Pópopó jókedvűen indult aznap óvodába. Egész úton ugrabugrált, szökdécselt a sárga macskaköveken, és arról mesélt Sapának, aki őt kézen fogva vezette, hogy milyen izgalmas volt a tegnapi óvodai kirándulás, és hogy a sok összegyűjtött gesztenyéből ma állatkákat készítenek.

– Egész a Nagyerdőig sétáltatok? – csodálkozott Sapa.

– Egész a Nagyerdőig! Bírtunk volna még egy kicsit tovább is gyalogolni, csak Sári, az a sárga hajú, nyafogós, szólt, hogy ő már nagyon fáradt. Ezért csak a gesztenyefákig mentünk. Szedtünk sok-sok gesztenyét és zavarócskáztunk is – mesélte Sapának Pópopó, miközben a járdaszegélyen egyensúlyozott, akár légtornászok a cirkuszban.

Pópopó alig várta, hogy Sapa kísérje el az óvodába. Főként a menet közbeni ugrándozás miatt szerette az ilyen reggeleket. Sanya ugyanis nem engedte neki az ugrándozást, nehogy orra bukjon és tönkretegye a nadrágját, Sapa viszont megengedte, sőt, néha ő maga is ugrándozott Pópopóval együtt. De nemcsak ezért szerette Pópopó, amikor Sapa kísérte, hanem mert Sapával mindenféléről lehetett beszélgetni. Olyasmikről, hogy miket szoktak játszani Hubával, a legjobb barátjával, meg hogy hogyan sikerült az utcabéli gyerekekkel az utóbbi focimeccs, aztán arról is, hogy ő nagy titokban naponta gyakorolja a futást, mert az őszi futóversenyen szeretne egy bizonyos lánynak imponálni az oviban (a lány nevét persze nem árulja el, és Sapa sem kérdez rá, szerencsére), vagy akár erről a gesztenyegyűjtésről. Hogy ő a legszebben fénylő gesztenyéket gyűjtötte össze, és hogy mi mindent szeretne belőlük készíteni.

Az óvoda kapujában Sapa, miközben intett, még utánaszólt, hogy ő nagyon megörülne egy igazi gesztenyelónak.

Uzsonnáig Pópopó egész állatseregletet fabrikált. Tehenek, sünik, zsiráfok, madarak, százlábúk sorakoztak Pópopó munkaasztalán. Mindegyik állatnak szép egyforma fogpiszkalába és cingár fogpiszkanyaka volt.

– Ez tűpárna lett? – mutatott az egyik százlábúra az óvó néni. Éppen arra, amelyik úgy festett, mintha tövisverembe esett volna.

– Nem. Ez lábszázú – vágta rá Pópopó dacosan. Rosszul esett neki, hogy a legszebb százlábúját tűpárnának nézik.

– Miféle lábszázú? Ne beszélj zöldségeket! – nevetett az óvó néni, de úgy, hogy kétoldalt kis gödröcskék jelentek meg az arcán.

Marika óvó néni nem csodálkozott volna ennyire, ha tudja, hogy a szótekerítgetés Pópopó és Huba kedvenc játéka. Mint a legjobb játékoknak, a szótekerítgetésnek sem voltak különösebb szabályai. Mindössze a szavak végét kellett az elejére tekerinteni. Egészen vicces dolgok kerekedtek így. Krumplikás papri, gombás szilvóc, csúszdás ória, cipős csámpa, üttel tökött, meg hasonlók. Pópopó és Huba csúszdázás közben játszották ezt legszívesebben. Aki tekerintett valami vicceset, soron kívül lecsúszhatott.

Az óvó néni azonban mit sem tudott a szótekerítésről, így hát megkérdezte, hogy miféle lábszázú, és azt is mondta, hogy Pópopó ne beszéljen zöldségeket.

– Hogyan lehet zöldségeket beszélni? – szeretett volna viszontkérdezni Pópopó, de hát még mindig duzzogott. Már pedig nem beszélhet, aki duzzog. Éppen ez a nem-beszélés a duzzogás lényege.

Így hát Pópopó duzzogva fabrikálta tovább a megkezdett gesztenyelovat, és nem kérdezett rá a zöldséges beszédre.

Olyasmiről hallott már, hogy valaki zöldségeket vásárol, zöldségeket hámoz, vagy zöldségeket eszik. De hogy valaki zöldségeket beszél?

Hazaindulás előtt Hubával megtárgyalták az esetet.

Egyszer az anyukája olvasott neki egy mesét, amelyben egy királylány rózsákat nevetett. Csak úgy dőlt ki a sok rózsa a száján. Rózsaszínűek meg sárgák. Le is volt rajzolva jó nagy halomnyi – mesélte Huba.

Valami efféle lehet akkor a zöldségekkel is. Hogy beszéd közben csak úgy potyog ki a sok paradicsom, paprika, uborka meg kelbimbó az ember száján – vélekedett Pópopó.

Huba borzas üstöke alól pislogott. Hüvelykujját megakasztotta kockás nadrágtartójában, ami nála a töprengés jele.

– De hát a te szádon nem potyogott ki egyetlen zöldség sem – jelentette ki.

Pópopó megborzongott annak gondolatára, hogy zöldségek sora potyog ki a száján.

– Még szerencse! Annyi zöldség épp elég, amennyit Sanya belémtukmál otthon – válaszolta, majd eliramodott.

Az óvoda kapujából, Sapa kezét fogva, intett csak vissza búcsúzóul a barátjának.

 

Első titok: Pópopó a Sapának készített gesztenyelovat mégsem adta oda Sapának. Azt füllentette, hogy a gesztenyeló, amint elkészült, leugrott a szőnyegre, kicselezte a rémült óvó néni harisnyás lábát, átfutott a folyosón, ki az udvarra, és elvágtatott a kertkapun át. Sapa úgy tett, mint aki elhiszi a történetet. Pópopó örült, hogy Sapa hisz neki. Szégyellte volna elővenni a zsebében lapuló, sánta, ferde nyakú gesztenyelovat.

 

Második titok: Hubát, Pópopó legjobb barátját, a szülei Töhötömnek akarták keresztelni, csak a nagymamája ellenezte. Így kapott egy másik honfoglaló vezér után rövidebb keresztnevet. Huba mindig nagyokat mond, olyasmiket, hogy állatkertet kapott szülinapjára, meg hogy unalmában bárányfelhőket szelídít, és hogy a Plútó bolygó ura volt korábban.