KNUT ØDEGÅRD: Iskarióti Júdás

 

1.

 

Egy félreeső helyről jött, a júdeai Kariótból,

ahol egy ivóhely – mint síró szem a homokviharban –

tartott életben néhány nyikorgó, szamár húzta kordés

gazdát. Profetikus szavak érkeztek

 

egy imaházból, melyet türelmesen építettek homokból s enyvből, hogy ellenálljon a fekete

szélnek, amely csak úgy jött, majd elült Kariót fölött, fullasztó volt,

mint a Holt-tengerről jött óriási, haldokló madarak verdeső szárnya –

de néha a szél visszatartotta lélegzetét, és az ivóhely – holmi kutacska – szeme

világosan látta odafönt a hömpölygő csillagképeket éjszaka a fekete

 

óceánban. Aztán a falu reggel életre kel, a nap

még a holtakat is melengeti a temetőben, és fiatal nők

tűnnek elő a homokbefútta házakból, mellük tejtől súlyos,

és vizet húznak a kútból. Megmosdatják és bekenik Kariót legifjabb

zsidó lakosait a jó szellőben. Aztán a szél feltámad megint

 

és profetikus szavak szállnak föl, hogy találkozzanak e széllel, mely öregebb,

mint a világ, a semmiből jön, és a semmibe

tart, és e homokszemekből több van, mint égen a csillag,

amikor az Úr megengedi, hogy megszámoljuk őket, több, mint az összes csapás,

amit az Úr választott népének el kell viselnie: sáskákat és skorpiókat

végtelen vándorlásaink során a pusztában, és Róma hitetlenek alkotta légióit

 

és a táj vibrálni kezd a perzselő sivatagi szélben

Kariót fölött.

 

Dávid házából származott, s így távoli

rokona volt annak, akit később Messiásnak hívtak.

 

Azokban a napokban történt, hogy megjelent Augustus

császár rendelete, miszerint mindenkit az égvilágon össze kell írni

egy népszámlálás során, és ment mindenki a maga városába

gyalog, szamárháton vagy kordén, hogy összeírassék. 

Simon felment Kariótból Dávid városába,

Betlehembe, feleségével, Judittal együtt,

aki várandós volt, és az asszony leányával, aki

egy idegen katonától fogant. A katona is a széllel jött.

 

De úgy esett, hogy amíg ott voltak, eljött az ideje

a szülésnek.

És életet adott fiának, az elsőszülöttnek, bebugyolálta

és egy jászolba fektette, mivel nem akadt szoba számukra

a fogadóban.

 

Volt néhány pásztor kint a földeken,

őrizték éjjel a nyájaikat. Azt mondták, egy angyal

állt meg előttük, és az Úr dicsőségének fénye ragyogott

köröttük, és megrémültek.

És az angyal így szólt: „Ne féljetek!

Mert nagy örömöt hirdetek nektek,

és az lesz az egész népnek.

Ma megszületett nektek a megváltó, Krisztus, az Úr,

Dávid városában.”

 

És Judit látta, hogy a pásztorok bejönnek az istállóba,

de egy másik jászolnál állnak meg: a „názáreti József

és Mária” neveket hallotta, míg első, újszülött fiát

feltartotta a pásztorok fekete hátának.

 

Júdás így nézett bele először Jézus szemébe

a csecsszopók homályos, életlen pillantásával –

mint amikor valaki kútba bámul.

 

 

2.

 

Őt felszögezték.

Én pedig nemsokára itt

himbálózom: a fejem

kékes-lila lesz, szemem kiguvad,

a nyelvemből kígyó lesz,

ami a sivatagi homokba lő ki,

s kék, merev vesszőm fehér magvát

kilövelli a szél

üresen tátongó combja közé.

De Ő volt az, aki elárult.

 

Van egy sárga szél, amely 

sosem csitul bennem: az Ő árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

 

 

3.

 

Nevettek rajtam, mert nagyon későn választottak el.

