Pópopó jókedvűen indult aznap óvodába. Egész úton ugrabugrált, szökdécselt a sárga macskaköveken, és arról mesélt Sapának, aki őt kézen fogva vezette, hogy milyen izgalmas volt a tegnapi óvodai kirándulás, és hogy a sok összegyűjtött gesztenyéből ma állatkákat készítenek.

– Egész a Nagyerdőig sétáltatok? – csodálkozott Sapa.

– Egész a Nagyerdőig! Bírtunk volna még egy kicsit tovább is gyalogolni, csak Sári, az a sárga hajú, nyafogós, szólt, hogy ő már nagyon fáradt. Ezért csak a gesztenyefákig mentünk. Szedtünk sok-sok gesztenyét és zavarócskáztunk is – mesélte Sapának Pópopó, miközben a járdaszegélyen egyensúlyozott, akár légtornászok a cirkuszban.

Pópopó alig várta, hogy Sapa kísérje el az óvodába. Főként a menet közbeni ugrándozás miatt szerette az ilyen reggeleket. Sanya ugyanis nem engedte neki az ugrándozást, nehogy orra bukjon és tönkretegye a nadrágját, Sapa viszont megengedte, sőt, néha ő maga is ugrándozott Pópopóval együtt. De nemcsak ezért szerette Pópopó, amikor Sapa kísérte, hanem mert Sapával mindenféléről lehetett beszélgetni. Olyasmikről, hogy miket szoktak játszani Hubával, a legjobb barátjával, meg hogy hogyan sikerült az utcabéli gyerekekkel az utóbbi focimeccs, aztán arról is, hogy ő nagy titokban naponta gyakorolja a futást, mert az őszi futóversenyen szeretne egy bizonyos lánynak imponálni az oviban (a lány nevét persze nem árulja el, és Sapa sem kérdez rá, szerencsére), vagy akár erről a gesztenyegyűjtésről. Hogy ő a legszebben fénylő gesztenyéket gyűjtötte össze, és hogy mi mindent szeretne belőlük készíteni.

Az óvoda kapujában Sapa, miközben intett, még utánaszólt, hogy ő nagyon megörülne egy igazi gesztenyelónak.

Uzsonnáig Pópopó egész állatseregletet fabrikált. Tehenek, sünik, zsiráfok, madarak, százlábúk sorakoztak Pópopó munkaasztalán. Mindegyik állatnak szép egyforma fogpiszkalába és cingár fogpiszkanyaka volt.

– Ez tűpárna lett? – mutatott az egyik százlábúra az óvó néni. Éppen arra, amelyik úgy festett, mintha tövisverembe esett volna.

– Nem. Ez lábszázú – vágta rá Pópopó dacosan. Rosszul esett neki, hogy a legszebb százlábúját tűpárnának nézik.

– Miféle lábszázú? Ne beszélj zöldségeket! – nevetett az óvó néni, de úgy, hogy kétoldalt kis gödröcskék jelentek meg az arcán.

Marika óvó néni nem csodálkozott volna ennyire, ha tudja, hogy a szótekerítgetés Pópopó és Huba kedvenc játéka. Mint a legjobb játékoknak, a szótekerítgetésnek sem voltak különösebb szabályai. Mindössze a szavak végét kellett az elejére tekerinteni. Egészen vicces dolgok kerekedtek így. Krumplikás papri, gombás szilvóc, csúszdás ória, cipős csámpa, üttel tökött, meg hasonlók. Pópopó és Huba csúszdázás közben játszották ezt legszívesebben. Aki tekerintett valami vicceset, soron kívül lecsúszhatott.

Az óvó néni azonban mit sem tudott a szótekerítésről, így hát megkérdezte, hogy miféle lábszázú, és azt is mondta, hogy Pópopó ne beszéljen zöldségeket.

– Hogyan lehet zöldségeket beszélni? – szeretett volna viszontkérdezni Pópopó, de hát még mindig duzzogott. Már pedig nem beszélhet, aki duzzog. Éppen ez a nem-beszélés a duzzogás lényege.

Így hát Pópopó duzzogva fabrikálta tovább a megkezdett gesztenyelovat, és nem kérdezett rá a zöldséges beszédre.

Olyasmiről hallott már, hogy valaki zöldségeket vásárol, zöldségeket hámoz, vagy zöldségeket eszik. De hogy valaki zöldségeket beszél?

