Címke: gyerekirodalom

A repülő kastély (Pópopó és Totyka)

 

 

csikhoz

 

 

 

Ahogy beköszöntött az ősz, egyre didergetőbbek lettek a reggelek. Felkerekedtek a hűvös északi szelek, és hangos süvöltéssel nyargalásztak a fák, bokrok, házak között. Bekukkantottak minden ablakon, beledudáltak minden kéménybe, és felkapták az utcán sétáló kalapos bácsik kalapját. Úgy röpködtek a nagy fekete, a szalagos szürke, és a pörge karimájú barna kalapok, akár az ügyetlen, repülni tanuló madárfiókák. A piros orrú, kopasz bácsik pedig mérgesen hadonásztak, az ügyesebbek még futottak is picit, és görbebotjuk kunkori végével próbálták elcsípni a virgonc fejfedőket.

Pópopó nagyon szerette az őszt, és nagyon szerette a hűvös északi szeleket. Ilyenkor ezerszínű ruhába bújtak a fák, és Pópopónak az jutott róluk eszébe, hogy valaki szivárványos vödörbe mártotta a koronájukat. A hűvös északi szeleket pedig a pörgő kastély miatt szerette.

Nagyapáék gyümölcsöskertjében állt a kastély. Nagyapa ácsolta abban az évben, amikor Pópopó született. Tornyosra, kacsalábúra készítette, amilyen a sárkánynak van a királylányos mesében. Emeletes volt és sokablakú, egyszóval pompás kastély. Az volt vele az egyetlen baj, hogy magától nem akart forogni, hiába ücsörgött benne Pópopó, erős szél kellett hozzá, hogy forgassa.

– Brrr! – érkezett haza egyik reggel Sapa dideregve.

Bár a csemegeüzlet közel volt hozzájuk, a Pitypang utca közepén, Sapa bevásárlásból jövet egészen átfázott. Mintha óriási lufit rejtegetne alatta, úgy felfújta szürke ballonkabátját a szél.

– Mikor mehetek látogatóba a nagyiékhoz? – csimpaszkodott Sapa lábára Pópopó.

– Akár már ma délután. Pompás szél fúj, biztosan megpörgeti a kastélyt – kacsintott Sapa, és megkérte Sanyát, csomagoljon be két napra Pópopónak.

Alig egy óra kocsikázás után már fel is tűnt nagyapáék óriási eperfája, majd a fehérre meszelt házikó is.

Nagyapa bajuszos puszit nyomott a kapun betrappoló Pópopó pofijára, nagyi pedig gyöngyvirág illatú cuppanóst. Nevetve figyelték az udvarban futkározó unokájukat.

– Szevasz Bundás! – simogatta meg Pópopó a lomha bernáthegyit. – Szevasz Kakri! – kergette meg Pópopó a piros taréjú kakast. – Szevasz Üveghegy! – mászta meg Pópopó a kút mellett álló farakást. – Szevasz Kastély! – kapaszkodott fel Pópopó a faház létráján.

– Itt egy kis málnaszörp, ha netán megszomjaznál – nyújtott be egy pohárral nagyi a kastélyablakon, majd visszasietett a konyhába. A nagy, kockás terítő alatt már dudorodott a lángostészta.

Pópopó izgatottan járta körbe a kastély termeit. Kitárta az ablaktámlákat, hogy besüthessen a Nap, és hogy ha megkezdődik a pörgés, szemügyre vehesse a tájat.

Kezdetben nem történt semmi. Pópopó unottan cövekelt az egyik ablak előtt, málnaszörpöt kortyolva. Majd hirtelen felerősödött a szél. Nyikordult a kacsaláb, a kastély falai remegni kezdtek.

– Kezdődik! – ujjongott Pópopó, és jól megkapaszkodott az ablakpárkányban.

A hűvös északi szél körbenyargalta a kertet, csapkodta a spalettákat, fütyült egyet üdvözlésképpen Pópopónak, majd táncoltatni kezdte a kastélyt. Előbb lassan, ráérősen, aztán egyre sebesebben, végül pörgött-forgott az egész, akár egy búgócsiga.