Amikor jött két kistestvérem, Anyának mindig maradt nekem egy kevés

a mellében. Engem jobban szeretett, mint őket.

Édes tejével a nyelvemen szorosan összezártam

ajkamat, amikor kimentem az örök szélbe.

Az iskolában senki sem volt jobb nálam. Kötöm a csomót a kötélen,

és Anyára gondolok: úgy volt, hogy én szerzek megbecsülést a családnak.

Az ellenségünktől fogant nővérem szégyenét én mostam le

kemény munkával az iskolában.

Már nem emlékszem Apám bőrére: homok és só

jut eszembe, meg pergamen és barna izzadság.

Anyámat és szégyenletes nővéremet örömmel fogadta be

papi családjába.

Mint prédikátor jó hírnek örvendett a juhtenyésztők között

Kariótban és a környező falvakban.

 

Másfél fejjel magasabb voltam a többieknél.

Fel kellett nézniük rám.

Szép fürtű gyerek voltam, aki történelmi

könyveket olvasott: ebben telt örömem,

de dühöm is ezek okozták, és meg akartam menteni ezt az országot.

A dalokat fejből tudtam. Most is itt égnek bennem, ahogy összefonok három szálat:

A kötelet fonom.

A tanítók jobban szerettek, mint a többieket: senki

buzgóbban nem készült a Messiás jövetelére,

hogy igazságot hozzon az elnyomott népnek.

Fel kellett nézniük rám.

Tudtam, hogy a keskeny állam miatt kinevetnek.

 

 

4.

 

Amikor láttam, felismertem Őt,

mintha már láttam volna korábban: gondoltam,

Ő az, akinek jönnie kell. Árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

Azt mondták, az Ő Anyja is

rovott múltú. Sutyorogták,

hogy nem József az apja.

Ekkor úgy éreztem, még erősebb köztünk a kötelék.

 

Ifjoncként nyurga voltam és vékony.

Magas hangon énekeltem, és pengettem húrokat: akár a mirha,

akár a balzsam, édes, mint a méz és a tej, mondta Anya.

Éjjel van. Ülök a fazekas földjén, fekete gyűrű

a telihold körül. A kötél szálai mint

kígyók tekeregnek a kezemben.

 

Hagytam lenőni a szakállamat az alsó ajkam alatt

a nyakamig, amikor láttam Őt három éve.

Több százan sereglettünk Köré, megismertük

a lélek szelét, amikor beszélt hozzánk.

Amikor kiválasztotta a tizenkettőt, én is köztük voltam.

Kettesével indultunk útnak, hatfelé, s hirdettük,

hogy közel az idő.

 

A sárga szél most már nem annyira gyötör.

Itt ülök ezen a földön, giliszták és bogarak között,

a szél belemászott a testembe.

De amikor bizalmasan suttogott a sima képű

Jánossal, és hátradőlt a szószátyár Péter felé,

Akkor éreztem, hogy a kénköves szél

beszivárog az orromba.

 

Én nem kételkedtem. Amikor a tömegek ellenünk

fordultak, én nem mentem el, mint mások.

Amikor hazatértem Kariótba és prédikáltam,

a tanítók azt mondták, hogy Ő Júda ellensége.

Még szülővárosom porát is leráztam lábamról.

 

Elhagytam Érte Apámat, Anyámat meg a tanítóimat.

Most már Ő volt a mindenem.

 

Olyan különös szeme volt, korábban mintha homályos tükörben vagy kútban

láttam volna már : irdatlan csillagfény-robbanást pillantottam meg benne –

mennyei dalt odalent a mélységekben.

Ő adta nekem az erszényt, én vigyáztam a pénzre.

A legrosszabb az volt, hogy el kellett hagynom Anyát.

 

 

5.

 

És éjszaka volt.

Gyorsan kiment, de mindegy, merre fordult,

úgy látszott, hátat fordít

a város fölött a csillagképeknek: nem látott mást, csak a saját

végtelen árnyékát, amely – mint valami fekete nyelv – siklott az ösvényeken

és házak sötét körvonalain, majd ki a sötétségbe.