Hazaindulás előtt Hubával megtárgyalták az esetet.

Egyszer az anyukája olvasott neki egy mesét, amelyben egy királylány rózsákat nevetett. Csak úgy dőlt ki a sok rózsa a száján. Rózsaszínűek meg sárgák. Le is volt rajzolva jó nagy halomnyi – mesélte Huba.

Valami efféle lehet akkor a zöldségekkel is. Hogy beszéd közben csak úgy potyog ki a sok paradicsom, paprika, uborka meg kelbimbó az ember száján – vélekedett Pópopó.

Huba borzas üstöke alól pislogott. Hüvelykujját megakasztotta kockás nadrágtartójában, ami nála a töprengés jele.

– De hát a te szádon nem potyogott ki egyetlen zöldség sem – jelentette ki.

Pópopó megborzongott annak gondolatára, hogy zöldségek sora potyog ki a száján.

– Még szerencse! Annyi zöldség épp elég, amennyit Sanya belémtukmál otthon – válaszolta, majd eliramodott.

Az óvoda kapujából, Sapa kezét fogva, intett csak vissza búcsúzóul a barátjának.

Első titok: Pópopó a Sapának készített gesztenyelovat mégsem adta oda Sapának. Azt füllentette, hogy a gesztenyeló, amint elkészült, leugrott a szőnyegre, kicselezte a rémült óvó néni harisnyás lábát, átfutott a folyosón, ki az udvarra, és elvágtatott a kertkapun át. Sapa úgy tett, mint aki elhiszi a történetet. Pópopó örült, hogy Sapa hisz neki. Szégyellte volna elővenni a zsebében lapuló, sánta, ferde nyakú gesztenyelovat.

Második titok: Hubát, Pópopó legjobb barátját, a szülei Töhötömnek akarták keresztelni, csak a nagymamája ellenezte. Így kapott egy másik honfoglaló vezér után rövidebb keresztnevet. Huba mindig nagyokat mond, olyasmiket, hogy állatkertet kapott szülinapjára, meg hogy unalmában bárányfelhőket szelídít, és hogy a Plútó bolygó ura volt korábban. 

 – Hétvégére el kell utazniuk Sapával – jegyezte meg Sanya egyik reggel, miközben vajas-mézes kenyeret készített a gyerekeknek.

Pópopó szeme felcsillant.

– Mi is mehetünk veletek? – kérdezte izgatottan.

– Ez is olyan unalmas kiállítás lesz, mint a múltkori, csupa-csupa felnőttekkel. Csak nyűgösködnétek ott nekem naphosszat. Jobb, ha Marcsikánál töltitek a hétvégét, gyerekek között – válaszolta Sanya.

– Hurrá! Marcsikánál mindig olyan jó játszani! – rikkantotta Pópopó, és máris eltűnt az éppen csak kunkorodó szomorúság az arcáról.

Marcsika a közelben lakott, az óriási park legközepén, egy icipici házikóban. Úgy festett ez az icipici házikó, mintha jókedvű óvodások készítették volna tiritarka rajzpapírra. Kívülről sárga és piros pöttyök tarkították a házfalakat, odabenn orgonaszínű és szilvakék csillagok csüngtek a mennyezetről. A szobák zsúfolásig telve játékokkal, a kertben pedig mászóvár és csodák sátra várta, hogy a legújabb lakó is felfedezze. A világ legszebb óvodájához hasonlított Marcsika háza, azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak egyet, hanem hármat-négyet is lehetett aludni, amíg a mamák és papák újra rá nem értek, és nem vezették haza viháncoló gyerekeiket. Az itteni alvás egyébként is sokkal izgalmasabb volt az otthoninál, ugyanis itt nem ágyakban kellett aludniuk a gyerekeknek, hanem dióhéjakban. Marcsika egyik külföldi útján szerezte be ezeket a különleges, félbe törött dióhéjakat. Akkorák voltak, mint egy gyufaskatulya, de amint kiderült, hogy aznap éjjel melyikben ki fog aludni, Marcsika ügyes mozdulatokkal huzigálta, nyújtotta őket, amíg a gyerekek méretére nem nyúltak. Majd amint beléjük heveredtek a csöppségek, a dióágyak hintázni kezdtek, és álomba ringatták a bennük szuszogókat.

