A véges ez, a kővé vált remény.                             

Nem hangolható húr zengéséhez,

csak üres álmot formáz. Vakhit.

Boltíves kriptában szálka, sebfehér

tekintet, mi maga nem látható.

A szétroncsolt tüdő és a máj.

A húsfekete, horizont nélküli táj,

hol vad füvek hajlongnak a szélben,

miközben só marja a szemet.

   Engedj közel egy csillogóbb delet,

mikor nem tudom, mi lehetne,

hogy mondhatnék-e bármit!

Érints ígéret nélkül meg, vagy ígérj,

ígérj nagy szelet. Jégeső verje el

éveim vetését, tisztuljon, párázzon

a rothadó gabona. Süket fal meredjen,

mész ragadjon fölsebző ujjamra.

Porzó szél emelje magasra a kezet,

múljon el minden, égő gyerekszáj,

éhség és szerelem, szülők és sebek.

Múljon el éveim vetése, repüljenek

a kövek, mint a Jupiter holdjai.

   De lehet, csak moha, csak hab,

szűrt fényben lobogó lakhatatlan város,

hegszínű köd, jégtűfal királysága.

Sziklára horgolt csipke, ennyi a nyelv,

nem lehet ima, nem lehet átok.

Csigaházamból a hideg kőre látok.