Aztán a kutyája halkan morgott, és a hajnali kakas

kukorékolt a fazekas házában.

 

Tudta, hogy a Halak Júdea jele,

a Szaturnusz meg Izráel csillaga, tanult ember

volt itt a földön. Most nem látott

világosan, a Halak jelét nem látta, mert susogtak

a levelek és a sárga szél csípte

a szemét, jól megragadta a kötelet,

amit a kutyája rángatott mögötte, rá is szorult

a kutya nyakára.

És az állat meg is találta az utat az utcaköveken.

 

Az volt a küldetése, hogy megakadályozza ezt az árulást.

 

 

6.

 

Nálam volt az erszény, nagy bizalom jele. Takarítottam meg pénzt,

hogy erőt adjak az összetörteknek.

Azt mondták, elvettem a pénzből, de ez nem igaz.

Egy keveset félretettem, amíg megérett az idő,

És amikor kitört Rajta a téboly, szükség volt rá.

 

Azt mondták, csodákat tesz.

Én nem láttam a vízen járni, egyébként is mi értelme

a trükköknek?

Nem ő volt az egyetlen, aki betegeket gyógyított, viszont

tényleg meleg volt a keze, meg kell hagyni.

 

Mondták, hogy feltámasztotta a halott Lázárt.

Én nem voltam ott, de azt hallottam, beteg volt.

Az emberek tán azt hiszik, mennyei lény –

talán elkezdenek nyelveken beszélni, a légiósok meg ezrével özönlenek

be az országba, hogy véget vessenek az őrültségnek.

 

De tudtam: azért születtem, hogy megosszam az életem ezzel

az emberrel, mintha tejtestvérek lettünk volna,

amióta szoptuk az édes tejet,

ami le-lecsöppent ránk fiatal anyánk melléről

a szent Júdea fölött ragyogó hatalmas csillagok alatt. Arra gondoltam:

Mindent föl fogok áldozni az Ő szeretetéért.

Tudtam, hogy választott vagyok.

 

Nevezzük tébolynak vagy épp betegségnek, ha tetszik,

ami úrrá lett Rajta, miután olyan férfias lendülettel elkezdett

új életet lehelni eltunyult népünkbe.

 

Ott voltam, amikor felborogatta a kalmárok asztalait

a templomban, és kötélostorral szétcsapott közöttük.

Ott voltam, amikor így kiáltott: „Ne gondoljátok,

hogy békét jöttem hozni a földre, hanem kardot!”

 

Voltak asszonyok, akik ott csüggtek Rajta.

Mint az a Mária Magdanéna: „Mitévők

legyünk a tébolyával?”,

kérdeztem.

Nem voltak hajlandók meghallgatni. Péter

odahajtotta a számhoz hatalmas, csupa zsír fülét.

János elpirult annak a világító arcnak a fényében,

amelyről egyértelműen lerítt a téboly

minden normális felfogású ember számára.

 

Megkérdeztem, hova fog ez az egész vezetni.

Hova vezet ez, amikor a pénzt

Mária kenőcsökre meg illatszerekre herdálta,

amikkel bekente az Ő testét:

lenge öltözetben fölé hajolt,

ringó mellekkel. Elfordultam. Itt ülök

 

és hallom az ágak ropogását, a rovarok és a varangyok

zizegését, zörrenését, ahogy másznak körülöttem a földön.

De a kutya nyugodtan hever a lábamnál. Leszedem a

pórázt a nyakáról, jó hurok lesz belőle,

egy csomóval a kötélhez erősítem: aztán a durva

végét átvetem egy fekete, levéltelen ágon,

amely alatt a kutya bámul a sárga szemével.

 

 

7.

 

Nem kerülték el az álmok.

Gyakran álmodta, hogy elkerülik a szavak.

Elhagyatott csecsemő egy

sötét istállóban. Álmodott szénaillatról, a

tej szagáról, trágyabűzről, lóhugyszagról

meg boldog lónyihogásról, kotkodáló tyúkokról

meg horkoló disznókról.

