Szappanos Gábor összes bejegyzése

JAN SONNERGAARD: Legénybúcsú

Én magam csak később kerültem a képbe. Már javában ünnepeltek, én sokkal később csatlakoztam, hogyha tartamban és megélt időben gondolkodunk, viszont csak egy kicsit később, ha órában, percben és másodpercben számolunk – a Slagelsegade-i lakásukban való kellemetlen ébredés után, a Jesper és Per vásárolta reggeli elfogyasztása után, három üveg Gammel Dansk és két rekesz sör után, az után, hogy megérkezett Knud, ajkán az Evának szánt félszegen szerelmes mosollyal, kezében kis szatyorral, benne zenék a kilencvenes évek elejéről, amikor egy csomó időt töltött együtt Simonnal és a fiúkkal. És Hanne meg Ib bemutatása után, akikből sugárzott az öröm, hogy a pár egymásra talált, amitől Jesper és Per félszeg és zavart lett, pedig korántsem voltak már kezdők. A lányok mint megannyi kis napocska mosolyogtak Evára, és minden tekintetben mások voltak, mint szoktak, igen titokzatosak, és egyáltalán nem akartak beszélni a fiúkkal, mert a formaságokat be kell tartani. És kegyetlenül jól néztek ki a nap tiszteletére, úgyhogy a hallgatásuk nagy hatással volt a fiúkra és általában a társaságra.
A szép lakást a lehető legalaposabban kitakarították, hisz Simon meg Eva jól tudta, hogy ma valamilyen összejövetel lesz.
Kicsit mindenki feszélyezve érezte magát, és világos volt, hogy ez most valaminek a lezárása. De a fiatalemberek nehezen tudták kifejezni vegyes érzéseiket, úgyhogy nagyon megkönnyebbült mindenki, amikor egyszer csak kiáltások és motorzúgás hallatszott az utcáról. Eva kitárt egy ablakot, lepillantott, és fölkiáltott:
– Hát ez nem lehet igaz!
De Hanne és Ib nem engedett, Evának mennie kellett, egyszerűen nem volt más választása, és a két közgazdászhallgató elvitte motorral, fölfelé suhantak, át egész Sjællandon, és meg sem álltak a koppenhágai Rådhuspladsenig, ahol készenlétben várta őket a többi barátnő, már meg volt beszélve az időpont a masszőrrel, ebéd a Baron von Dy-ben, utána Crazy Daisy meg minden, amit elterveztek. Mind a hatan, az egész társaság vigyorogva bámult ki az ablakon, amikor a két rocker elhajtott Evával, s noha Simon nem volt oda a dologért, hisz ő is azok közé tartozott, akik nem különösebben lelkesen vettek részt ebben az egész médiafelhajtásban, amit a bandák körül rendeztek… mégiscsak örült neki egy kicsit, hogy a lányok ilyen találékonyak, és hogy ennyire beleadtak apait-anyait. Ismert dolog, hogy közgazdászhallgatók tízezernél kevesebbért nemigen viszik el az embert ilyen furikázásra. Ráadásul ismerni is kell valakit, akinek eleve van ilyen ismeretsége.
De a lányok egy szóval sem árulták el, mit sütöttek ki, mi történjen utána Evával, és már csak egyetlen Gammel Danskot fogadtak el, mielőtt eltűntek a pályaudvar felé, hogy bemenjenek a városba és megünnepeljék Eva utolsó szabadon eltöltött estéjét. Miniszoknyát viseltek, és mindent tőlük telhetőt megtettek, hogy a hatvanas évek fotómodelljeire hasonlítsanak. A hajukat föltupírozták.
És aztán megindultak a fiúk, és még jöttek hárman, átölelték Simont, vagy vállon veregették, s azt kiáltották: “Gratula!”, Ib is, Hønse is, Allan is. Kivált Allan volt igen elegáns, zakóját és nyakkendőjét a Divatkirályban vette, a fiúk sört hoztak magukkal meg egy zacskó mindenfélét, különleges dolgokat, amiket nem akartak megmutatni. Meg egy ládát farácsokkal és hosszú rudakkal. És több zacskó péksüteményt.
– Van vajassüti! – rikkantotta Hønse, de magától értetődik, hogy legelőször a két üveg Gammel Dansk párolgott el meg a rekesz sör. Simonnak nem nagyon engedték, hogy egyen a reggeliből, ez a játék része volt, kapott sört, és a fiúk Simon nélkül ettek, hiszen ő már több mint bőségesen bereggelizett, és a legfontosabb az volt, hogy a piának legyen hely. Rengeteg piának.Pontban tizenegykor elhagyták a lakást, és Hønse meg Ib a vállukra emelve vitték le Simont a pályaudvarra, a fejébe papírkoronát nyomtak, Allan szaladt elöl, ő törte az utat, lökte félre az embereket, miközben azt ordította:
– Simon a KIRÁLY…!
És kis híján lekésték a vonatot, mert Knudnak és Pernek gondja támadt az elárusító bódénál, ahol sor kígyózott, úgyhogy hajszálon múlt, hogy nem tudnak még egy rekesz sört venni. De azért csak elérték a vonatot, és bekapcsolták a music centert, és az általános suliból, a bulikról meg a katonaságból ismert zenéket kezdték hallgatni – azokból az időkből, amikor még közösséget alkottak.
Talán nem pont ilyen vasúti fülkéről álmodik az ember, nem ilyenben szeretne egy órát végigutazni, miután épp az imént intézett el nagy sietve egy kellemetlen üzleti ügyet. Messze a várostól, a dán vidéken. De a többi fülke annyira tele volt ingázókkal, hogy megelégedtem ezzel, és bevettem magam a sarokba, háttal egy erős falnak támaszkodtam, jobbra ablak védett. Két nagyon szilárd pont, hogyha esetleg védekeznem kellene. Biztos bázis, ahonnan kiindulhatok, ha rákényszerülnék – két irány kilőve. Csöndben, nyugodtan, nehogy fölhívjam magamra a figyelmet, kinyitottam a napilapot, és eltakartam vele az arcomat, úgyhogy szinte beleolvadtam a fülkébe. Most már nem élő ember voltam. Hanem csak egy tárgy – “valami”, aminek a látványát már megszokták a vonaton.
Nem fedeztek föl. Mert Per énekelni akart, és nemsokára együtt üvöltötték: – Elöl ül a masiniszta, masiniszta… –, és felültették Simont az üléstámla tetejére, úgy énekelték: – Addig, míg az összes sört… összes sört meg nem issza!
És ahányszor csak Simont közszemlére tették, dupla sört kellett innia, amiből jutott az ingére is, s közben azt kiáltották, hogy “Egészség!” Megparancsolták neki azt is, hogy Gammel Danskot igyon, de nem csúszott le elég gyorsan, úgyhogy Allannek be kellett fognia Simon orrát, miközben Knud fölfeszítette a száját, és beletöltötte a most már teljesen szabadon lévő, védtelen torkába. És még több kakaót adtak rá a music centerre, és foggal nyitották ki a söröket, mindnyájan, kivéve Simont, aki sosem tanulta meg, úgyhogy hétszer kellett próbálkoznia, míg a hab végül mindent elárasztott, és valószínűleg a fogából is letörött egy darab.
Emelkedett a hangszint, még jobban feltekerték a zenét, és egyre inkább megfeledkeztek magukról, csak akkor eszméltek, amikor a hangszóróban bemondták: “A következő megálló a Főpályaudvar. A vonat nem közlekedik tovább.” Ekkor zavarodottság támadt, és a fiúknak hirtelen nagyon sürgős lett, hogy mindent elpakoljanak, amit magukkal hoztak.
De jó jel volt, hogy minden további nélkül hátrahagyták a rekeszt és az üres üvegeket. Túlságosan emelkedett hangulatban voltak ahhoz, hogy végiggondolják: van bizonyos pénzben kifejezhető értékük, és csak Hønse ragaszkodott volna hozzájuk, de hát őróla tudták, hogy egy kicsit garasos. Amikor magával akarta vinni őket, s azzal érvelt, hogy: – A francba, majdnem száz koro… –, a többiek méltatlankodva ordították:
– A fenébe már, ne legyél ilyen rohadtul garasos… ez a nap Simoné…Utána vállukra emelték Simont, úgy vitték ki a fülkéből, le a peronra, és Knud azt kiáltotta: – Simon a király! –, és Simon igen megilletődött, büszke volt és örült, és annak ellenére, hogy a többiek borzasztóan leitatták, teljesen tiszta gondolata támadt, amibe minden érzése is belesűrűsödött:
– Ők az én barátaim…
Felcipelték a mozgólépcsőn, és Ib végigrohant a peronon, ki a pályaudvarról, le a Reventlowsgadén, s be a Vasút Kávéház melletti elárusító bódéba, ahol vett még egy rekesszel. Amikor a többiek odaértek, vállukon Simonnal, ő már ott állt a megbeszélt helyen a rekesszel, az Istedgade-i éles saroknál. V-jelet mutatott az ujjaival – aztán elmentek a Halmtorvetre, és betértek a középső elválasztó sávon álló bunkerba, a “Reden”-nel szemközt, ahol a drogosok szoktak ücsörögni, miután belőtték magukat; és kiöltöztették Simont.
Amikor elhagyták a rothadás fészkét, Simon már rugdalózóban volt, mint egy csecsemő, Knud pedig lefizetett egy narkós kurvát, hogy egy órára menjen velük, és bukjon rá Simonra. Nyolcszáz.
Elsiettem a helyszínről. Bementem a Citybe, ahol az Andersen Fivéreknél kicseréltettem a nyakkendőmet. Utána beültem az egyik Nørgaard fivér sznobok látogatta bárjába, az “Észak”-ba. Az odakint elhelyezett asztalok egyik legkülsőbbikéhez telepedtem le, és rendeltem egy üveg Cremant-t, amelyről, sajnos, kiderült, hogy unalmas ital. Az igazat megvallva, többször kóstoltam már korábban – bízvást nevezhetjük ipari terméknek. De olyan jól festett, és eljátszottam a gondolattal, hogy egy bonvivánhoz hasonlítok. Egy kis időre. Mielőtt óhatatlanul felbukkannak.
Bizony eléggé drága volt, de egy pillanatra sem éreztem sértve magam amiatt, hogy ilyen gyönge ízélményben van részem. Elhelyezkedésem tökéletes volt. Akadálytalanul kiláttam a két sétálóutcára, figyelmemet semmi sem kerülhette el. Várhatok addig, ameddig kell.
Sokáig vártam. Végül csak megérkeztek.
Már messziről hallani lehetett őket. Tántorogva jöttek, és mindenkinek, aki az útjukba akadt, nekimentek, a music centerből meg fülsiketítő zene áradt. Merthogy négy órával később volt már, és ez egyiküknek sem vált javára. Aludniuk kellett volna. Simon az utóbbi másfél órában szemlátomást egyebet se tett, csak egyfolytában Evát hiányolta, és persze nem erről szólt volna az egész.
Szörnyen nézett ki. Babasapka és rugdalózó volt rajta, és a képe egyik felét vörösre mázolták, akár egy megszégyenített kisgyereknek. Néha megállt az úton, és elkiáltotta magát: “Három csók: egy korona!”, meg “Két koton egy dugásért!”, de valami nem lehetett rendben, mert feltűnően kelletlenül viselkedett, és a járókelők sem mulattak rajta. Csak félrehúzódtak, mintha inkább riasztaná őket a jelenet, semmint jókedvre derítené.
A Cafe Europában telepedtek le, tőlem körülbelül száz méterre, a tér legtávolabbi részén, és egy egész kis szigetet képeztek a bejárat előtt, miután összetoltak három asztalt. És ahogy ilyenkor illik, Simont megfürdették a Gólya-szökőkútban, majd a magukkal hozott fadarabokból összetákoltak egy járókát, és beleparancsolták Simont.  Ezután mexikói sört, tequilát és whiskyt rendeltek mindnyájuknak, kis híján még Simonnak is, akinek pedig volt már egy saját, tejes-vodkás cuclisüvege. És ahányszor csak megpróbált valamit mondani, ráordítottak:
– Csicsikál!
És masszázshirdetéseket találtak a reggeli lapban meg három pornóújságot az Istedgade-i klubból, és nemsokára fennhangon vitatkoztak, hogyan avathatnák be ezt a “nagy cula kölyköt”, hogy a holnapi nagy napon ne tűnjön már teljesen tökkelütöttnek és érintetlennek.
És rendeltem még lazacot meg még egy üveg pezsgőt, közben meg figyeltem a jelenetet, és ujjongtam belül, hogy minden, amit tesznek, szinte tökéletesen megfelel a várakozásomnak.
Merthogy hamarosan elhangzott valami, amit Simon csakis sértő megjegyzésként értelmezhetett. Egy kis tréfásnak szánt kiszólás Eva testi adottságairól. Bizonyos szempontból egészen ártatlan volt, és korántsem bántó, ha figyelembe vesszük, hogy egyébként mi mindent mondogattak egymásnak. Csakhogy ezt megismételték, Allan ezt kiáltotta:
– A feleségednek nem is cickója van… hanem tőgye
Ib meg így ordított:
– Múúú! –, de Simon nyilván úgy vélte, ezt már nem nyelheti le. Kilépett hát a mászókából, és úgy, ahogy volt, rugdalózósan, tejbajuszosan, babasapkásan kiáltotta:
– Mondd még egyszer, te köcsög! –, és erre mind fölkeltek, odamentek Simonhoz, lökdösték, bőgtek, mint a tehén, és elkezdtek pofozkodni.
Nekem úgy tűnt, hogy mindig szívesen bunyóznak egymással, összevissza, csak úgy heccből, tréfából, és az idők során adtak is, kaptak is eleget, de utána mindig kezet fogtak, és ugyanolyan jó barátok maradtak, mint előtte. És hogy ez a mostani bunyó korántsem a legvadabb fajtából való.
De valami történt. Messziről is hallani véltem azt a másféle hangot, amely az ordibálásukba vegyült. És az egyik pofon, sajnos, sokkal erősebbre sikeredett, mint amit Simon valaha is kapott. Úgyhogy visszaütött, és jól célzott lehetett az ütés, mert Allan megtántorult. És Ib ösztönösen Simon felé csapott, mert részegen ő lett a legagresszívebb, tisztán betalált, Simon pedig megijedt, és kirúgott, ahogy egyszer tanulta, s a kelleténél nagyobb erővel, így aztán ami egyszerű haveri évődésnek indult, közelharccá fajult.
Ebből még baj lesz. Sajnos csak azt nem láttam, hogyan. Innen csupán néhány egymásba gabalyodott embert lehetett látni, és az egészben valahogy a lárma volt a legszokatlanabb. De azután eszkalálódott a dolog, s egy sor heves mozdulatra lettem figyelmes, bútorok röpültek ki a térre, ketten meg összeestek. Majd lövés dördült, mire hatalmas fehér felhő keletkezett a kávéházi asztalok mellett, és aztán emberek menekültek, a szemükből csurgott a könny.
Amikor a felhő szétoszlott, és megint tisztán lehetett látni, egy fiatalembert tűnt fel, amint imbolyogva hármat lép hátrafelé – rugdalózó volt rajta, amely szemlátomást egyre vörösebb lett. Megszűnt a csődület, és észrevettem, hogy a közelben mindenki fél.
Mert az alak összeesett a kövezeten, s feltűnő, természetellenes módon rángatózott, és ahol feküdt, vérvörös tócsa keletkezett, mert a gázlövedék egyenesen a jobb szemébe fúródott.
Elég nagy csönd lett, senki sem mozdult – a járókelők sem a két sétálóutcán. Megálltak, és szinte kővé váltan meredtek a sikkes kávéház előtt heverő élettelen alakra. És tíz másodperc múlva a fiatalemberek maflán egymásra bámultak. Aztán pánikba estek.
S miközben mind elkezdtek rémülten rohangászni egymás körül, ordibáltak, sikoltoztak, és a 112-t hívták a mobiltelefonjukon, én arra gondoltam:
Ó, milyen törékeny is az ember, amikor a világegyetem leghatalmasabb erői fölé helyezi magát…
Innen eredt aztán a következő gondolattársítás:
A legesleghatalmasabb talán az, amelyik stabil szerkezetekké kapcsolja össze az atomokat – régen ezt ISTEN-nek hívták
– de ezt követi rögtön az atombomba ereje, amely széthasítja az atomot, óriási robbanást okozva ezzel, ami még a korábban oly stabil szerkezeteket is elpusztítja.
Ez lehet a két legnagyobb erő, amink csak van.
De a harmadik hely bizonyára az emberi szeretet megnyilvánulásának jut – vontam le a következtetést, begomboltam a zakómat, megkötöttem új nyakkendőmet, és kedvesen rámosolyogtam a dermedten álló pincérre – majd távoztam a kávéházból.

