Miss Clarizza alkonyi félhomályban találta őket, Carl Lauridsnak csak a lombikok saját fényű folyadékai segítettek az olvasásban, s amikor megpillantották a nevelőnőt, azzal küldték el, hogy szeretnék, ha felhoznák nekik a vacsorát, arról szó sem lehet, hogy szünetet tartsanak, hisz épp most érkeztek el egy különösen izgalmas részhez: Carl Laurids a mørkhøji ágyneműraktárban egyre fogyatkozó huzatokról olvasott, arról, hogy a jószágigazgató átdolgozta a Gróf leveleit, valamint Jacoby ama följegyzéséről, miszerint ő, Carl Laurids megszületett, és ha a fáradtságtól néha elakadt a szava, a Gróf azonnal nógatni kezdte, pedig a felolvasás alatt meg sem nyikkant, egyszer sem nyilvánított nemtetszést, hanem egyre inkább meg volt róla győződve, hogy igaza van, és egyre biztosabb volt benne, hogy – a teste legnagyobb részére kiterjedő bénulás ellenére – sosem volt még közelebb a halhatatlansághoz, mint most. Carl Laurids olvasott a saját oktatásáról, apja haláláról s azokról az alkalmakról, amikor engedély nélkül elhagyta Mørkhøjt, s egy pillanatra sem nézett föl a könyvből, mikor a Gróf követelte, hogy a jószágigazgató mumifikálódott testét vigyék oda neki lovastul-mindenestül, hogy saját szemével bizonyosodhasson meg róla, hogy csakugyan a halál élesítette meg a jószágigazgató pillantását, melynek oltalmában az élet ugyanúgy folytatódott Mørkhøjön, mint annak előtte. Miközben a bénulás egyre inkább megnehezítette a Gróf légzését, Carl Laurids a Miss Clarizzához fűződő szerelmi viszonyáról olvasott, és csak aprócska szünetet tartott: amikor közelebb ült a Grófhoz, hogy túlkiabálja a gyönge, sípoló lélegzetvételt.

         Szilvesztereste a bénulás elérte a Gróf arcát, amely abban a felfuvalkodott, parancsolgató kifejezésben merevedett meg, amit csak akkor hagyott el, ha alaposan berúgott, és ekkor Carl Laurids épp arról a felfedezéséről olvasott, hogy igenis halad az idő, még ha a Gróf az ellenkezőjét képzeli is, meg arról, hogy fél csizmája fatalpával mint zúzta össze Jacoby koponyáját, s dobta a hullát a várárokba. Carl Laurids a Gróf szemében észrevett valami gonosz fényt (ez volt az egyetlen életjel, amit adott magáról), és beszámolt róla, hogy – közvetlenül a felolvasás kezdete előtt – miként hamisította meg saját kezűleg a kastély könyvelését, s lopta el az utolsó aranydukátokat a pincéből, de hiba lenne úgy tekinteni ezeket a beismeréseket mint egy haldoklóval szembeni szándékos gonoszság megnyilvánulását, az eddig olvasottak a Grófot és titkárát már rég a bűn és bűnhődés kérdése fölé emelték.

         Este a Grófnő, Miss Clarizza és a gyerekek összegyűltek a betegágy körül, s Carl Laurids ekkor ért az utolsó kötet végére. A Gróf orcáján lázrózsák égtek, Carl Laurids viszont feltűnően sápadt volt, de a hangja erős és tiszta maradt, amikor az örökösödési adóról szóló új törvényeket olvasta föl, amelyek éjjel, 1918 szilveszter éjjelén lépnek életbe, és amelyek arról szólnak, hogy amennyiben a Gróf éjfél után hal meg, az a kevés, ami még megvan Mørkhøjön, az államra száll. Ebben a pillanatban Miss Clarizza hallotta, hogy a Grófnő felzokog, és amikor a nyakán hideg fuvallatot érzett és megfordult, Jacobyt látta állni a nyitott ablak és a jószágigazgató falnak támaszkodó holtteste között, és úgy rémlett neki, hogy egyedül csak ő látja a korábbi titkárt. Amikor a Gróf tekintete elhomályosult és szemhéja kezdett lecsukódni, Carl Laurids a fóliáns utolsó oldalára lapozott, és erről a szilveszterestéről olvasott, hogy kik voltak jelen és hogy mit szolgáltak föl vacsorára. Ekkor a haldokló még egyszer, utoljára fölpillantott, és egyenesen a titkárára nézett, és ugyanabban a pillanatban az udvaron felhangzott az őrök éneke. Carl Laurids abbahagyta az olvasást, és amikor az ének elhalt, a Gróf tágra nyitotta a szemét, tekintetére szürke köd borult, olyan szürke, mint a Mørkhøjt övező fal. Carl Laurids felállt, és amikor ugyanabban a minutában a huzat megzizegtette a könyv lapját, kimerült ábrázattal a korábbi titkár alakja felé fordult, és így szólt:

–     Shut the window, Jacoby!

 

*Az 1988-ban a koppenhágai Rosinante kiadónál megjelent, Forestilling om det tyvende århundrede (Elképzelés a huszadik századról) című dán regény első fejezete. (A ford.)

 

Fordította Szappanos Gábor