Álmodott anyjáról, aki  háttal feküdt neki,

Aztán a saját sikolyaira riadt (álmában),

És belenézett egy másik gyerek szemébe,

aki ott feküdt.

A másik gyerek őrá tette

a kezét, és afféle bölcsőtestvériség alakult közöttük,

és álmában megcsókolta a másik gyereket.

Mikor fölébredt, rájött, kié volt az a szem,

És ilyen álmok után a csillagok gyötörték,

Mert mintha belülről szúrták volna a szemét, mint a homok.

Ilyen napokon alig beszélt, és az Ő közelében

maradt.

 

Angyalokat soha nem látott.

 

 

8.

 

Ott voltam az ünnepségen Lázár otthonában

éppen húsvét előtt. Mária Magdaléna

vitt el bennünket híres bátyjához

Betániába.

Úgy volt, hogy csak mi leszünk, a tizenkettő meg Ő

az összejövetelen, a nők pedig, Mária és a nővére, Márta

készítik az ételt és szolgálják fel.

De egy bandányi neveletlen fickó összegyűlt

odakint, a ház előtt, hogy lássák a csodatévőt és Lázárt,

miután fölkelt a sírból bűzlő halotti ruhájában.

Nem voltam jól, álmodtam aznap éjjel,

villództak a fejemben a fehér homokszemek.

Megint próbáltam lehunyni a szemem,

de éreztem, hogy odébb megy Ő, amikor kezemmel

illettem a köntösét.

 

Ettünk és vörösbort ittunk, és az,

aki korábban minden jel szerint halott volt,

kövér combját csapkodta, még többet ivott, és nevetett

Péter képtelen történetein a kék cetekről, amik

a Genezáret-tóban akadtak a horgára.

 

Aztán szúró, félig nyílt szemeim résén át láttam,

amint Mária M. intett Neki, hogy hagyja el az asztalt,

és lehúzta egy szőnyegre.

Ráfeküdt, szétterpesztett lábbal feküdt Rajta, és gömbölyű hátsófele

az égnek meredt, és leeresztette hosszú sörényét, ami csak úgy Ráomlott:

kezdte bedörzsölni az Ő lábát a Himalájából hozatott eredeti nárdusolajjal,

és csak haladt fölfelé a testén, a combjain, bedörzsölte

keskeny ujjaival, és a saját hajával

törölte meg Őt!

 

Égett a szemem, a fejem

akár a darázsfészek, de valakinek véget kellett vetnie

ennek az őrületnek, és kétségbeesetten felkiáltottam,

hogy eddig és ne tovább, ez azért már túlzás,

azok a csöppek drágák,

háromszáz dénárt érnek legalább: Miért? Miért

nem adták el ezt a fölösleges, hívságos olajat,

és a pénzt mért nem adták a híveknek Júda törzséből?

 

Fehér darazsak zúgtak a szemem mögött

és a helyiség csordultig telt

a parfüm illatával s nekem elakadt a szavam

s homály borult a szememre, de nem álmodtam,

tán csak pár pillanatig tartott, aztán láttam,

hogy e szégyenletes szerelmi aktust nem hagyták abba,

s mintha ezt hallottam volna Tőle: Hadd tegye,

hisz ezt az olajat a temetésemre tette félre.

 

Ez hat nappal volt húsvét előtt. Amikor magamhoz tértem,

meghoztam a döntésemet.

Senki nem állhatott közém és a nagy tett közé.

Másnap egy nevetséges szamár hátára ült,

és mint egy vesztes nyugat felé indult a földeken át

a három kilométerre fekvő Jeruzsálembe.

 

 

9.

 

Ezt Őérte tettem

szerettem, pedig elárult

 

Aki már szeretett, nem teljesen magányos, itt van

nekem a kutya

 

Volt még valami más is?

 

A hurok a nyakam körül, a kötél

az ágon, lábujjhegyen állok

a kutyán. Volt még valami más is?