 

              SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

CARL LAURIDS*

 

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

 

 

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.

KNUT ØDEGÅRD: Iskarióti Júdás

 

1.

 

Egy félreeső helyről jött, a júdeai Kariótból,

ahol egy ivóhely – mint síró szem a homokviharban –

tartott életben néhány nyikorgó, szamár húzta kordés

gazdát. Profetikus szavak érkeztek

 

egy imaházból, melyet türelmesen építettek homokból s enyvből, hogy ellenálljon a fekete

szélnek, amely csak úgy jött, majd elült Kariót fölött, fullasztó volt,

mint a Holt-tengerről jött óriási, haldokló madarak verdeső szárnya –

de néha a szél visszatartotta lélegzetét, és az ivóhely – holmi kutacska – szeme

világosan látta odafönt a hömpölygő csillagképeket éjszaka a fekete

 

óceánban. Aztán a falu reggel életre kel, a nap

még a holtakat is melengeti a temetőben, és fiatal nők

tűnnek elő a homokbefútta házakból, mellük tejtől súlyos,

és vizet húznak a kútból. Megmosdatják és bekenik Kariót legifjabb

zsidó lakosait a jó szellőben. Aztán a szél feltámad megint

 

és profetikus szavak szállnak föl, hogy találkozzanak e széllel, mely öregebb,

mint a világ, a semmiből jön, és a semmibe

tart, és e homokszemekből több van, mint égen a csillag,

amikor az Úr megengedi, hogy megszámoljuk őket, több, mint az összes csapás,

amit az Úr választott népének el kell viselnie: sáskákat és skorpiókat

végtelen vándorlásaink során a pusztában, és Róma hitetlenek alkotta légióit

 

és a táj vibrálni kezd a perzselő sivatagi szélben

Kariót fölött.

 

Dávid házából származott, s így távoli

rokona volt annak, akit később Messiásnak hívtak.

 

Azokban a napokban történt, hogy megjelent Augustus

császár rendelete, miszerint mindenkit az égvilágon össze kell írni

egy népszámlálás során, és ment mindenki a maga városába

gyalog, szamárháton vagy kordén, hogy összeírassék. 

Simon felment Kariótból Dávid városába,

Betlehembe, feleségével, Judittal együtt,

aki várandós volt, és az asszony leányával, aki

egy idegen katonától fogant. A katona is a széllel jött.

 

De úgy esett, hogy amíg ott voltak, eljött az ideje

a szülésnek.

És életet adott fiának, az elsőszülöttnek, bebugyolálta

és egy jászolba fektette, mivel nem akadt szoba számukra

a fogadóban.

 

Volt néhány pásztor kint a földeken,

őrizték éjjel a nyájaikat. Azt mondták, egy angyal

állt meg előttük, és az Úr dicsőségének fénye ragyogott

köröttük, és megrémültek.

És az angyal így szólt: „Ne féljetek!

Mert nagy örömöt hirdetek nektek,

és az lesz az egész népnek.

Ma megszületett nektek a megváltó, Krisztus, az Úr,

Dávid városában.”

 

És Judit látta, hogy a pásztorok bejönnek az istállóba,

de egy másik jászolnál állnak meg: a „názáreti József

és Mária” neveket hallotta, míg első, újszülött fiát

feltartotta a pásztorok fekete hátának.

 

Júdás így nézett bele először Jézus szemébe

a csecsszopók homályos, életlen pillantásával –

mint amikor valaki kútba bámul.

 

 

2.

 

Őt felszögezték.

Én pedig nemsokára itt

himbálózom: a fejem

kékes-lila lesz, szemem kiguvad,

a nyelvemből kígyó lesz,

ami a sivatagi homokba lő ki,

s kék, merev vesszőm fehér magvát

kilövelli a szél

üresen tátongó combja közé.

De Ő volt az, aki elárult.

 

Van egy sárga szél, amely 

sosem csitul bennem: az Ő árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

 

 

3.

 

Nevettek rajtam, mert nagyon későn választottak el.

Amikor jött két kistestvérem, Anyának mindig maradt nekem egy kevés

a mellében. Engem jobban szeretett, mint őket.

Édes tejével a nyelvemen szorosan összezártam

ajkamat, amikor kimentem az örök szélbe.

Az iskolában senki sem volt jobb nálam. Kötöm a csomót a kötélen,

és Anyára gondolok: úgy volt, hogy én szerzek megbecsülést a családnak.

Az ellenségünktől fogant nővérem szégyenét én mostam le

kemény munkával az iskolában.

Már nem emlékszem Apám bőrére: homok és só

jut eszembe, meg pergamen és barna izzadság.

Anyámat és szégyenletes nővéremet örömmel fogadta be

papi családjába.

Mint prédikátor jó hírnek örvendett a juhtenyésztők között

Kariótban és a környező falvakban.

 

Másfél fejjel magasabb voltam a többieknél.

Fel kellett nézniük rám.

Szép fürtű gyerek voltam, aki történelmi

könyveket olvasott: ebben telt örömem,

de dühöm is ezek okozták, és meg akartam menteni ezt az országot.

A dalokat fejből tudtam. Most is itt égnek bennem, ahogy összefonok három szálat:

A kötelet fonom.

A tanítók jobban szerettek, mint a többieket: senki

buzgóbban nem készült a Messiás jövetelére,

hogy igazságot hozzon az elnyomott népnek.

Fel kellett nézniük rám.

Tudtam, hogy a keskeny állam miatt kinevetnek.

 

 

4.

 

Amikor láttam, felismertem Őt,

mintha már láttam volna korábban: gondoltam,

Ő az, akinek jönnie kell. Árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

Azt mondták, az Ő Anyja is

rovott múltú. Sutyorogták,

hogy nem József az apja.

Ekkor úgy éreztem, még erősebb köztünk a kötelék.

 

Ifjoncként nyurga voltam és vékony.

Magas hangon énekeltem, és pengettem húrokat: akár a mirha,

akár a balzsam, édes, mint a méz és a tej, mondta Anya.

Éjjel van. Ülök a fazekas földjén, fekete gyűrű

a telihold körül. A kötél szálai mint

kígyók tekeregnek a kezemben.