– Összefoooolynak a fáááááááááák és a háááááááááázaaaaaaaaak! – kiáltotta vidáman Pópopó, és még erősebben kapaszkodott, nehogy a nagy sebességtől kiröppenjen az ablakon.

A hűvös északi szélnek is cudar jókedve kerekedett. Nekiveselkedett hát, és hátára kapva a kastélyt, a magasba röppent vele. Fel, egész a felhőkig szálltak.

– Nahát! – ámuldozott Pópopó. Mint egy óriási, kockás takaró, úgy festett föntről a táj. Sárga kukoricatáblák, rozsdaszín gyümölcsöskertek, fűzöld legelők. Az országúton araszoló autók színes gyufaskatulyának tűntek, a sietős járókelők fürge cserebogaraknak. Lám, a hatórási gyorsvonat így fölülről olyan, akár egy sikamló kígyó. A lustán hömpölygő Körös pedig olyan, akár a szeplős Sári farsangi pántlikája.

– Hahó! Hahó! – rikkantgatott ki a repülő kastély ablakán Pópopó, de olyan magasan szálltak, hogy egyetlen járókelő sem hallotta meg. Mindannyian a cipőjük orrát figyelték, eszükbe sem jutott, hogy a felhők felé pillantsanak.

Pópopó hát a madaraknak kiáltott. Hahózva üdvözölte a csapongó verebeket meg a vitorlázó galambokat. Úgy eltársalgott a barátságos tollasokkal, hogy észre sem vette: lassul, majd landol a kastély. Pedig a hűvös északi szél három nagy kört megtett nagyiék gyümölcsöskertje felett, mielőtt visszahuppantotta volna eredeti helyére a kacsalábú csodaságot.

Hamarosan puha léptek közeledtek a málnabokrok felől.

– Kisült a lángos – kukkantott be nagyi a kastélyablakon.

– Máris megyek! – tápászkodott fel Pópopó. Azonban mielőtt uzsonnázni indult volna, még megkereste a kiürült málnaszörpös poharat, amely az egyik sarokig gördült a szédítő pörgés-forgásban.

 

Első titok: Nagyapa egy vénséges vén körtefa törzséből készítette a faházat. Már a deszkák gyalulásakor, a gerendák faragásakor sejtette, hogy valami különleges dolog születik a kezei között. A gyalu ugyanis dudorászott, a véső fütyörészett, miközben a vénséges vén körtefa törzsét formázták. Az arra járók persze azt gondolták, hogy nagyapa dudorászik és fütyörészik munka közben. Csak nagyapa tudta az igazat.

 

Második titok: Soha senki nem látta pörögni a kastélyt. Csak Pópopó látta pörögni, miközben elhelyezkedett az egyik ablaka mellett. Az egyszerű szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egy hétköznapi faház áll a gyümölcsöskert közepén. Ettől a pópopótitoktól volt olyan különleges.

Ne beszélj zöldségeket!

Pópopó jókedvűen indult aznap óvodába. Egész úton ugrabugrált, szökdécselt a sárga macskaköveken, és arról mesélt Sapának, aki őt kézen fogva vezette, hogy milyen izgalmas volt a tegnapi óvodai kirándulás, és hogy a sok összegyűjtött gesztenyéből ma állatkákat készítenek.

– Egész a Nagyerdőig sétáltatok? – csodálkozott Sapa.

– Egész a Nagyerdőig! Bírtunk volna még egy kicsit tovább is gyalogolni, csak Sári, az a sárga hajú, nyafogós, szólt, hogy ő már nagyon fáradt. Ezért csak a gesztenyefákig mentünk. Szedtünk sok-sok gesztenyét és zavarócskáztunk is – mesélte Sapának Pópopó, miközben a járdaszegélyen egyensúlyozott, akár légtornászok a cirkuszban.

