Lepke vergődik a vízben. Szárnyaival
köröket rajzol maga körül a tó színén.
Megmenthetnéd az életét, de te
nádszál helyett ecsetért rohansz.
*
Újrajegesedtek körülöttünk a falak.
A jégcsapok felszólító módban hallgatnak.
Kérdésnek, tagadásnak helye nincs. Több
méteres csönd alatt szóvirágok lapulnak.
*
Kőtömböknek feszíted a vállad,
hogy távol tartsd tőlem halált.
És megnyugszik bennem az állat.
Földre öntöm az ördög italát.
*
Valami végleg összetört.
Valami mégis összetart.
Míg tart a nap a kezemben
tarthatom a Napot.

„Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok;
hiszen a napnak harmadik órája van...” (Apcsel., 2:15)
Láttalak Uram, a moccanatlan ablaküvegen
át, színes, kötött sapkádban, kinőtt nadrágodban
ócska tarisznyáddal a válladon egy használtruha-bolt
ajtaján fordultál be éppen, és az óra pontban hármat
ütött, mint azon a napon, amikor az emberek megértették
egymást, pedig mindenki más nyelven beszélt.

A Körút utcák szabdalta szerelvényét bámultam
éppen a villamos moccanatlan ablaküvege mögül,
ahogy megáll mellettem, mint egy kitüntetett
megállóban,  nekilendül és suhan tovább, viszi
magával a tereket,  az utcákat, a boltokat,
az embereket; így állt meg és suhant el mellettem
a Széna tér, a Mechwart-liget, a Margit-híd budai
hídfője, a Jászai Mari tér, a Nyugati pályaudvar,
az Oktogon, a Király utca és a Wesselényi utca;
így álltál meg, és suhantál el mellettem Te is,
amikor színes, kötött sapkádban, kinőtt nadrágodban,
ócska tarisznyáddal a válladon befordultál annak az
Erzsébet körúti használtruha-boltnak az ajtaján.
Láttalak Uram, három óra volt,
és én nem akartam,
nem mertem
hinni…

(Pünkösd, Andrew Wyeth festménye, 1989)

Lányos termet, ferde metszésű szem,
fehér gyapjúruha, erélyes arcél…
Szép királynő! Hited, mint az acél:
töretlen. Bábokat űz a végeken
gigászi álmod: a Visszahódítás.
De bástyáid felett egy hang ezt súgja:
“a játékos egy másik tábla rabja,
hol fehér nap van, sötét éjszakák.”

Démonok felelnek kétségeidre,
s míg neved visszhangozza az Újvilág,
gyónni hív a nálad is buzgóbb halál.
Törvényekkel szentelt bűneidre
a vezeklés sem adhat feloldozást,
míg az országra, mit a “hitetlenek”
térképein Eldoradónak neveznek,
legbelső önmagadban nem találsz.

(kép: Andreea Victoria Anghel: Three Stages of war)

Antonio Muñoz Molina tiszteletére

Ugyan, ki hallgatna rád. Ki hinné,
hogy a gyilkos ott ül veled szemben.
Nem álmodban látod. Nem regényből
vagy egy film nagyjelenetéből, nem is
az újságok bűnügyi rovatából lép elő.
Ott ül. Kávét rendel. Rágyújt. A cukrot
és a habot kavargatva mesél. Magáról.
A gyerekkoráról. A kutyáról, aki
eltűnt, s most minden  álmában
ott kísért a lánnyal együtt, ki már
nem él, de az egyetlen lény volt,
akit valaha szeretett. Ki ölhette
meg? Kimegy.  Kis vagy nagy
dolga van. Lehúzza maga után
a vécét, és kezet mos. Ki hinné?
Visszajön. Tovább mesél. Ide-oda
tologatja az asztalon a csészét.
A kendő rojtjaival babrál.  Fél.
Mint bárki más. Ki hallgatna rád.
Ki hinné, hogy nem egy  regény
vagy egy film nagyjelenetét írod.
Hogy a gyilkos, aki  ott ül veled
szemben, és nem kitalált alak,
az egyetlen alibid a halál ellen.

képek: Davis Ayer