 

Hagytam lenőni a szakállamat az alsó ajkam alatt

a nyakamig, amikor láttam Őt három éve.

Több százan sereglettünk Köré, megismertük

a lélek szelét, amikor beszélt hozzánk.

Amikor kiválasztotta a tizenkettőt, én is köztük voltam.

Kettesével indultunk útnak, hatfelé, s hirdettük,

hogy közel az idő.

 

A sárga szél most már nem annyira gyötör.

Itt ülök ezen a földön, giliszták és bogarak között,

a szél belemászott a testembe.

De amikor bizalmasan suttogott a sima képű

Jánossal, és hátradőlt a szószátyár Péter felé,

Akkor éreztem, hogy a kénköves szél

beszivárog az orromba.

 

Én nem kételkedtem. Amikor a tömegek ellenünk

fordultak, én nem mentem el, mint mások.

Amikor hazatértem Kariótba és prédikáltam,

a tanítók azt mondták, hogy Ő Júda ellensége.

Még szülővárosom porát is leráztam lábamról.

 

Elhagytam Érte Apámat, Anyámat meg a tanítóimat.

Most már Ő volt a mindenem.

 

Olyan különös szeme volt, korábban mintha homályos tükörben vagy kútban

láttam volna már : irdatlan csillagfény-robbanást pillantottam meg benne –

mennyei dalt odalent a mélységekben.

Ő adta nekem az erszényt, én vigyáztam a pénzre.

A legrosszabb az volt, hogy el kellett hagynom Anyát.

 

 

5.

 

És éjszaka volt.

Gyorsan kiment, de mindegy, merre fordult,

úgy látszott, hátat fordít

a város fölött a csillagképeknek: nem látott mást, csak a saját

végtelen árnyékát, amely – mint valami fekete nyelv – siklott az ösvényeken

és házak sötét körvonalain, majd ki a sötétségbe.

Aztán a kutyája halkan morgott, és a hajnali kakas

kukorékolt a fazekas házában.

 

Tudta, hogy a Halak Júdea jele,

a Szaturnusz meg Izráel csillaga, tanult ember

volt itt a földön. Most nem látott

világosan, a Halak jelét nem látta, mert susogtak

a levelek és a sárga szél csípte

a szemét, jól megragadta a kötelet,

amit a kutyája rángatott mögötte, rá is szorult

a kutya nyakára.

És az állat meg is találta az utat az utcaköveken.

 

Az volt a küldetése, hogy megakadályozza ezt az árulást.

 

 

6.

 

Nálam volt az erszény, nagy bizalom jele. Takarítottam meg pénzt,

hogy erőt adjak az összetörteknek.

Azt mondták, elvettem a pénzből, de ez nem igaz.

Egy keveset félretettem, amíg megérett az idő,

És amikor kitört Rajta a téboly, szükség volt rá.

 

Azt mondták, csodákat tesz.

Én nem láttam a vízen járni, egyébként is mi értelme

a trükköknek?

Nem ő volt az egyetlen, aki betegeket gyógyított, viszont

tényleg meleg volt a keze, meg kell hagyni.

 

Mondták, hogy feltámasztotta a halott Lázárt.

Én nem voltam ott, de azt hallottam, beteg volt.

Az emberek tán azt hiszik, mennyei lény –

talán elkezdenek nyelveken beszélni, a légiósok meg ezrével özönlenek

be az országba, hogy véget vessenek az őrültségnek.

 

De tudtam: azért születtem, hogy megosszam az életem ezzel

az emberrel, mintha tejtestvérek lettünk volna,

amióta szoptuk az édes tejet,

ami le-lecsöppent ránk fiatal anyánk melléről

a szent Júdea fölött ragyogó hatalmas csillagok alatt. Arra gondoltam:

Mindent föl fogok áldozni az Ő szeretetéért.

Tudtam, hogy választott vagyok.

 

Nevezzük tébolynak vagy épp betegségnek, ha tetszik,

ami úrrá lett Rajta, miután olyan férfias lendülettel elkezdett

új életet lehelni eltunyult népünkbe.

 

Ott voltam, amikor felborogatta a kalmárok asztalait

a templomban, és kötélostorral szétcsapott közöttük.

Ott voltam, amikor így kiáltott: „Ne gondoljátok,

hogy békét jöttem hozni a földre, hanem kardot!”

 

Voltak asszonyok, akik ott csüggtek Rajta.

Mint az a Mária Magdanéna: „Mitévők

legyünk a tébolyával?”,

kérdeztem.

Nem voltak hajlandók meghallgatni. Péter

odahajtotta a számhoz hatalmas, csupa zsír fülét.

János elpirult annak a világító arcnak a fényében,

amelyről egyértelműen lerítt a téboly

minden normális felfogású ember számára.

 

Megkérdeztem, hova fog ez az egész vezetni.

Hova vezet ez, amikor a pénzt

Mária kenőcsökre meg illatszerekre herdálta,

amikkel bekente az Ő testét:

lenge öltözetben fölé hajolt,

ringó mellekkel. Elfordultam. Itt ülök

 

és hallom az ágak ropogását, a rovarok és a varangyok

zizegését, zörrenését, ahogy másznak körülöttem a földön.

De a kutya nyugodtan hever a lábamnál. Leszedem a

pórázt a nyakáról, jó hurok lesz belőle,

egy csomóval a kötélhez erősítem: aztán a durva

végét átvetem egy fekete, levéltelen ágon,

amely alatt a kutya bámul a sárga szemével.

 

 

7.

 

Nem kerülték el az álmok.

Gyakran álmodta, hogy elkerülik a szavak.

Elhagyatott csecsemő egy

sötét istállóban. Álmodott szénaillatról, a

tej szagáról, trágyabűzről, lóhugyszagról

meg boldog lónyihogásról, kotkodáló tyúkokról

meg horkoló disznókról.

Álmodott anyjáról, aki  háttal feküdt neki,

Aztán a saját sikolyaira riadt (álmában),

És belenézett egy másik gyerek szemébe,

aki ott feküdt.

A másik gyerek őrá tette

a kezét, és afféle bölcsőtestvériség alakult közöttük,

és álmában megcsókolta a másik gyereket.

Mikor fölébredt, rájött, kié volt az a szem,

És ilyen álmok után a csillagok gyötörték,

Mert mintha belülről szúrták volna a szemét, mint a homok.

Ilyen napokon alig beszélt, és az Ő közelében

maradt.

 

Angyalokat soha nem látott.

 

 

8.

 

Ott voltam az ünnepségen Lázár otthonában

éppen húsvét előtt. Mária Magdaléna

vitt el bennünket híres bátyjához

Betániába.

Úgy volt, hogy csak mi leszünk, a tizenkettő meg Ő

az összejövetelen, a nők pedig, Mária és a nővére, Márta

készítik az ételt és szolgálják fel.

De egy bandányi neveletlen fickó összegyűlt

odakint, a ház előtt, hogy lássák a csodatévőt és Lázárt,

miután fölkelt a sírból bűzlő halotti ruhájában.

Nem voltam jól, álmodtam aznap éjjel,

villództak a fejemben a fehér homokszemek.

Megint próbáltam lehunyni a szemem,

de éreztem, hogy odébb megy Ő, amikor kezemmel

illettem a köntösét.

 

Ettünk és vörösbort ittunk, és az,

aki korábban minden jel szerint halott volt,

kövér combját csapkodta, még többet ivott, és nevetett

Péter képtelen történetein a kék cetekről, amik

a Genezáret-tóban akadtak a horgára.

 

Aztán szúró, félig nyílt szemeim résén át láttam,

amint Mária M. intett Neki, hogy hagyja el az asztalt,

és lehúzta egy szőnyegre.