Pópopó alig várta, hogy Sapa kísérje el az óvodába. Főként a menet közbeni ugrándozás miatt szerette az ilyen reggeleket. Sanya ugyanis nem engedte neki az ugrándozást, nehogy orra bukjon és tönkretegye a nadrágját, Sapa viszont megengedte, sőt, néha ő maga is ugrándozott Pópopóval együtt. De nemcsak ezért szerette Pópopó, amikor Sapa kísérte, hanem mert Sapával mindenféléről lehetett beszélgetni. Olyasmikről, hogy miket szoktak játszani Hubával, a legjobb barátjával, meg hogy hogyan sikerült az utcabéli gyerekekkel az utóbbi focimeccs, aztán arról is, hogy ő nagy titokban naponta gyakorolja a futást, mert az őszi futóversenyen szeretne egy bizonyos lánynak imponálni az oviban (a lány nevét persze nem árulja el, és Sapa sem kérdez rá, szerencsére), vagy akár erről a gesztenyegyűjtésről. Hogy ő a legszebben fénylő gesztenyéket gyűjtötte össze, és hogy mi mindent szeretne belőlük készíteni.

Az óvoda kapujában Sapa, miközben intett, még utánaszólt, hogy ő nagyon megörülne egy igazi gesztenyelónak.

Uzsonnáig Pópopó egész állatseregletet fabrikált. Tehenek, sünik, zsiráfok, madarak, százlábúk sorakoztak Pópopó munkaasztalán. Mindegyik állatnak szép egyforma fogpiszkalába és cingár fogpiszkanyaka volt.

– Ez tűpárna lett? – mutatott az egyik százlábúra az óvó néni. Éppen arra, amelyik úgy festett, mintha tövisverembe esett volna.

– Nem. Ez lábszázú – vágta rá Pópopó dacosan. Rosszul esett neki, hogy a legszebb százlábúját tűpárnának nézik.

– Miféle lábszázú? Ne beszélj zöldségeket! – nevetett az óvó néni, de úgy, hogy kétoldalt kis gödröcskék jelentek meg az arcán.

Marika óvó néni nem csodálkozott volna ennyire, ha tudja, hogy a szótekerítgetés Pópopó és Huba kedvenc játéka. Mint a legjobb játékoknak, a szótekerítgetésnek sem voltak különösebb szabályai. Mindössze a szavak végét kellett az elejére tekerinteni. Egészen vicces dolgok kerekedtek így. Krumplikás papri, gombás szilvóc, csúszdás ória, cipős csámpa, üttel tökött, meg hasonlók. Pópopó és Huba csúszdázás közben játszották ezt legszívesebben. Aki tekerintett valami vicceset, soron kívül lecsúszhatott.

Az óvó néni azonban mit sem tudott a szótekerítésről, így hát megkérdezte, hogy miféle lábszázú, és azt is mondta, hogy Pópopó ne beszéljen zöldségeket.

– Hogyan lehet zöldségeket beszélni? – szeretett volna viszontkérdezni Pópopó, de hát még mindig duzzogott. Már pedig nem beszélhet, aki duzzog. Éppen ez a nem-beszélés a duzzogás lényege.

Így hát Pópopó duzzogva fabrikálta tovább a megkezdett gesztenyelovat, és nem kérdezett rá a zöldséges beszédre.

Olyasmiről hallott már, hogy valaki zöldségeket vásárol, zöldségeket hámoz, vagy zöldségeket eszik. De hogy valaki zöldségeket beszél?

Hazaindulás előtt Hubával megtárgyalták az esetet.

Egyszer az anyukája olvasott neki egy mesét, amelyben egy királylány rózsákat nevetett. Csak úgy dőlt ki a sok rózsa a száján. Rózsaszínűek meg sárgák. Le is volt rajzolva jó nagy halomnyi – mesélte Huba.

Valami efféle lehet akkor a zöldségekkel is. Hogy beszéd közben csak úgy potyog ki a sok paradicsom, paprika, uborka meg kelbimbó az ember száján – vélekedett Pópopó.

Huba borzas üstöke alól pislogott. Hüvelykujját megakasztotta kockás nadrágtartójában, ami nála a töprengés jele.

– De hát a te szádon nem potyogott ki egyetlen zöldség sem – jelentette ki.

Pópopó megborzongott annak gondolatára, hogy zöldségek sora potyog ki a száján.

– Még szerencse! Annyi zöldség épp elég, amennyit Sanya belémtukmál otthon – válaszolta, majd eliramodott.

