Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt. Engem már nem kísértenek a szavak. Elhagyatott épület vagyok – mondjuk, egy kiürített és elfeledett csillagvizsgáló. Tört ablakaimon át befúj a világ, de semmi nyomot nem hagy.

  Nem számít már, hogy hisz-e nekem valaki. Az alábbiakat mindenki olvassa tetszése szerint. Vallomásként, imaként, hűvös kis meseként, nyafogásként. Jómagam olyasminek tekintem, amivel mint ember a lehető legközelebb kerültem az igazsághoz.

  Azért írom ezt, mert történt valami az életemben, ami tökéletesen megszabadított mindattól, amit érzéseknek hívnak.

  Nemigen létezhet sok olyan üzenet, ami célhoz ér abból a világegyetemből, amelyikben leledzem. Akiknek a szájából azt hallottam, hogy most aztán egyszer s mindenkorra fölülkerekedtek az érzelmeken, általában épp akkor fulladtak a csatornába. Vagy úton voltak a mennybe, felfúvódva, mint partra vetődött vízihullák, a túlzott önértékeléstől.

  Nem mondhatom, hogy feddhetetlen életet éltem volna. De attól az – 1929 március 20-ára virradó – éjszakától fogva az életem mindvégig csupa arany volt. Mindegy, milyen mélyre vájok benne. Attól az éjszakától fogva a szerelemhez, a vágyhoz, a féltékenységhez és a magányhoz való viszonyom más lett, mint a többieké. Attól az éjszakától fogva szabad vagyok.

  Mindabból, amit a világ érzéseknek hív, én csupán egyet ismerek el. Valami enyhe haragot, amit azért táplálok magamban, mert melenget. Sohasem értettem. Valami azt súgja, hogy most, ma éjjel fogom megérteni.

  Tükröket találok ki és készítek. Ezt csinálta az apám is, meg előtte az ő apja is. Belőlem mérnök lett, őbelőlük nem. De ez nem nekem köszönhető, hanem a fejlődésnek. Minden mesterség egyfajta tudatállapot – ez a róluk mondható legmélyebb igazság. Azok a változások, amelyeket haladásnak neveznek, ezt az állapotot nem érintik. Munkám lényegében nem különbözik apámétól vagy nagyapámétól.

  Hogy ez a helyzet, az rendjén is van. Nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, amit ne mondtak vagy tettek volna már előttünk. Nemcsak akkor ismételjük magunkat és másokat, amikor beszélünk. A cselekedeteink is közhelyek.

  Ha mégis van értelme művésznek nevezni engem, annak nem az az oka, amit elértem, hanem amit csinálni szerettem volna.

  Arról álmodtam, hogy olyan tükröt készítek, amely a világot annak mutatja, ami a valóságban. Bizonyos módon ennek az álomnak köszönhetem, hogy megtisztultam. 

  Az európai történelemben két tükör-felfogás ismert: az igazság és az álom. Ovidius írja: Nemeszisz úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megpillantotta a víztükörben az árnyalakot, tévedésből valóságos embernek vélte.

  A korinthusiakhoz írt első levélben a tükör töredékes, megosztott, tökéletlen képet mutatott.

  A középkor emblematikus szótáraiban a tükör a vanitas jelképe volt, a hiúságé, amely a hét halálos bűn egyike.

  H. C. Andersen és Lewis Carroll tükrei fenyegetőek, megbízhatatlanok. Offenbachnál Dapertutto úgy lopja el az emberek lelkét, hogy a tükörképüket lopja el.

  Ezek a tükrök mind hazugok. Akárcsak azok, amiket mi is ismerünk. Tudjuk, hogy a tükörben sosem látjuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Aszerint, hogy milyen a lelkiállapotunk, hol elárvultnak és meg nem értettnek látjuk magunkat, hol olyasvalakinek, akit az egész világ szeret, hol pedig állatnak, amely az emberi természet terhe alatt roskadozik. De sosem látjuk magunkat olyannak, amilyenek a valóságban vagyunk: sok-sok részigazság alkotta lénynek. Az emberek számára a tükör mindig egyfajta vászon, amelyre az egyensúly iránti vágyukat vetítik.

  A másik tükör, amit a történelem ismer, az álom. A Hófehérkében szereplő vakmerő tükör. Shakespeare tükre Hamlet színészekhez intézett szavai mögött, hogy a játék tartson “tükröt a természetnek”. Ez az álom volt az, amely a középkort arra késztette, hogy számtalan szöveggyűjteményét speculumnak nevezze, így biztosítva mindenkit, hogy kimerítő és megbízható művekről van szó. Keleten a történelmi Buddha, Sákjamuni tükre ez, ahogyan a költő Asvagósa a buddhizmus aranykorának kezdetén leírta:

CARL LAURIDS*

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.

Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.

  Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.

  Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.

  A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.

  Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.

Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.

  Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.

  A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.

  A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.

  Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.

  Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?

  – Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.

  Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

  De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.

  – Megnősültél? – kérdeztem.

  – Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.

  – Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.

– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

  Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.

  – Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.

  – Igen, emlékszem.

  – És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?

  A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!

  – Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

  Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.

  – Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?

  – Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.

  Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

  Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.

  És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.

                                                                             SZAPPANOS GÁBOR fordítása

(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)