CARL LAURIDS*
A mørkhøji udvarházról
A mozdulatlan időről
1520–1918
Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.
A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.
A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.
A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.
Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.