Az óvoda kapujából, Sapa kezét fogva, intett csak vissza búcsúzóul a barátjának.

 

Első titok: Pópopó a Sapának készített gesztenyelovat mégsem adta oda Sapának. Azt füllentette, hogy a gesztenyeló, amint elkészült, leugrott a szőnyegre, kicselezte a rémült óvó néni harisnyás lábát, átfutott a folyosón, ki az udvarra, és elvágtatott a kertkapun át. Sapa úgy tett, mint aki elhiszi a történetet. Pópopó örült, hogy Sapa hisz neki. Szégyellte volna elővenni a zsebében lapuló, sánta, ferde nyakú gesztenyelovat.

 

Második titok: Hubát, Pópopó legjobb barátját, a szülei Töhötömnek akarták keresztelni, csak a nagymamája ellenezte. Így kapott egy másik honfoglaló vezér után rövidebb keresztnevet. Huba mindig nagyokat mond, olyasmiket, hogy állatkertet kapott szülinapjára, meg hogy unalmában bárányfelhőket szelídít, és hogy a Plútó bolygó ura volt korábban. 

Uépompompom

 – Hétvégére el kell utazniuk Sapával – jegyezte meg Sanya egyik reggel, miközben vajas-mézes kenyeret készített a gyerekeknek.

Pópopó szeme felcsillant.

– Mi is mehetünk veletek? – kérdezte izgatottan.

– Ez is olyan unalmas kiállítás lesz, mint a múltkori, csupa-csupa felnőttekkel. Csak nyűgösködnétek ott nekem naphosszat. Jobb, ha Marcsikánál töltitek a hétvégét, gyerekek között – válaszolta Sanya.

– Hurrá! Marcsikánál mindig olyan jó játszani! – rikkantotta Pópopó, és máris eltűnt az éppen csak kunkorodó szomorúság az arcáról.

Marcsika a közelben lakott, az óriási park legközepén, egy icipici házikóban. Úgy festett ez az icipici házikó, mintha jókedvű óvodások készítették volna tiritarka rajzpapírra. Kívülről sárga és piros pöttyök tarkították a házfalakat, odabenn orgonaszínű és szilvakék csillagok csüngtek a mennyezetről. A szobák zsúfolásig telve játékokkal, a kertben pedig mászóvár és csodák sátra várta, hogy a legújabb lakó is felfedezze. A világ legszebb óvodájához hasonlított Marcsika háza, azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak egyet, hanem hármat-négyet is lehetett aludni, amíg a mamák és papák újra rá nem értek, és nem vezették haza viháncoló gyerekeiket. Az itteni alvás egyébként is sokkal izgalmasabb volt az otthoninál, ugyanis itt nem ágyakban kellett aludniuk a gyerekeknek, hanem dióhéjakban. Marcsika egyik külföldi útján szerezte be ezeket a különleges, félbe törött dióhéjakat. Akkorák voltak, mint egy gyufaskatulya, de amint kiderült, hogy aznap éjjel melyikben ki fog aludni, Marcsika ügyes mozdulatokkal huzigálta, nyújtotta őket, amíg a gyerekek méretére nem nyúltak. Majd amint beléjük heveredtek a csöppségek, a dióágyak hintázni kezdtek, és álomba ringatták a bennük szuszogókat.

Pópopó már három alkalommal tanyázott Marcsikánál, Totyka viszont még soha nem járt ott, hisz nagyon kicsi volt ahhoz, hogy Sanya és Sapa hosszabb időre magára hagyja. Totyka már akkor is bömbölt, ha Sanya kilépett a kertbe virágokat öntözni, és a bokrok eltakarták őt Totyka szeme elől. Totyka ilyenkor rettentően elszomorodott, és teli torokból üvöltötte: UÁÁÁÁ! Sanya alig tudta megvigasztalni.

Persze ez már régen történt, legalább hatszor tíz alvással korábban, mostanra viszont Sanya és Sapa úgy vélték, Totyka is épp elég nagy ahhoz, hogy két napig eljátszogasson Marcsikánál a gyerekekkel.