 

A kutya hátrafordítja a fejét, és megnyalja a lábam,

ő így ken be engem.

Amikor feláll és elmegy, nincs már semmi más

 

Amit tettem, megtettem

Kértem őket, hogy nézzenek utána Neki

Harminc ezüstöt adtak, nevetséges összeget

Eltettem az erszénybe

 

Tudós emberek voltak, akárcsak én

Olvastuk Hippokratészt, tudtunk görögül és latinul

Beteg volt, őrült

Egyensúlyhiány állt fenn nála a sanguis, a phlegma,

a chole és a melaina chole között,

racionális empirikus analízis

Be kellett zárni, ezt akarták a tudós emberek

Nem Ő volt, akire korábban gondoltam

de azért szerettem

 

A szemük nem árult el semmit

Csak valamivel jeleznem kellett nekik, hogy melyik Ő

 

A kertben megcsókoltam utoljára: a jel

Az ajka puha volt, mint a csecsemő az álmomban,

tej- és mézíze volt

 

Árulás-e az őrület? A kutya

a lábam alatt hever, mégis

inkább árulás az őrület miatt

néz rám a sárga szemével

mint a telihold a fazekas földje fölött

 

Átadták Pilátusnak

Nem akartam, hogy így legyen

 

Ott voltam, a kutyával

Hallottam az emberek kiáltozását

 

 

10.

 

Meglehet, Poncius Pilátus egyenes ember volt.

Az egyik legjobb római családból származott, tanult

jogot, bölcseletet és katonai stratégiát meg szónoklattant is.

 

Tiberius Julius Caesar Palesztina helytartójává

nevezte ki huszonhat évvel a nagy népszámlálás után.

Egyébként forrásaink bizonytalanok, mintha bámulnánk

lefelé egy zavaros vizű kútba, hogy meglássuk az arcunk.

Josephus és Philo, e zsidó szerzők kemény szívű, kapzsi

embernek látták.

Lukács, a görög orvos és író gyönge, de igazságos embernek

mutatja be, aki Jézust el akarta engedni

némi dorgálás és pár korbácsütés után.

János, egy zsidó-keresztény szerző (és apostol?) ideges

értelmiségit csinál belőle, aki megverette Jézust, korbácsoltatta,

tövissel koronáztatta, bíborpalástot tetetett rá,

és aztán megkérdezte: Mi az igazság? 

 

Pilátus nem szerette a zsidókat meg a jeruzsálemi fullasztó hőséget.

Vékony, fehér bőre volt, és a tenger mellett lakott, Caesareában,

ahol hűsítő szelek fújtak kéken a nagy víz felől.

Hivatali kötelességei közé tartozott, hogy törvényt üljön Jeruzsálemben,

a városban, ahol sok a szűk utca, az émelyítő hőségben izzadság és bűz,

és annál a műveletlen kiskirálynál kellett megszállnia, Heródesnél, akit megvetett.

Izzadtan szól:

 

Mi az igazság? – miközben folyik le a vér a másik

ember arcán.

 

Júdás a júdeai Kariótból, Dávid törzséből, ott állt a nép között,

amely úgy ordibált, mintha stadionban volna

és követelte, hogy a bíró bocsássa szabadon Barabást

de ölje meg Jézust.

A kutya rámeredt a töviskoronás emberre, a tömeg

minden oldalról nyomakodott előre és vért kívánt

meg keresztre feszítést.

A homok karcolni kezdte belülről a szemét, amikor a napfény

megcsillant a légiós aranysasán, és mindent úgy látott, mintha

egy aranylárvákból és rovarszárnyakból álló darázsfészek belsejéből látná:

 

Pilátus szája

lassan mozog,

 

mint egy elszáradt levél

lassan

lefelé, hullik bele

 

egy kút fekete sötétjébe, iszap

nyelv nélkül, nincs többé

 

A száj lassan az iszapban a kút fenekén.

Júdás ezt olvasta a béka-ajkakon:

Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum.

