Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

s a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja, lám

már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.