Amikor a Gróf elvesztette a mindennapok iránti érdeklődését, Jacoby lett az, aki a kastély számadását vezette – ahol is minden, abszolúte minden ezen az önellátó gazdálkodást folytató birtokon holland aranydukátba számíttatott át (az egyetlen értékes pénznembe, a Gróf szerint) –, és, ami a legfontosabb, tovább írta a Mørkhøjön történt események krónikáját, amely egyike volt a Gróf legfőbb forrásainak, és amely igazolta, hogy az idő egyszer s mindenkorra megállt, “Hisz láthatja a saját szemével – mondta a Gróf –, mi itt egyfolytában, örökre első évet írunk, és ha valaki mást állít, lefejeztetjük!”

         A másik személy, aki a Gróf bizalmát élvezte, Carl Laurids nevelőapja volt, a mørkhøji jószágigazgató, akinek a kezébe a Gróf a középkori gazdaság felügyeletét helyezte: az istállókét, a gazdasági épületekét, a téglaégetőét, a lakókörzetekét, a kastélytemplomét, a műhelyekét meg a kézzel hajtott malomét, mivel a mørkhøji birtokon minden víz állóvíz volt, no meg a tehenészetét, ahol az egyre kevesebb tejből az időtől fekete fakádakban a birtok savanykás kis sajtjait készítették. És egyedül ő volt képes megkülönböztetni egymástól a Mørkhøjön dolgozó embereket, ő tartotta számon a jószágetetőket meg a lovászokat, a mezőn dolgozókat meg az erdőmunkásokat, a zselléreket meg a vadászokat, a fejőnőket meg a kézműveseket, a papot, a harangozót meg a nyolcvankét lengyel leányzót és felvigyázójukat, akik egyszer, munkára vadászván, tévedésből bejöttek a birtok területére, mert egy helyen leomlott a fal, és aztán amikor a birtok körbezárta őket, tovább dolgoztak, ettek, aludtak, születtek, meghaltak és térdre hulltak Mørkhøjön, és semmire sem emlékeztek abból a világból, amelyet maguk mögött hagytak, ami ékesen bizonyítja, hogy a Grófnak milyen ügyesen sikerült megvalósítania a dán nemesi és földesúri álmot arról, hogy az idő mozdulatlanul áll, és órájának mutatója a feudális viszonyokra mutat, meg a kevesek rendelkezési jogára a sokak felett.

         Bent a kastélyban a jószágigazgató szeme –  amely egykoron kék volt, de a tapasztalat és a felelősség súlya szürkévé fakította – a szobalányokat figyelte, a mørkhøji asztalterítőkről és ágyneműkről szóló elszámolásokat, a konyhalányokat és magát az ezerhatszázas évek francia udvari etikettjét követő konyhát, úgyhogy szupéra – amit a Gróf kedvetlenül és a világtól elidegenülten fogyasztott el –, marcipánt szervíroztak a sülthús előtt, amit hallevestál követett (a sáncárok harcsáinak iszapízű húsából készítették, merthogy más nem volt), majd kandírozott gyümölcs meg füstölt és sózott hús. A jószágigazgató intézkedett, hogy ketten állandóan fényesítsék az ezüstöt, amely – hiába állt mozdulatlanul az idő – oxidálódott a ládákban és fiókokban, és gondoskodott róla, hogy a felszolgálókat, az inasokat és a borpincéreket azok közül válasszák ki, akik gond nélkül járnak két lábon, és akiknek meg lehet tanítani, hogyan egyensúlyozzanak az aranytányérokkal, a hordszíjakkal meg a kastély végtelen mélységű pincéiből való poros, monogrammal ellátott korsókkal és flaskákkal.

         Azonkívül Carl Laurids apja volt az egyetlen ember Mørkhøjön, aki megőrizte a kapcsolatot a környező világgal. A kapunál ő vette át a Mørkhøjre érkező iratokat, ő vitte őket Jacobyhoz, aki odaadta őket a Grófnak, és a Gróf  mindig úgy vélte, nem időszerűek. Adóztatásról szóltak, meg a nép gyermekeinek iskolakötelezettségéről, népszámlálásokról meg egyházi anyakönyvekről, a katonaállítás szükségességéről, arról, hogy Mørkhøjnek mi mindennel kellene hozzájárulnia a társadalom fönntartásához – pedig a Gróf tudta, hogy épp ellenkezőleg, a külvilág tartozik őneki örök hálával. Végül annyira felháborodott rajtuk, hogy ingerült hangú latin válaszleveleket diktált Jacobynak, tele elegánsan megfogalmazott szemtelenségekkel, s ezekben rámutatott, hogy az ő népe remekül érzi magát odalent, sötét tudatlanságában, meg hogy nevetséges idea megszámlálni őket, mivelhogy már senki sem képes megkülönböztetni őket egymástól, meg esze ágában sincs katonákat küldeni, mivel minden emberére szüksége van Mørkhøj védelméhez, és egyáltalán, mit jelentsen az, hogy egymás után támasztják a követeléseket vele szemben, aki a világ közepén lakik?! Ezeket a leveleket Jacoby díszesen kicirkalmazott nagybetűkkel tisztázta le, előfordult, hogy tizennégy piszkozatot is készített róluk, mire a Gróf elfogadta, aláírta, saját maga lepecsételte őket, s végül a nagy, merített papírból készült kuvertára saját kezűleg biggyesztette oda, hogy “Az erény minden előtt!”, és ezzel olybá vette, hogy szépen betömködte az álmán keletkezett kis lyukakat – ezt az álmot mi is ismerjük, arról szól, hogy az ember kizárhatja magát az államból, a világból és a saját korából is.