A Gróf és a titkár néha találkozott a kastélylépcsőn vagy a folyosókon a páncélok és a teljesen kifakult goblenek előtt, amikor munkavágyuk kilökte őket a székükből, s Miss Clarizza látta, hogy úgy haladnak el egymás mellett, hogy föl sem emelik a fejüket, a Gróf fekete körgallérban és szalagrózsás harisnyakötőben, Carl Laurids ingujjban és zsírosbőrcsizmában. Ilyenkor Jacoby általában Carl Laurids mögött haladt, szomorkás ábrázattal, elegáns keze összefonva a háta mögött, és ahogy ott mentek, nem volt teljesen világos, hogy élők-e vagy holtak, úgyhogy igazolni látszottak azt a korunkbéli elképzelést, miszerint már akkor, a huszadik század elején volt valami kísérteties a dán nemességben.

         Carl Laurids eleinte visszafelé olvasta Mørkhøj történetét, visszafelé a fal fölhúzásáig, majd még visszább, visszább olvasott, mint bárki más korábban, vissza a nagy Paracelsus látogatásáig, és vissza a birtok alapításáig, addig az évig, amikor a Gróf egy távoli őse kirúgott egy követ a börtön falából, ahol felségsértésért ült, s beváltott egy szent fogadalmat, miszerint három álló napig gyalogol Róma felé, hóna alatt a kővel, s ahova éppen jut, ott veti meg alapját annak a templomnak, amelyik köré új birtoka fog felépülni, s miközben ezeket olvasta, Carl Laurids annyi változást jegyzett föl, oly sok mindent, ami megtörtént s visszahozhatatlanul elmúlt, hogy biztos volt az idő létezésében, és onnantól fogva elkezdte rekonstruálni Mørkhøj történetét. A megvilágosodás fölszikrázó pillanataiban megértette, mi rejtőzik a rengeteg fekete tintás áthúzás alatt, amelyekkel Jacoby elfedte Mørkhøj eredeti kronológiáját; rekonstruálta az időpontokat, amikor a Gróf elhárította a felkínált hivatalokat és a tiszteletbeli politikai megbízatásokat, hogy életét teljes egészében annak szentelje, hogy bebizonyítsa: Mørkhøj egy időtlen világ középpontja; kiszámolta, hogy a Gróf mely napon nyújtotta át ünnepélyes keretek közt a felfedezését a világnak, amely visszautasította; és hónapokig tartó éjszakázás és fáradhatatlan, szorgos munka eredményeképp kialakította Mørkhøj kronológiáját attól a naptól fogva, hogy az órákat megállították. Amikor sikerrel járt, Carl Laurids úgy érezte, a jövő homlokon csókolta, hogy teljesen fölébressze Mørkhøj álmából, amelyről most már tudta, hogy pontosan kétszáz esztendeig tartott. Tizennyolc éves volt ekkor, és három éve volt a Gróf titkára, s tudta, hogy a világ többi részében 1918-at írnak.

         A Gróf ekkor hívatta Carl Lauridsot. A munka és meg nem valósult reményei meggyöngítették az idős férfiút, s hogy új erőre kapjon, gyors egymásutánban hatszor vágatott eret magán. E vércsapolásoknak először nem volt semmi hatásuk, de nemsokára súlyos vérmérgezés és sebláz tünetei jelentkeztek nála, ami az altestétől fölfelé haladva megbénította, Dániában ez a szokásos irány, mindig az altesttől halad fölfelé, kivált amikor idősebb emberek szenvednek olyan fiatalok szeme láttára, mint Carl Laurids. Ő biztosan nem a Gróf fia, mégis, úgy vélem, a helyzet szimbolikus: a Gróf ott fekszik a betegágyán, bénult altesttel, és az ágy szélén Carl Laurids ül, az új idők embere, és ugyan mit csinál? Felolvas. A bénulás következtében ugyanis a Gróf látása is megromlott, s amikor ez bekövetkezett, elfogta a gyanakvás, hogy talán már az emlékezete sem a régi, s ekkor küldött Carl Lauridsért, hogy olvasson fel neki Mørkhøj történetéből, és hogy felelevenítse, mit mondott a nagy Paracelsus.

         Az ágyat, amelyben Carl Laurids felolvasása közben a Gróf feküdt, a laboratóriumba helyezték, a tetőbe vágott nagy lyuk alá, amelyen át a Gróf műszerei az égi egyenlítő irányába néztek, és Carl Laurids most visszafelé ment a történetben, attól a naptól kezdte az olvasást, amikor a Grófot otthagyták a vendégei. De ahelyett, hogy pontosan azt olvasta volna, ami oda volt írva, úgy olvasott, hogy állandóan figyelembe vette saját fölfedezését a változás törvényeiről, és a hetekig tartó fölolvasás során közelebb kerültek egymáshoz a Gróffal, mint addig bármikor, és ami összehozta őket, az az egyetlen, döntő kérdés volt – amely bennünket is érdekel –, hogy valóban létezik-e az idő, s az úr és szolga között egyébként alig-alig előforduló összetartozás-érzéssel szelték át együtt a távolságot, amely kitörölte a nagy Paracelsus szavait, aki –  mikor felhozták a pincéből, ahol tokajival és három koppenhágai kurvával múlatta az időt – fölemelte a fejét a hordágyról, és így szólt: – Lelkemre mondom, csak ez lehet a világ közepe!

         Amikor idáig jutottak, a Gróf már ágyhoz volt kötve, és semmi sem akadályozhatta többé Carl Lauridsot, ahogy a jelen felé közeledett, s a tehenek, a lovak és az emberek beltenyészetéről olvasott, a muzsikusok haláláról meg a marhavészről, a gombák támadásáról, amellyel szemben Mørkhøj középkori mezőgazdasága tehetetlen volt, és még hihetetlenül sok más eseményről. Lassan tél lett, pedig ősszel kezdte a felolvasást. Karácsony este Miss Clarizza fölment a laboratóriumba, hogy lehívja őket az ünnepi asztalhoz, melynek aranytányérai körül a gyerekek és a Grófné ijedten hallgatva várták a papát, vagyis a Grófot, aki már olyan régóta tartózkodott a laboratóriumban, hogy alig emlékeztek az arcvonásaira.