S. A.-nak

 

„Túlságosan kék reggelek délutánra és estére

rossz időt jelentenek.” (François Mauriac)

 

Olyan megtévesztően tiszták

a reggelek. A nap illedelmesen

beköszön az ablakunkon, ledörgöli

a tárgyakról az éjszaka szurkát,

elmesélhető képekbe rendezi az

álmainkat, vicces mintákat fest

a falról a homlokunkra, a hajunkkal

babrál, játszik, hízeleg, mint a gyermek,

majd úgy nő fel előttünk az égre, mintha

kizárólag a mi kedvünkért tenné. Isten,

szeretnénk mondani, de csak annyit

mondunk, arany. És belevakulunk.

Sárga lángtenger az ég. Egybeolvad

vele az egész világ. Estére válik csak

tőle szét, amikor a folyók és a tavak

medre már félig üres, és a nap már

újra a földön kujtorog. Az arca vörös

és puffadt. Magát keresi, és hogy nem

találja, szétkergeti az égen a csillagokat,

nekiesik a feljövő holdnak: mitől olyan

nagyképű, adja csak vissza a kölcsönfényt,

nem hihette, hogy örökbe kapta. Választ

nem vár. Egy darabig még eldülöngél

magában a tó partján, majd sisteregve

a víz alá bukik. Sápadtan néz utána

a hold. Sokáig keresgéli a vízben, de

csak a saját eltorzult tükörképét látja.

Mint a kút mélyére szorult csend,

úgy gubbaszt kint az éjszaka.

A homlokom az ablaküvegen.

Mintha valakit keresnék.

Szörnyeteg, akarom mondani,

de csak annyit mondok, Istenem.

Most este van. Majd reggel lesz,

és este lesz megint: a sokadik nap.

 

2013. december 5.