondolt. Elszántan lépdeltem vagonról vagonra. Az egyik kocsi tele volt meztelen fenekű emberekkel, férfiakkal, nőkkel, öreg, lottyadt, tésztaszerű, kockaforma ülepekkel. Hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:

Ezeket itt mind nekem kell kielégítenem.

Meglátott aztán ez a prémkabátos nő – aki álmomban voltam – egy öltönyös, elegáns férfit, aki szembe jött vele az előtte levő vagonból. Ez a bizonyos mestermúzsa volt a férfi. Csücsörített neki, csalogatta magához a férfit a prémkabátos nő. De ahogy a férfi közeledett, a nő maga elé rántott valahonnan egy izmos fiatal fiút, és hirtelen a férfi elé lökte maga helyett. A két férfi csókolózott egymással, bár egyik sem ezt akarta. A nő kacagott az öltönyösön, és azon, hogy a csellel végül mégis elérte a célját. A meztelen fiatal fiút meg beburkolta a prémkabátjával.

 

A mestermúzsám, mikor még nem ismertem, heteken át győzködött telefonon, hogy készítsek vele interjút Lükő Gáborról szóló filmjéről. Akkor még azt sem tudtam jóformán, hogy eszik, vagy isszák a néprajzot. Fogalmam sem volt, miről fogunk beszélgetni.

Azt gondoltam a hangja alapján, talán idős ember lehet, de amikor személyleírást kértem tőle, hogy majd felismerjem a cukrászdában, meglepve hallottam a hangján, hogy nagyon vonzónak tartja magát.

Impozáns jelenség ez a múzsám is, igaz. De ez nem fontos. Az számít, hogy van nála valami, egy láthatatlan pakk, amit nekem küldtek. Valamilyen kérdésemre éppen ő tudja a választ. Követnem kell hát. Vele kell mennem bármeddig árkon-bokron át.

Fizettünk a cukrászdában, és a körúton ballagtunk az interjú után. A kirakatok üvegeiben nézegettem magunkat felvillanyozva, élveztem a vonulást és a pillantásokat. Örültem, hogy rátaláltam erre a múzsára, de sarokról sarokra egyre jobban nyomta valami a szívemet, nehéz, keserves útnak látszott, hogy mint férfit is kövessem. Otthon már volt is egy másik, akit szerettem.

Ledobtam a szívemről a terhet, és láttam, hogy táncolva járok a nyomában, és sok emberhez elvezet engem, élőkhöz, holtakhoz. Olyanokhoz, akiket mindig ismerni vágytam.

 

 

V.

 

 

Hároméves voltam, amikor az apám azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek.

Komoly és alapos választ akartam adni, ezt mondtam hát: Tudod, apukám, én itt vagyok, középen, én vagyok a királynő, és körülöttem körben itt vannak a férjeim. Így mondtam, jelen időben, a családi legendárium így őrizte meg.

 

Mit gondolhatott minderről szegény apám, aki már a nászútján is – amelyen én fogantam – megcsalta anyámat. Felénk, nemhogy az utcában, de az egész környéken nem volt olyan közönséges, kendőzött képű, festett hajú némber, akivel neki ne lett volna dolga. A munkahelyi nők közül is föl-fölvidította némelyiket.

Nem is érték be mindnyájan a vasúti töltésnél fél és hét között történtekkel, hanem voltak köztük, akik még férjül is akarták venni az én apukámat.

 

Ha még élne, nem is tudom, hogy mivel lehetne jobban kétségbe ejteni őt. Nagyszámú, körülöttem legyeskedő eleven férfival, vagy inkább halottakkal, tündérekkel, avagy egyáltalán nem létezőkkel.

 

A tündérekkel a múzsakarbantartás kapcsán csak röviden érdemes foglalkozni, pusztán azért, hogy lássuk, nem minden férfi múzsa, még akkor sem, ha sajátos a létmódja: a tündér például álomban, vagy félálomban jelentkezik, és hajlamos líraian fogalmazni, szívszaggatóan udvarolni, könyörögni, zsarolni. Mindig sokkal jobban néz ki, mint bármelyik húsvér férfi, és festői képeken kelleti magát, vagy meséli el tündérré válásának szép és szomorú történetét. A Zalán futásában a deli Hajnának is van ilyen láthatatlan kedvese, a délszaki tündér, akit azonban hősnőnk nem enged magához többé, mihelyt eleven férfi: hadzavaró(!) Ete kedvese lesz. A délszaki tündér végül remény vesztve meghal egy hajnalon a fölszáradó harmattal együtt. Fölisszák az első napsugarak.