– Félfülű Mackót és Ezüstrobotot magammal viszem Marcsikához – tipegett be a konyhába Pópopó szombat reggel. Kócos üstökkel, csipás szemmel, bal kezéből csüngő, padlón húzott játék mackójával úgy tűnt, ő nem más, mint egy kalandvágyó kisfiú, aki Álomországból csöppent ide véletlenül.

– Rendben, Nagybajnok! Aztán vigyázz a kisöcsédre is játszódás közben! – kapta ölbe az épp kávézgató Sapa Pópopót, és nagy barackot nyomott a fejére.

Totyka hol halk, hol hangos gügyögéssel szemlélődött a kocsiablakon át Marcsikához menet. Ha meglátott egy labdázó kislányt, azt gügyögte: Blamtarabalaputty.

Ha futkározó kutyusokat látott, azt gügyögte: Auvauvauvauuuu.

Ha fagylaltosbódé előtt haladtak el, azt gügyögte: Nyamdamdamdammm.

Az icipici házikó ajtajához érve pedig azt gügyögte az eléjük gördülő Marcsikának: Uépompompom, majd betotyogott az egyik játszószobába, és azonnal elkeveredett a rengeteg játék között.

Míg Sapa és Sanya megbeszélték Marcsikával, hogy vasárnap este jönnek a fiúkért, Pópopó puszit dobott feléjük, elhadart egy sziasztokot, megölelte Marcsikát, pontosabban Marcsika földig érő szoknyáját, és futott be ő is a zsivajgó gyerekek közé. Először az mászóvár felé vette az irányt. Négykézláb araszolt fel a puha, sárga lépcsőkön, egészen a torony legtetejéig, ott ugrált egy jót, nagyokat rugózva, majd a hátsó csúszdán leszánkázott az aranyszínű homokba. Aztán a csodák sátrába merészkedett be. Odabenn kezdetben sötétség fogadta, majd ahogy haladt tapogatózva előre, úgy tűntek fel a rejtekükből előbúvó mesefigurák és az áttetsző tengeri állatok. Egy huncut tengeri uborka Pópopó mögé settenkedett, és úgy ijesztett rá, hogy egy alkalmas pillanatban a nyakába vetette magát. A sátorból kimenekülve Pópopó a híd formájú mászókán termett, ugyanis még otthon eldöntötte, hogy a mászókáról fejjel lefelé lógva ma mindenképp megfigyeli, vajon a pindurka játszótér, Marcsika icipici pöttyös háza, netán maga Marcsika is átfordul-e vele együtt, fenekestül.

 

 Első titok: Marcsika olyan duci volt, hogy járás helyett guringált, mintha óriási szilvás gombóc lenne. Marcsikának talán nem is nőtt lába? Ki tudja. Marcsika maga volt a gördülő mosoly.

 

Második titok: Csak a felnőttek gondolták úgy, hogy Totyka összevissza gőgicsél. Pópopó mindig pontosan értette Totykát. Pópopó valójában azt nem értette, a felnőttek miért nem értik.

Marcsikához menet például, amikor Totyka azt gügyögte: Blamtarabalaputty, Pópopó így értette: Olyan piros gombolygást!

Amikor azt gügyögte: Auvauvauvauuuu, Pópopó így értette: Vaúvaúzzunk!

Amikor azt gügyögte: Nyamdamdamdammm, Pópopó így értette: Édesedést, nyamnyamolást! Amikor pedig azt gügyögte: Uépompompom, Pópopó így értette: Nahát!

 

Harmadik titok: Marcsikának természetesen volt lába. Csak még senki sem látta. 