Ráfeküdt, szétterpesztett lábbal feküdt Rajta, és gömbölyű hátsófele

az égnek meredt, és leeresztette hosszú sörényét, ami csak úgy Ráomlott:

kezdte bedörzsölni az Ő lábát a Himalájából hozatott eredeti nárdusolajjal,

és csak haladt fölfelé a testén, a combjain, bedörzsölte

keskeny ujjaival, és a saját hajával

törölte meg Őt!

 

Égett a szemem, a fejem

akár a darázsfészek, de valakinek véget kellett vetnie

ennek az őrületnek, és kétségbeesetten felkiáltottam,

hogy eddig és ne tovább, ez azért már túlzás,

azok a csöppek drágák,

háromszáz dénárt érnek legalább: Miért? Miért

nem adták el ezt a fölösleges, hívságos olajat,

és a pénzt mért nem adták a híveknek Júda törzséből?

 

Fehér darazsak zúgtak a szemem mögött

és a helyiség csordultig telt

a parfüm illatával s nekem elakadt a szavam

s homály borult a szememre, de nem álmodtam,

tán csak pár pillanatig tartott, aztán láttam,

hogy e szégyenletes szerelmi aktust nem hagyták abba,

s mintha ezt hallottam volna Tőle: Hadd tegye,

hisz ezt az olajat a temetésemre tette félre.

 

Ez hat nappal volt húsvét előtt. Amikor magamhoz tértem,

meghoztam a döntésemet.

Senki nem állhatott közém és a nagy tett közé.

Másnap egy nevetséges szamár hátára ült,

és mint egy vesztes nyugat felé indult a földeken át

a három kilométerre fekvő Jeruzsálembe.

 

 

9.

 

Ezt Őérte tettem

szerettem, pedig elárult

 

Aki már szeretett, nem teljesen magányos, itt van

nekem a kutya

 

Volt még valami más is?

 

A hurok a nyakam körül, a kötél

az ágon, lábujjhegyen állok

a kutyán. Volt még valami más is?

 

A kutya hátrafordítja a fejét, és megnyalja a lábam,

ő így ken be engem.

Amikor feláll és elmegy, nincs már semmi más

 

Amit tettem, megtettem

Kértem őket, hogy nézzenek utána Neki

Harminc ezüstöt adtak, nevetséges összeget

Eltettem az erszénybe

 

Tudós emberek voltak, akárcsak én

Olvastuk Hippokratészt, tudtunk görögül és latinul

Beteg volt, őrült

Egyensúlyhiány állt fenn nála a sanguis, a phlegma,

a chole és a melaina chole között,

racionális empirikus analízis

Be kellett zárni, ezt akarták a tudós emberek

Nem Ő volt, akire korábban gondoltam

de azért szerettem

 

A szemük nem árult el semmit

Csak valamivel jeleznem kellett nekik, hogy melyik Ő

 

A kertben megcsókoltam utoljára: a jel

Az ajka puha volt, mint a csecsemő az álmomban,

tej- és mézíze volt

 

Árulás-e az őrület? A kutya

a lábam alatt hever, mégis

inkább árulás az őrület miatt

néz rám a sárga szemével

mint a telihold a fazekas földje fölött

 

Átadták Pilátusnak

Nem akartam, hogy így legyen

 

Ott voltam, a kutyával

Hallottam az emberek kiáltozását

 

 

10.

 

Meglehet, Poncius Pilátus egyenes ember volt.

Az egyik legjobb római családból származott, tanult

jogot, bölcseletet és katonai stratégiát meg szónoklattant is.

 

Tiberius Julius Caesar Palesztina helytartójává

nevezte ki huszonhat évvel a nagy népszámlálás után.

Egyébként forrásaink bizonytalanok, mintha bámulnánk

lefelé egy zavaros vizű kútba, hogy meglássuk az arcunk.

Josephus és Philo, e zsidó szerzők kemény szívű, kapzsi

embernek látták.

Lukács, a görög orvos és író gyönge, de igazságos embernek

mutatja be, aki Jézust el akarta engedni

némi dorgálás és pár korbácsütés után.

János, egy zsidó-keresztény szerző (és apostol?) ideges

értelmiségit csinál belőle, aki megverette Jézust, korbácsoltatta,

tövissel koronáztatta, bíborpalástot tetetett rá,

és aztán megkérdezte: Mi az igazság? 

 

Pilátus nem szerette a zsidókat meg a jeruzsálemi fullasztó hőséget.

Vékony, fehér bőre volt, és a tenger mellett lakott, Caesareában,

ahol hűsítő szelek fújtak kéken a nagy víz felől.

Hivatali kötelességei közé tartozott, hogy törvényt üljön Jeruzsálemben,

a városban, ahol sok a szűk utca, az émelyítő hőségben izzadság és bűz,

és annál a műveletlen kiskirálynál kellett megszállnia, Heródesnél, akit megvetett.

Izzadtan szól:

 

Mi az igazság? – miközben folyik le a vér a másik

ember arcán.

 

Júdás a júdeai Kariótból, Dávid törzséből, ott állt a nép között,

amely úgy ordibált, mintha stadionban volna

és követelte, hogy a bíró bocsássa szabadon Barabást

de ölje meg Jézust.

A kutya rámeredt a töviskoronás emberre, a tömeg

minden oldalról nyomakodott előre és vért kívánt

meg keresztre feszítést.

A homok karcolni kezdte belülről a szemét, amikor a napfény

megcsillant a légiós aranysasán, és mindent úgy látott, mintha

egy aranylárvákból és rovarszárnyakból álló darázsfészek belsejéből látná:

 

Pilátus szája

lassan mozog,

 

mint egy elszáradt levél

lassan

lefelé, hullik bele

 

egy kút fekete sötétjébe, iszap

nyelv nélkül, nincs többé

 

A száj lassan az iszapban a kút fenekén.

Júdás ezt olvasta a béka-ajkakon:

Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum.

 

 

11.

 

A tikkasztó hőség mint valami fedő

borult rá, és Pilátus alig bírta

mozdítani a száját. Éjjelente kint, a hűs folyosón feküdt

 

de amikor ott feküdt és bámult föl a Halak

csillagképre, akkor is száraz homokot lélegzett be. Úgy rémlett,

minden élet elsorvad, a vér megalvad

a növények ereiben, aztán homokká porlad.

Ekkor álmodott csakugyan?

Úgy vélte, nagyon távolról mennydörgést hall,

de amikor fölült, látott egy félig-meddig elmosódott árnyékot

odalent: egy embert meg egy kutyát, amint eltűnnek a templom irányába.

Mély hangú morgás maradt az utcaköveken, ő meg levegő után kapkodott.

 

A kutya megállt a templom előtt, a férfi

elengedte a pórázt. Álltak mozdulatlanul

virradatig. Júdás

 

egy kicsit tétovázott, kézbe vette a pórázt.

A férfi meg a kutya visszament a térre,

ahol már gyülekeztek az emberek.

Péntek reggel volt.

 

A tárgyalás és Jézus méltatlan elővezetése után

Pilátus megint lefeküdt hűs folyosóján. A levegő

még tikkasztóbb volt, savanyú izzadság szivárgott

minden pórusából. Az új öltözék, amit a római

szabó küldött, a testéhez tapadt. Nyújtotta

a kezét a borospohár felé, és ismét hallotta a távoli

mennydörgés moraját,

és gondolatban rövid időre visszatért a názáretihoz,

de a bor olyan volt, mint az epe, és a poharat

a kőpadlóra ejtette.

 

A lég most nem mozdult, olyan volt, mint a zselé,

és Pilátus igyekezett feltápászkodni,

amikor közelebbről hallotta a morajlásokat.