Nekem is volt tündérem, 16 éves koromban. Akkor bújt be mellém éjszakánként az ágyba, amikor az első komoly udvarlóm lett. Annyira valóságosnak tűnt a testi jelenléte, annyira biztos voltam abban, hogy tényleg rám feküdt valaki a sötétben – a súlyát is éreztem – hogy még az ágy alatt és a ruhásszekrényben is kerestem a zseblámpával.

Sötét, hosszú haja volt, szép szabályos, kicsit lányos arca, világos bőre, szép csontos keze, hosszú ujjakkal.

Látod, ha én élnék, ő nem kellene neked. Mindig ezt hajtogatta.

 

Nála is kalandosabb a létmódja annak a múzsának, akit még csak mostanában ismertem meg.

Azt kérdeztem egyszer egy meditáción, hogy mi most a dolgom a világban.

Azt gondoltam, talán majd könyveket látok ott, hogy azokat írjam meg, vagy valami nemszeretem munkával kínál meg a látomás, de nem kaptam én ott egyebet, mint öt férfit, meg egy vidáman ágaskodó lovacskát.

Az öt férfiból egy volt, akit soha az életemben nem láttam. Magas, kecses, izmos férfi. Fekete hullámos hajú, kicsit borostás, bajuszos, férfiasan szép arcú, kiálló járomcsontokkal. Népviseletben van, a fején széles karimájú parasztkalap. És táncol szüntelenül az a férfi, legényest jár.

Valaki, akinek meséltem róla, azt mondta, meglátod, nemsokára találkozol vele valahol. De én tudom, hogy nem. Mert ez a férfi én vagyok. Bennem táncol, amióta csak élek.

Bús ködben, pusztaságban, kívül a világon egymagában járja a legényest elszántan, keserűen, az egész világ ellen, minden ellen, ami csak bántja. Nem a maga kedvére táncol, nem is másnak, nem a teremtőnek, nem a mindenségnek, hanem minden létező és nem létező dolog és körülmény ellenére.

Emeli a kezét, csettint, emeli a lábát, valószínűtlenül szép az ív, ahogy rakja, most dobbant egyet, aztán emeli megint, belesimul a zenébe.

 

Akárhogy fordul tánc közben, mindig csak a profilját látom. A szemét soha. Pedig nem maradhatnak már így a dolgok, ahogy eddig voltak, hogy külön vagyunk egymástól.

 

Nézz rám, nézz rám, nézz rám. Szólongatom.

De hirtelen félni kezdek a tekintetétől, tudom már, hogy nem szabad belenéznem a szemébe. És most már azt is tudom, hogy ha akarnám, most könnyedén megőrülhetnék. Csak akarni kellene, csak látni kellene azt a szempárt.

Ne nézz rám. Ne. Nem akarom.

Csak tedd mostantól, amit a legjobban szeretnél ezen a világon.

És visszahullámzik a válasz, ahogy kell: az én szépséges múzsám hozzá hasonló délceg férfiakkal kapaszkodik össze, együtt táncolnak, körben is, vonalban is, sárga gömbölyded fények a testük körül, úgy táncolnak, mint a csillagok. Mintha naprendszerek napjai fogództak volna egymásba, és bolygótáncot járnának fölöttünk, bennünk.

Most először boldog a múzsám.

 

Már táncol is valakinek: magának meg a társaknak.

Már vagyunk is valahol a térben: kocsma is, táncház is, szent hely is, ahol ő most táncol.

Asztalok, borok, kármentő, iddogálók, táncosok, subák, a falon egy feszület.

Tiszta, levegős tér, itt mindenki jó helyen van, és minden jó megeshet. Minden igaz, jó kívánság teljesülhet

.

Nézem most megint, merre van az én táncosom. Derékon kapott valakit oldalról, ketten táncolnak, a múzsámtól nem látom sehogy sem, hogy ki a másik, azt sem tudom, férfi-e vagy nő, csak azt, hogy most nagyon boldogok.

 

 

 

VI.

 

 

 

Öregapó azt tanácsolta az erdőszélen a szegény jánykának: Ne nézzél se jobbra, se balra, te szegény jányka, menjél csak mindig egyenesen előre.