Pópopó már három alkalommal tanyázott Marcsikánál, Totyka viszont még soha nem járt ott, hisz nagyon kicsi volt ahhoz, hogy Sanya és Sapa hosszabb időre magára hagyja. Totyka már akkor is bömbölt, ha Sanya kilépett a kertbe virágokat öntözni, és a bokrok eltakarták őt Totyka szeme elől. Totyka ilyenkor rettentően elszomorodott, és teli torokból üvöltötte: UÁÁÁÁ! Sanya alig tudta megvigasztalni.

Persze ez már régen történt, legalább hatszor tíz alvással korábban, mostanra viszont Sanya és Sapa úgy vélték, Totyka is épp elég nagy ahhoz, hogy két napig eljátszogasson Marcsikánál a gyerekekkel.

– Félfülű Mackót és Ezüstrobotot magammal viszem Marcsikához – tipegett be a konyhába Pópopó szombat reggel. Kócos üstökkel, csipás szemmel, bal kezéből csüngő, padlón húzott játék mackójával úgy tűnt, ő nem más, mint egy kalandvágyó kisfiú, aki Álomországból csöppent ide véletlenül.

– Rendben, Nagybajnok! Aztán vigyázz a kisöcsédre is játszódás közben! – kapta ölbe az épp kávézgató Sapa Pópopót, és nagy barackot nyomott a fejére.

Totyka hol halk, hol hangos gügyögéssel szemlélődött a kocsiablakon át Marcsikához menet. Ha meglátott egy labdázó kislányt, azt gügyögte: Blamtarabalaputty.

Ha futkározó kutyusokat látott, azt gügyögte: Auvauvauvauuuu.

Ha fagylaltosbódé előtt haladtak el, azt gügyögte: Nyamdamdamdammm.

Az icipici házikó ajtajához érve pedig azt gügyögte az eléjük gördülő Marcsikának: Uépompompom, majd betotyogott az egyik játszószobába, és azonnal elkeveredett a rengeteg játék között.

Míg Sapa és Sanya megbeszélték Marcsikával, hogy vasárnap este jönnek a fiúkért, Pópopó puszit dobott feléjük, elhadart egy sziasztokot, megölelte Marcsikát, pontosabban Marcsika földig érő szoknyáját, és futott be ő is a zsivajgó gyerekek közé. Először az mászóvár felé vette az irányt. Négykézláb araszolt fel a puha, sárga lépcsőkön, egészen a torony legtetejéig, ott ugrált egy jót, nagyokat rugózva, majd a hátsó csúszdán leszánkázott az aranyszínű homokba. Aztán a csodák sátrába merészkedett be. Odabenn kezdetben sötétség fogadta, majd ahogy haladt tapogatózva előre, úgy tűntek fel a rejtekükből előbúvó mesefigurák és az áttetsző tengeri állatok. Egy huncut tengeri uborka Pópopó mögé settenkedett, és úgy ijesztett rá, hogy egy alkalmas pillanatban a nyakába vetette magát. A sátorból kimenekülve Pópopó a híd formájú mászókán termett, ugyanis még otthon eldöntötte, hogy a mászókáról fejjel lefelé lógva ma mindenképp megfigyeli, vajon a pindurka játszótér, Marcsika icipici pöttyös háza, netán maga Marcsika is átfordul-e vele együtt, fenekestül.

 Első titok: Marcsika olyan duci volt, hogy járás helyett guringált, mintha óriási szilvás gombóc lenne. Marcsikának talán nem is nőtt lába? Ki tudja. Marcsika maga volt a gördülő mosoly.

Második titok: Csak a felnőttek gondolták úgy, hogy Totyka összevissza gőgicsél. Pópopó mindig pontosan értette Totykát. Pópopó valójában azt nem értette, a felnőttek miért nem értik.

Marcsikához menet például, amikor Totyka azt gügyögte: Blamtarabalaputty, Pópopó így értette: Olyan piros gombolygást!

Amikor azt gügyögte: Auvauvauvauuuu, Pópopó így értette: Vaúvaúzzunk!

Amikor azt gügyögte: Nyamdamdamdammm, Pópopó így értette: Édesedést, nyamnyamolást! Amikor pedig azt gügyögte: Uépompompom, Pópopó így értette: Nahát!

Harmadik titok: Marcsikának természetesen volt lába. Csak még senki sem látta.