Még mindig látta odalent az embert meg a kutyát, amint

eltűnnek a templomkapunál. Midőn az első csöppek

 

elgyötört homlokára hullottak, ember

és kutya ismét kijött a templomból, s mentek

a fazekas irányába, és hirtelen sötétebb

lett. A mennydörgés most csattant, s villám

hasított csapást az égen: a sötétség

lepelként borult Jeruzsálemre, s a zselészerű leget

elmosta a lezúduló víz, szaggatta a cikcakkos villám,

és áradat hullámzott le a templomtérre.

 

Amikor irdatlan villám csapott a templomba, Pilátus csuromvizesen

besietett. Az égzengésbe beleremegett a masszív palota, és a

helytartó elmosolyodott a gondolatra, hogy a babonás Heródes

fél az angyaloktól, a démonoktól és a halottak feltámadásától.

 

 

12.

 

Őneki, akit szerettem – aki elárult –

én árultam el

 

Holdpor

a szememben, sárga

kutya

 

ennyi maradt csak, ártatlan vér

folyik föl a halakhoz

az égbe

 

A kutya mozdul: ha most el-

megy

 

a hurok megszorul a nyakam körül

 

csak homályosan látom a halakat nyüzsögni

az égi csillagképben, mintha

végtelen mély

 

tenger volna az ég, ott süllyedek

nem

hanem lógni fogok

 

A kutya feláll.

Siklok

 

ki a semmibe

 

most, himbálózom majd

a kötélen,

 

nemsokára viszi bűzöm a szél, a hasam

fölpuffad, és Iskarióti Júdás

 

feldagad az esőben és perzseli

a nap, azokat a szemeket, amik

látták szenvedni Őt az én bűnömért,

madarak vájják ki, a száj

 

nyelv és ajkak nélkül sikoltja

a sivatagi szélben Palesztina fölött

 

és szerte e földön: az Ő nevét

és szerte a tengereken a szélben

 

az Ő nevét az Ő nevét

 

Szappanos Gábor fordítása

 

Forrás: Knut Ødegård: Hangok és látomások (válogatott versek); P’ART KÖNYEK, Budapest, Tipp-Cult Kft., 2013

MADS BRENØE: Abszolút semmi köze a szexhez

      

Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Vibeke Marx: A férjem fia

Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.

  Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.

  Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.

  A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.

  Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.

 

Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.

  Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.

  A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.

  A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.

  Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.

  Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?

  – Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.

  Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

  De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.

  – Megnősültél? – kérdeztem.

  – Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.

  – Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.

– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

  Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.

  – Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.

  – Igen, emlékszem.

  – És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?

  A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!

  – Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

  Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.

  – Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?

  – Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.

  Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

  Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.

  És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.

                                                                             SZAPPANOS GÁBOR fordítása

 

 

(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)

Peter Rǿnnov Jessen: Fajtalankodás birkákkal

 

 

 

Nem értem hát őtet. Hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyet legyen képes mondani nekem! Nekem, aki főztem és mostam rá ennyi éven át, meg takarítottam. Jó, hogy elment, mert mostan a sírás kerülget, és utálja, ha sírok, azt mondja, hogy amikor bőgök, még rondább vagyok, mint egyébként. Tudom én jól, hogy nem vagyok már olyan fiatal, én is nézek tükörbe, de azért nem kell, hogy ilyen legyen hozzám, ő sem olyan már, mint egy tinédzser. De mikor ezt egyszer említettem neki, úgy bemosott, hogy utána egy hétig nem mehettem ki a monokli miatt, és aztán mikor megkértem, hogy menjen le a szupermarketbe bevásárolni, még jobban begurult. Lusta vén kurvának nevezett, de most azért mégiscsak lement bevásárolni, végül is beláthatta, hogy nem keltene jó benyomást, ha a boltos meg a szomszédok ilyen állapotban látnának és rájönnének, mitől nézek így ki.

  Egyszerűen nem értem. Biztos féltékeny, ez az egyetlen magyarázat, másra nem tudok gondolni. De miért féltékeny? Hisz nincs rá semmi oka, ő maga volt a Lásd & Halldban is meg az Extra Újságban is, úgyhogy ha én egyetlen alkalommal bekerülök a Hirdetési Újságba, az még nem ok arra, hogy így fölkapja a vizet. Rendben van, ő már régen szerepelt az újságban, de akkor is. Rólam csak egy kis féloldalacska volt, a Brugsen áruházlánc heti kiárusításról meg egy árleszállításról szóló hirdetés között, ő pedig a címlapon szerepelt meg minden. De még hogy azt legyen képes mondani nekem, hát ez érthetetlen. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, neki is megmondtam, de erre ő még lehetetlenebbül viselkedett, aztán el is ment. De mit vár tőlem, mit csináljak? Neki megvan a maga érdeklődési köre, én nem avatkozok bele, de kénytelen vagyok csinálni valamit, nem tudok ölbe tett kézzel ülni, és mivel most odalent Indiában nagy szükség van meleg ágytakarókra, örülök, hogy tehetek valamit, egyébként is szeretek kötni, úgyhogy könnyen telik az idő, nincs hát semmi oka rá, hogy ennyire dühös legyen.

  Ha legalább lenne velem valami ötlete neki, de most már felém se igen néz, csak járkál odalent a pincében, és nagyon el van foglalva a saját dolgaival, azt mondja, én azokba ne avatkozzak bele, és ez teljesen rendben is volna, de nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy neki meg hagynia kéne, hogy én is hadd kötögessek békében. Hisz ez sem kerül semmibe, benne van az újságcikkben is, odalenn a szupermarketben kitettem egy dobozt, amelybe az emberek beletehetik a maradék fonalaikat, ha van nekik fölöslegbe, vagy pedig öreg kabátjaikat, amiket szálakra bonthatok. Egyáltalán nem kerül semmibe, viszont príma meleg takarók lesznek belőlük, amikre olyan nagy szükség van Indiában, és szerintem igazán méltányos, hogy egy kicsit segítsünk nekik, amikor ők olyan szegények, mi pedig ilyen gazdag országban élünk, mint Dánia. Mert még ha válság van is, mi azért mégiscsak gazdagok vagyunk idefönn, itt nincsen senki, akinek azért kéne meghalnia, mert nincs egy meleg takarója, amit maga köré kanyaríthat, hisz az ember bemehet a szociális osztályra, ott legalább kap valamit, nem olyan sokat, de valamit azért mégis, össze se lehet hasonlítani. De nem szereti hallani, amikor ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez az én dolgom, csak ennyit mond, és szó se esik róla többet.

  Ez olyan szomorú, mert én annyira, de annyira örültem, hogy a cikk megjelenik az újságban, és hogy majd megmutathatom neki. Aznap, amikor az újságíró és a fényképész itt járt, nem volt idehaza, úgyhogy egyáltalán nem tudta, hogy meginterjúvoltak, és elképzeltem, milyen lesz, amikor megjön az újság, megpillantja a képet és elolvassa, amit rólam írnak. Azt hittem, hogy büszke lesz rám, de csak mogorva volt. Én különben annyira örültem annak a cikknek meg a képnek, amin kötök, és ami alá azt írták, hogy 1000 ÁGYTAKARÓT KÖTÖTT INDIA SZEGÉNYEINEK, és ezért még jobban fáj, ha dühös rám és leszid. Egyébként is úgy véltem, olyan jó, hogy én is szerepelek az újságban, még ha csak a Hirdetési Újságban is, hiszen ő már kétszer is szerepelt – gondoltam, így egy kicsit igazságosabb. De ő nem így látta. Megorrolt. Biztos azért, mert féltékeny, mert már több mint egy éve nem volt az újságban. Csak ez lehet a magyarázat. De még hogy ilyesmit mondjon nekem, hogy ennyire gonosz tudjon lenni, ezt végképp nem értem!