 

 

11.

 

A tikkasztó hőség mint valami fedő

borult rá, és Pilátus alig bírta

mozdítani a száját. Éjjelente kint, a hűs folyosón feküdt

 

de amikor ott feküdt és bámult föl a Halak

csillagképre, akkor is száraz homokot lélegzett be. Úgy rémlett,

minden élet elsorvad, a vér megalvad

a növények ereiben, aztán homokká porlad.

Ekkor álmodott csakugyan?

Úgy vélte, nagyon távolról mennydörgést hall,

de amikor fölült, látott egy félig-meddig elmosódott árnyékot

odalent: egy embert meg egy kutyát, amint eltűnnek a templom irányába.

Mély hangú morgás maradt az utcaköveken, ő meg levegő után kapkodott.

 

A kutya megállt a templom előtt, a férfi

elengedte a pórázt. Álltak mozdulatlanul

virradatig. Júdás

 

egy kicsit tétovázott, kézbe vette a pórázt.

A férfi meg a kutya visszament a térre,

ahol már gyülekeztek az emberek.

Péntek reggel volt.

 

A tárgyalás és Jézus méltatlan elővezetése után

Pilátus megint lefeküdt hűs folyosóján. A levegő

még tikkasztóbb volt, savanyú izzadság szivárgott

minden pórusából. Az új öltözék, amit a római

szabó küldött, a testéhez tapadt. Nyújtotta

a kezét a borospohár felé, és ismét hallotta a távoli

mennydörgés moraját,

és gondolatban rövid időre visszatért a názáretihoz,

de a bor olyan volt, mint az epe, és a poharat

a kőpadlóra ejtette.

 

A lég most nem mozdult, olyan volt, mint a zselé,

és Pilátus igyekezett feltápászkodni,

amikor közelebbről hallotta a morajlásokat.

Még mindig látta odalent az embert meg a kutyát, amint

eltűnnek a templomkapunál. Midőn az első csöppek

 

elgyötört homlokára hullottak, ember

és kutya ismét kijött a templomból, s mentek

a fazekas irányába, és hirtelen sötétebb

lett. A mennydörgés most csattant, s villám

hasított csapást az égen: a sötétség

lepelként borult Jeruzsálemre, s a zselészerű leget

elmosta a lezúduló víz, szaggatta a cikcakkos villám,

és áradat hullámzott le a templomtérre.

 

Amikor irdatlan villám csapott a templomba, Pilátus csuromvizesen

besietett. Az égzengésbe beleremegett a masszív palota, és a

helytartó elmosolyodott a gondolatra, hogy a babonás Heródes

fél az angyaloktól, a démonoktól és a halottak feltámadásától.

 

 

12.

 

Őneki, akit szerettem – aki elárult –

én árultam el

 

Holdpor

a szememben, sárga

kutya

 

ennyi maradt csak, ártatlan vér

folyik föl a halakhoz

az égbe

 

A kutya mozdul: ha most el-

megy

 

a hurok megszorul a nyakam körül

 

csak homályosan látom a halakat nyüzsögni

az égi csillagképben, mintha

végtelen mély

 

tenger volna az ég, ott süllyedek

nem

hanem lógni fogok

 

A kutya feláll.

Siklok

 

ki a semmibe

 

most, himbálózom majd

a kötélen,

 

nemsokára viszi bűzöm a szél, a hasam

fölpuffad, és Iskarióti Júdás

 

feldagad az esőben és perzseli

a nap, azokat a szemeket, amik

látták szenvedni Őt az én bűnömért,

madarak vájják ki, a száj

 

nyelv és ajkak nélkül sikoltja

a sivatagi szélben Palesztina fölött

 

és szerte e földön: az Ő nevét

és szerte a tengereken a szélben

 

az Ő nevét az Ő nevét

 

Szappanos Gábor fordítása

 

Forrás: Knut Ødegård: Hangok és látomások (válogatott versek); P’ART KÖNYEK, Budapest, Tipp-Cult Kft., 2013