A varázsajtón túl

Boriék családja nyaralni indult. Roppant izgalmasan kezdődött a kirándulás! Hajnalban kellett kelni és Met Rózni egy hatalmas üvegházig, ahol a mozdonyok aludtak. Vagyis mire odaértek, már kezdtek ébredezni a nagy pöfögő-döcögő vonatok és hatalmasakat füttyentettek. Seprencs szerint ezzel fejezték ki az indulás miatti izgalmukat. Hát, Bori is igazán izgatott volt már. Mikor apu megvette a jegyeket, megkeresték az ő járgányukat és elfoglalták a helyeiket. A vonat kicsit még kérette magát, aztán lassan nekivágott a síneknek. Anyu és apu egymás mellet ültek, velük szemben Bori és Seprencs. Az ő lábuk nem ért le, de ezt nem is igazán bánták. Bori a lábát lógázta és érdeklődve pislogott kitágult szemeivel, Seprencs pedig addig-addig nyújtózkodott, míg fel nem érte az ablakot, hogy kikukucskálhasson.

­­– Mikor érünk oda? – kérdezte Bori, miután kiértek a városból. Úgy érezte, éppen eleget ült egy helyben.

– Még sokára. Menj, nézelődj kicsit a vonaton, mi majd innen figyelünk!

– Hát jó – egyezett bele a kislány és Seprenccsel elindultak feltérképezni a terepet.

Az önzáródó kapu gyerekzárasnak látszott, hiszen mindig valahogy furcsán nyílódott és záródott a felnőttek előtt és mögött. Egy lámpa kezdett el világítani fölötte, akárhányszor csak kiment raja valaki és ott magára zárt egy másik ajtót.

– Biztosan valami nagyon nagy kincset őriznek ott!

– Gondold? – suttogta Seprencs.

– Persze, különben miért lenne gyerekzáras?

– A másik ajtó mögött lehet, amit olyan gondosan becsuknak maguk mögött – okoskodott a kobold. – A felnőttek váltják egymást, biztosan ők őrzik azt a valamit.

– Mi lehet ott? – kíváncsiskodott Bori.

– Gyere, lessük meg! – csillant fel huncutul Seprencs szeme. Így rögtön izgalmasabbnak tűnt az út. – Amikor kijön a következő őrző, kislisszolunk az önzáródó varázskapun és megelőzzük a következő őrszemet!

Bori kicsit megszeppenten nézett Seprencsre. Eszébe jutott, hogy talán nem is kellene nekik odamenni. Vajon anyu és apu mit fognak szólni, ha ő csak úgy kislisszol? De nem hátrálhat meg, elvégre a kobold azt hiszi, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban!

– A varázskapu mellett el tudunk bújni, és ha nyílik, akkor aztán szedd a lábad, mert nem tudom, meddig marad nyitva!

Bori csak bólintani tudott, mert az izgalomtól már teljesen kiszáradt a torka. Több kakaót kellett volna reggelire innom, morfondírozott magában.

A következő kitárulkozáskor megfogták egymás kezét és halált megvető bátorsággal kezdtek el rohanni az önzáródó varázskapu felé. Bori még a szemét is becsukta, miközben átszaladtak az ajtórésen. Mikor legközelebb ki merte nyitni, már a varázskapun túl voltak és Seprencs ugrabugrált körülötte vidáman.

– Sikerült! Sikerült! – Bori megkönnyebbülten sóhajtott fel és óvatosan visszakukucskált az ajtó másik oldalára, de nem látott semmi különöset. Erről az oldalról is ugyanúgy átlátott a másik oldalra, mint a másikról erre.

– Na, gyere! Lessünk be a kincshez! – kiáltotta izgatottan a kobold.

Bori négykézlábra állt, Seprencs pedig nagy üggyel-bajjal feltornázta magát a hátára, hogy elérje a kilincset. Végre ki tudták nyitni a kincstárat. Bori gyorsan felpattant és közösen benyomták a nehéz ajtót, hogy lássák, mit rejt.

– Ez egy WC! – kiáltott fel csalódottan Bori. Seprencs hitetlenkedve állt a WC előtt, majd, mint aki nem adja fel, elszánt arccal ugrott fel az ülőkére.

– De biztosan valami csoda WC!

Hirtelen meghallották, ahogy kitárul mögöttük az önzáródó varázskapu. Mindketten összerezzentek.

– Biztosan egy újabb őr! – sikkantott Seprencs és majdnem beleesett a kagylóba. Bori négykézláb igyekezett bemászni a WC mögé, de még kicsit sem tudott elrejtőzni, mikor valaki benyitott.

Apu dugta be a fejét a WC ajtón.