  Emlékszek, amikor először bekerült az újságba – hát, ha úgy vesszük, nem is igazi újság volt, hanem hetilap, a Lásd & Halld –, akkor én aranyos voltam hozzá és együtt örültem vele a cikknek, még akkor is, ha nekem nem volt különösebben kellemes olvasni, hogy már több mint ötszáz nővel volt együtt, akiket társkereső hirdetések útján ismert meg. Úgy értem, tudom én nagyon jól, hogy nem vagyok egy világszépe, meg hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de nekem is vannak érzéseim, én is meg tudok bántódni, nagyon el tudok szomorodni, én is ember vagyok, hús-vér ember. De láttam, mennyire büszke arra, amit a cikkben írtak róla, meg a róla készült képekre, amiken a csinos zakójában feszít, ezért úgy tettem, mintha vele együtt én is örülnék, még akkor is, ha bizonyos tekintetben kissé furcsának találtam, hogy rólam egyetlen szó sem esik. Hisz mindennek ellenére együtt élünk, de ez neki nyilván közömbös. Ez nem érdekelte az újságírót, mondta, nem azért jöttek a laptól, hogy rólam írjanak. Az is egy kicsit zokon esett, hogy mielőtt jöttek az interjút készíteni, utasított, hogy menjek sétálni, nehogy itt találjon az újságíró meg a fényképész, és csak akkor térjek haza, ha ők már elmentek, mintha szégyellt volna, vagy legalábbis ez volt a látszatja. De persze azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az a cikk vele foglalkozik, nem pedig mással, és én úgyis biztos csak hülyeségeket mondanék, vagy az újságírót ingerelné, ha csak ülnék ott és zörögnék a kötőtűkkel. Nem akartam vitát nyitni a dologról, inkább elmentem, és odavoltam egész nap, csak este merészkedtem haza, amikor úgy gondoltam, biztos elmentek már azok az emberek. Amikor hazamentem, úgy fontoskodott, mintha valami híres színész, politikus vagy ilyesmi volna, alig akart szóba állni velem, annyira fenn hordta az orrát. De amikor ágyba bújtunk, aranyos volt hozzám, és mindent összevetve én azért nagyon szeretem őtet.

  Mégsem volt könnyű számomra, és mikor azután megjelent a cikk, egy társkereső hirdetésben megírta, hogy ő volt az, aki a Lásd & Halldban szerepelt, amire egy csomó válasz érkezett, és ő minden este elment és megismerkedett azokkal a nőkkel, akik írtak neki, én meg csak ültem egyedül idehaza és szomorkodtam, mert mi van, ha megtetszik neki az egyik és el akarja venni feleségül, nekem meg marad a tévé meg a kötés. De végül aztán egyikükkel sem vergődött zöld ágra, és bár időről-időre természetesen továbbra is elhelyezett hirdetéseket az újságban, és válaszolt nők hirdetéseire is, szóval mindennek ellenére kissé elült a dolog, és egyre inkább visszatértünk a régi kerékvágásba.

  De nem teljesen. Mintha az a cikk valahogy megváltoztatta volna, mintha kissé elbüszkült volna, és kezdett volna lenézni. És nem akart már olyan gyakran együtt lenni velem – abban a bizonyos értelemben. Különben igyekeztem olyan jól kinézni, amennyire csak tudok, vettem neccharisnyát és magas sarkú cipőt, amilyeneket azokban az újságokban viselnek, amiket mindig szanaszét hagy a lakásban, ez biztosan olyasmi, amit szeret, gondoltam. De ő gúnyt űzött belőlem, azt mondta, a neccharisnya és a tűsarok a fiatal lányoknak talán jól áll, engemet viszont még jobban kövérít és öregít, meg azt is, hogy nem csupán ez vonzza a férfiakat, ahhoz egy kicsit több kell. Ekkor fakadtam sírva és mondtam, hogy ő sem olyan hej de csinos már a kopaszodó feje búbjával meg a lógó pocakjával, ő se mai gyerek már, túl a negyvenen, még ha pár esztendővel fiatalabb is nálam, és ez után ütött meg, és lett a monoklim, úgyhogy több mint egy hétig nem mehettem ki.

  De néha-néha nagyon kedves volt hozzám, mint amikor fiatalok voltunk, néhányszor nyilván úgy vélte, elég jó vagyok, mert ilyenkor mondta, hogy vegyem le a ruhám és feküdjek az ágyra, és akkor azt csinálta velem. De nem különösebben gyakran, és most már bizony elég régen. Legalábbis úgy.

  Na, hát nem leejtettem egy szemet?! Idegesít, amikor ilyeneket beszél, teljesen megőrjít. Hiszen korábban még sosem volt ilyen gonosz hozzám. Néha azon spekulálok, hogy gyűlöl-e vajon engem, de ugyan minek gyűlölne, én mindég jó voltam hozzá, mindég engedtem neki, azt tettem, amit mondott. Nem szép tőle, hogy ilyen.

  Pár hónappal az után, hogy írtak róla a Lásd & Halldban, kitalálta, hogy felad egy masszázshirdetést. Úgy gondolja, hogy akár pénzt is hozhat a konyhára a dolog, mondta, hiszen olyan sok manapság a magányos nő. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de egy szót se szóltam, tudom, milyen, amikor ellentmondanak neki. Az újságban elhelyezett egy hirdetést, amelyben intim masszázst kínált hölgyeknek. Szerintem nem volt valami tisztességes, mert azt írta benne, hogy fiatal és művelt, pedig már nem lehet ráfogni, hogy olyan fiatal. És még ha nekem nem is volt más férfi az életemben rajta kívül, azért láttam egyet s mást a magazinjaiban, és tudom, hogy ezen a téren nem valami nagy mester. De ez őtet nem érdekelte, így jelentette meg a hirdetést, aztán várta a kuncsaftokat. De az a kevés ember, aki telefonált, mind hülye volt, és disznóságokat mondott és csak lihegett a telefonba, úgyhogy egész rosszul lettem, ha véletlenül én vettem föl a kagylót, de egyetlen nő sem hívta, aki időpontot szeretett volna megbeszélni. Miután a hirdetés egy hete megjelent, szerintem ő már kezdte feladni a dolgot, ám akkor az történt, hogy felhívták az Extra Újságtól, és azt mondták, szívesen készítenének vele interjút, mert az nem szokványos dolog, hogy férfiak nyújtsanak intim masszázst.

Nem különösebben lelkesedtem a gondolatért, hogy jönnek az újságtól, gondoltam, úgy lesz, mint legutóbb, amikor a Lásd & Halldban szerepelt, ő viszont teljesen el volt ragadtatva. Lement, és egy üzletben vásárolt egy igen kicsi alsónadrágot, amit tangának nevezett, ha netán kedvük támadna munkaruhában lefényképezni, meg néhány testvibrátort, hogy kéznél legyenek, és látszódjon, milyen profi a dologban, és mielőtt kijöttek az Extra Újságtól, minden nap fel-alá járkált a házban a tangájában, mindkét kezében vibrátor, és arról locsogott, hogy majd kibővíti az üzletet, meg hogy mi mindent vehetne, ha négyszáz koronát kapna minden alkalomért. Szerintem egészen olyan volt, mint aki begőzölt, de ezt aztán nem mondhattam, szokás szerint tartottam a számat, és hallgattam.

Amikor kijöttek az újságtól, ugyanúgy zajlott minden, mint mikor a hetilaptól jöttek, jóval az előtt elküldött hazulról, hogy az újságíró és a fotós megérkezett volna, én meg lófráltam a városban, nézegettem a kirakatokat, így csaptam agyon az időt. Amikor nagy sokára hazamerészkedtem, igen fölényes volt, mint legutóbb, bár egy kicsit bosszús is, hogy nem akarták lefényképezni abban a kis alsónadrágjában. Nem szükséges, mondták neki.