Úgy is ment a jányka, megfogadta a tanácsot, úgy ért el a nagy kerek kútig, amelynek a kávájához egy öregasszony támaszkodott.

Öreganyám, én egy házat keresek, aminek kristályos kupola teteje, azon süt be a nap, s bent a kereveten hever egy legény. Engem vár, hogy mesélnék neki.

No, leányom, csakhogy megjöttél. Ha a kristálykupolás házat keresed és azt a legényt, aki ott fekszik a szőttesek közt, hát nézzél csak bele a kútba, mert tudd meg, hogy éppen jó helyen jársz.

A jánykának nem kellett kétszer mondani, belenézett a kútba, s ott meg is látott a víztükör tetején öt legényt meg egy szép hatalmas, ágaskodó lovacskát. Meresztgette is a szemét, nézte, hogy ezek a legények ugyan kik lehetnek, és köztük van-e az, akinek a keresésére indult. De túl sokat nem nézelődhetett, mert öreganyó nagyot lökött rajta, s a jányka nyomban bele is fordult a kútba.

Zuhant-zuhant napokon át, heteken át, addig zuhant lefelé, amíg csak a kút legaljára nem ért. Ott egy nagy lyukon kiesett, s valami zörgős, száraz fűre lehuppant. Körbenézett, s egy tágas, elhagyatott udvarfélén találta magát, ahol éppen az a lovacska legelészett, akit a víztükrön ágaskodni látott. Gondolta magában: jó volna megitatni azt a lovat. Meg is a fogta a kötőféket rajta, oda is vezette szépen a patakhoz, amely ott csordogált egy olyan seholsincs mezőnek a szélén. Ivott a ló, fújtatott, hörrentett utána, aztán megszólalt úgy, hogy a jányka minden szavát értette.

Kedves gazdám, most már eleget ittam, de ennem is kellene.

Nézett erre-arra a jányka, hogy most mitévő legyen, honnan adjon enni, a táltosló meg ezt mondta: Dugjad csak be a kezedet az inged elejébe, vedd ki, amit ott találsz. Tüzet fogott meg ott a lány keze, egy nagy darab parazsat talált az inge elejében, de nem égette meg magát vele. A ló a tenyeréből ette meg.

No, te szegény jányka, most tudd meg, hogy abból az öt legényből hármat föl kell vinnünk innen a fönti világba. De ha nem visszük fel őket, akkor jaj neked is, nekem is. A boszorkány, aki a kútnál áll, nem fogja megkímélni az életedet, én pedig itt maradok örökre az alsó világi pusztaságban.

 

És mi lesz azzal a másik kettővel? Őket itt kell hagyni a kút aljában?

 

Nincsenek ők itt, te szegény jányka, hiába is keresnéd őket. A csillagokban vannak már. Nézzél fölfelé az égre, hogy meglássad őket, és akkor majd segítenek neked.

 

S hát hol keressem most azt a másik hármat?

 

Csak csukd be jól a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és most nézd meg az elsőt.

Az első legény, akit a kútban meglátott a szegény jányka, egyedül üldögél a kocsmában. Aztán fizet, kimegy a kocsmából, megy, mendegél, és egyszerre csak égbolttá változik.

 

Most csukd be megint a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és nézd meg a másodikat, akit a kútban láttál.

A második legénynek ki van tépve a nyelve, csak egy alvadt véres csonk van a helyén. El van vágva a torka, csupa friss vér a nyaka. De amikor föléled, és meggyógyul fölmászik egy létrán, fölkap egy olyan egykerekű biciklire, és az égre kifeszített köteleken biciklizik nagyon gyorsan és nagyon ügyesen.

 

Csukd be megint a szemed, pördülj még hármat a sarkadon, és nézd meg a harmadikat, aki a kútban volt.

A harmadik legény batyut cipel a hátán, de tolvajok járnak mögötte, és mindenét kihúzkodják abból a fehér zsákból. Fogy az ereje, kezd rásötétedni, nem jut már föl az égre, csak azután, ha feljön a nap, és ha az összes tolvaj eltakarodott mellőle.

 

Hát akkor induljunk elébük kedves gazdám.

Úgy repüljünk, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat?

Úgy menjünk, hogy odaérjünk, de kárt se benned, se bennem ne tegyünk.

Ezt mondták, de elaludtak inkább egy nagy öreg százesztendős fa koronája alatt, mert mind a ketten igen elálmosodtak.