– Hát ti meg mi rosszban sántikáltok?

– Csak… hát… mi csak – pirult el a kislány.

– Meg akartátok nézni a WC-t?

– Ühüm – bólintott Bori.

Apu kézen fogta és mintha mi sem történt volna, elindult kifelé. De ahogy a WC kagyló mellett mentek, Seprencs véletlenül megnyomta a gombot. Hirtelen lenyílt a WC alja és a síneket lehetett látni, ahogy hatalmas sebességgel száguldanak alattuk. A két kicsi mindentudóan összenézett. Apu visszavitte őket az ülőhelyeikhez, de ők már tudták, hogy a WC csak álca és az őrzők valahogy titokban elrejtették a kincset. Valami nagy kincset. Valahol ott, a WC és a sínek között.

 

 

(Illusztráció: Rootwire train)

Cseresznyeszerelem

Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre. A szellő is, ahelyett, hogy megállt volna ott, ahol a manó, egészen közel ment, és lerántotta az egyik szirmot. A manó hosszan szaladt a szellő nyomában, és mindvégig perelt vele, míg végre utolérte, és felvette a tépett szirmot. Elpirult a gondolatra, hogy vissza is vihetné a cseresznyefához, ehelyett egy verseskönyvben lepréselte. Másnap már egy szirma sem volt a virágnak. A manó ott, ahol állt, tisztes távolságban, énekelt neki, hogy megvigasztalja. A sziromtalan, beporzott kis virág duzzadni kezdett. Minden nap csak annyit, mint egy hangya kisujja, de a manó észrevett minden változást. Folyton a patakparti levelibékát faggatta az időjárásról, és morgott, ha túl sok esőt jósolt, vagy éppen ha túl keveset. De ha a fához ért, elhallgatott. Egy nap aztán ott csüngött a cseresznyeszem éretten, vöröse izzott, mint a manó zakatoló szíve. A manó táncolt, énekelt, nevetett és sírt, felváltva, persze tartva az udvarias távolságot. Egyszer lépett csak közelebb, hogy elijesszen egy éhes rigót. Hatalmas zajt csapott, és a rigó kicsúfolta, de legalább odébb szállt. A manó elvörösödött, amiért pont a cseresznye előtt nevették ki. Ahogy teltek a napok, a cseresznyeszem izzó vörösből sötétbordó lett, szinte fekete. Mélység csillant fényes bőrén. Aztán fakulni kezdett és ráncosodni, és a manó megsajnálta. Akkor lépett oda hozzá, amikor már senkinek, még az éhes rigónak sem kellett. Becsukta a szemét, közel hajolt és megcsókolta. Az a pillanat olyan volt, hogy cseresznyévé vált a manó, manóvá a cseresznye, és ketten együtt virágoskertté. Ahogy a manó lehelete megmozgatta, az aszott kis cseresznyeszem leesett az ágról és szétplattyant a manó csizmáján. A manót először átjárta a fagy, aztán feltámadt egy tornádó, aztán sivataggá vált minden, és csak azután vette észre a szétmaszatolódott gyümölcshúsban a magot. Két ujjával óvatosan felemelte, ingujjával megtörölte, markába zárva hazavitte. Otthon elültette, és nagy fát nevelt belőle. Azon a cseresznyefán olyan édes gyümölcs terem, ami még egy manó nevelte fától is szokatlan.

  

Kajla vers

Ennek a kajla versnek a

szerelemről kellene szólnia,

de nehezen jönnek a rímek,

betűim összekeverednek,

szavaim is csámpásak, kuszák,

mosdatlanok és kócosak, előbb

meg kellene füröszteni őket,

rendbe szedni mindegyiküket,

megmosni a fogukat, jól kitisztítani

a fülüket is, mert az mindig csupa

szutyok, s akkor, ha már szép

tisztára sikálva, fénylő szemmel,

üde mosollyal állnak, várva,

hogy strófákba, csengő rímekbe

szedve sorra kerüljenek, és hosszan

mesélhessenek egy kislány szőke

hajáról, csak akkor lesz értelme

nekifogni, jól megírni ezt a verset.