  Másnap csalódás érte, mert semmi nem volt róla, pedig az újságíró mondta is neki, hogy eltelhet pár nap, amíg közlik. De három nap múlva megjelent a cikk. Amint rápillantott az ember az újságra, máris látta, mert a címoldalon volt róla egy nagy fénykép. Benn a lapban az interjú két oldalt foglalt el, ott is volt róla egy nagy kép, és azt írták, hogy rengeteg kuncsaftja van, hogy a városban az összes otthonülő háziasszony hozzá fordul intim masszázsért, és hogy ő jótét cselekedetnek tartja ezt, segíteni a szexuálisan kielégítetlen nőket. Szörnyen büszke volt rá, hogy ezt mondta, egészében véve pedig igencsak elégedett volt a cikkel, és azt is írták, hogy korábban már szerepelt a Lásd & Halldban, meg hogy több mint ötszáz nőt ismert. Aznap este aranyos volt hozzám, és én annyira megörültem, pedig nem rajongtam a cikkért – hisz nem az igazat írták benne. De ő azt mondta, nem árt egy kis ingyen reklám, és tényleg egy csomóan hívták, ő nem tehet róla, hogy túl félénkek, hogy nem szólnak bele, és nem kérnek időpontot, hanem csak belelihegnek a kagylóba.

  De semmi nem lett a dologból, eztet is tudtam előre, egyetlen nő sem telefonált időt megbeszélni, csak a hülye emberekből lett még több, akik trágárságokat mondtak. Lassan már képtelen voltam fölvenni a telefont, de ő mondta, hogy csak vegyem föl, ha ő épp nincs a közelben. Nem szívesen csináltam, az agyamra ment már, próbáltam neki megmondani, de rám se hederített. Igazán segíthetnék neki, mondta, meg hogy számomra is előnyös, ha sikerül beindítania a vállalkozást, hisz én is élvezni fogom a pénzt, vehetünk magunknak videót, igen, tán még bőrpamlagot is, amire mindig vágytam, tehát csak tegyek úgy, mint ha mi se történt volna, és rakjam le a kagylót, ha valaki szemtelenkedik a telefonba, én meg így is tettem, de az után, hogy megjelent a cikk, pár hétig nem volt könnyű.

  Körülbelül két hét után már sokkal kevesebben telefonáltak, hogy mocskos dolgokat mondjanak, viszont olyanok se hívtak, akik masszázst szerettek volna, és észrevettem rajta, hogy egyre ingerültebben jár-kel. Már én szenvedtem tőle, de igyekeztem titkolni, és miután eltelt egypár hónap, ő maga is beláthatta, hogy nem megy a dolog, úgyhogy visszavonta a drága hirdetést. Ez azért van, mert rossz városban lakunk, mondta, na ja, ha Koppenhágában élnénk… de egy ilyen porfészekben mindenki gyáva, hiába vannak sokan, akik szeretnék. Egészen megkönnyebbültem, azt hittem, hogy most már egy kicsit visszatérünk a régi kerékvágásba, hogy megnyugszik, ám ehelyett új ötlettel állt elő, azt vette a fejébe, hogy kisiparos lesz. Még amikor masszőr akart lenni, vásárolt ugye néhány testvibrátort – műanyagrudakat, amikben motor van, úgyhogy mikor az ember elemet tesz bele, rezegnek –, aztán lement velük a pincébe kísérletezni, azt sütötte ki, pénzt hozhat a konyhára, ha készít pár olyan vibrátort, amely jobban hasonlít, amely tehát nemcsak egyszerű fehér műanyagrúd, hanem egészen olyan, mint amit a férfiak hordanak a lábuk között. Vásárolt egy csomó vibrátort, és különféle fajta bevonatokkal próbálkozott, amelyeknek a hatására a rúd jobban hasonlított az igazira. Eleinte nem ment olyan jól a dolog, viasszal kísérletezett, amivel kívülről formázta a rudat, de használatkor a viasz szétkenődött, és lepergett. Gondoltam, elég fura dolog, de hát amikor elkészített egy új modellt, természetesen ki kellett próbálni, ez ugyanolyan, mint az autókkal meg a repülőgépekkel, mondta, azokat is tesztelni kell. Értettem én, de azért mégis különös érzés volt, amikor feljött a pincéből és azt mondta, feküdjek az ágyra, hogy megnézze, jó-e a legújabb modellje. De megtettem, és néhányszor egész kellemes volt, mégis szívesebben csináltam volna igaziból, ővele, mint régen. De nem akarta, azóta nem akarta, hogy foglalkozni kezdett a vibrátorokkal, inkább a vibrátorokat szereti feldugni belém, azt mondja, ez nagyon fincsi, és hogy csak fogjam be a szám. Párszor magához nyúl, miközben feldugja belém a vibrit – vagy a dildót, ahogy ő hívja –, de ha én nyúlok oda az övéhez, az igazihoz, dühös lesz rám, és azt mondja, vigyem a mocskos mancsomat, én meg engedelmeskedek, rákényszerítem magamat, pedig szinte fáj a testem a vágytól.

  Most már jobb a helyzet a bevonatokkal, valami képlékeny porból készíti őket, úgy tudja oldani és formálni, mint az agyagot, és sokkal jobban is tart, mint a viasz, bár előfordul, hogy ez is lehámlik. Odalent az utcán az üzletben kitették néhány termékét, de egészen biztos, hogy egyet sem adtak még el, még mindig ott vannak a kirakatban az újságok között, de ő már most “kisiparosnak” nevezi magát, amikor fölveszi a telefont, azt mondja: Karl Hansen kisiparos. Folytatja a kísérletezést a vibrátorokkal, tökéletesíteni akarja őket, és rajtam kipróbálni, és már jól észrevehető, hogy sokkal inkább hasonlítanak az igazihoz, mint kezdetben, én azonban váltig állítom, hogy jobb igaziból csinálni, mint régen, meg természetesebb is valahogy, de ő ezzel nem törődik. Megváltozott, nem olyan már, mint korábban, és persze ő sem lett fiatalabb, de nem erről van szó. Nem akarom én, hogy olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk – pedig akkor milyen gyönyörű volt vele! –, de most már nem olyan aranyos hozzám, mint akkor, és hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyeneket mondjon nekem, mint a minap: hogy egy perverz szipirtyó vagyok ezzel az egész kötögetéssel, hogy ez szinte fajtalankodás a birkákkal! Mikor pedig én csak segíteni szeretnék!

  A szememet most könny futja el, ismét eszembe jut, a kötést kénytelen vagyok letenni, ki kell fújnom az orrom. Nem értem hát őtet. Hisz én mindég annyira szerettem, egészen a születése óta. És miután anya meghalt, én viseltem gondját, én stoppoltam meg a harisnyáját, én vajaztam a kenyerét, amit tízóraira magával vitt, anyja helyett anyja voltam, ő meg mindig olyan aranyos volt hozzám, amikor meg felnőtt és kezdett bejövögetni hozzám éjjelente, azt mondta, én vagyok a leggyönyörűbb nővér, különbet el se lehet képzelni, a többi fiú közül senkinek sincs ilyen szép nővére. Vigyáztam rá, gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen rossz társaságba, s mióta apa meghalt és mi örököltük a házat, úgy élünk itt, mint férj és feleség, még ha érthető módon nem is házasodhattunk össze rendesen.

  Voltak már veszekedéseink, mint mindenki másnak, nem volt mindig könnyű, de hogy ennyire gonosz tudjon lenni, még hogy ilyet mondjon nekem, a saját szeretett nővérének! Hogy van szíve hozzá?!

 

                                        SZAPPANOS GÁBOR  fordítása