A leveleket átadták a jószágigazgatónak, de Carl Laurids apja természetesen nem küldte el őket. Kibontotta és átírta a leveleket, és Carl Laurids zsenge gyerekkorától fogva azt látta, hogy apja a különleges papírra rótt fekete írás fölé görnyed, és ír, lassan, miközben sápadt arcát két évszázadnyi fáradtság barázdálja s teszi oly konokká, és látását is részben elveszítette, mert állandóan át kellett tudnia nézni a birtokon uralkodó sötétségen, keresztül kellett tudnia látni rajta, hiszen csak faggyú- és viaszgyertyák világítottak, mert a jószágigazgató tudta, hogy semmi értelme sem lenne megemlíteni a Grófnak, hogy vannak már új, szabályozható fényforrások és petróleumlámpák is.

         Biztos vagyok benne, hogy Carl Laurids később, sokkal később el-eltűnődött, vajon ezeken az éjszakákon mit csinálhatott az apja felettesének leveleivel, de akkor olybá vette, mint természetes bizonyítékát annak, hogy apja élet és halál ura Mørkhøjön, úgyhogy ebben a korai stádiumban csak önök és én, akik visszatekintünk, csak mi vagyunk tisztában vele, hogy a jószágigazgató azért körmölt, hogy megakadályozza a mørkhøji kártyavár összeomlását.

 

Egészen addig a napig, amíg a jószágigazgató és felesége örökbe nem fogadta Carl Lauridsot, életük szinte összenőtt Mørkhøjjel. Azelőtt úgyszólván semmi másra nem vállalkoztak, csak arra, hogy ellássák hivatalukat a Gróf szolgálatában, leszámítva az apró, de fontos részletet a levelek átfogalmazását illetően, de még ez is az engedelmesség diktálta cselekedet volt. Most viszont örökbe fogadták Carl Lauridsot, aki könnyen meglehet, hogy zsellérgyerek volt, és ez már önmagában különös, hogy egy jószágigazgató zsellérgyereket fogad örökbe, és talán csak azzal magyarázható, hogy egy csecsemőről nehéz megállapítani, mi lesz belőle. De hogy később nem állították meg Carl Lauridsot, arra nem találtam épkézláb magyarázatot.

         Mint kiderült, Carl Laurids örökbefogadásával egyidejűleg a jószágigazgató elkövette azt a súlyos hibát, hogy rávette Jacobyt, jegyezze föl a gyermek nevét a kastély krónikájába és vezessen könyvelést az életkoráról, ami hallatlan és veszélyes bűn volt a kastély első-év kronológiája ellen, olyan bűn, amely később lehetővé tette, hogy megállapítsák: Carl Laurids hét esztendős volt, amikor egyik reggel a jószágigazgató csak ült mozdulatlanul a kastélyudvaron a hátaslován, s a ló már olyan alacsony volt, hogy gazdájának lába a földet súrolta. Ott ült, meg se moccant, miközben a nap egyre magasabbra hágott, és a ló csak álldogált a déli napon, amely rövidke időre fölbukkant a fal tetején és a háromszögletű kalapú, hosszú kesztyűjű magányos lovasra vetette a rozsdás vastüskék bolyhos árnyékát. Amikor másnap reggel ugyanúgy ül ott, mozdulatlanul, Jacoby odamegy hozzá, és látja, hogy egy szikra élet sincs benne, csak a hullamerevség tartja egyenesen őt is meg a lába közé szorított lovat is.

         A halála előtti napon a jószágigazgató első alkalommal magával vitte Mørkhøj területén kívülre fogadott fiát is, vagyis Carl Lauridsot. Egy nyitott kis hintóban a szomszéd város, Rudkøbing vasútállomására hajtottak (én egyébként nem is hittem, hogy Rudkøbingnek van vasútállomása), s miközben Carl Laurids hatalmas szemekkel bámulta a környéket, a jószágigazgató egyenesen előre tekintett, szinte megkövülten és rá sem hederítve a kiáltozó gyerekekre, akik az országúton haladó hintót üldözték, rá sem hederítve a körülöttük összesereglő emberekre, amikor már a vasútállomás mellett várakozott a hintó, s a városra sem, amely mintha a jószágigazgató százhetven évvel ezelőtti fiatalságából halványan felderengő kevés, alacsony házikó tébolyult felnagyítása volna.

         Utána ott állnak ketten, a férfi meg a fiú a kicsiny lovak mellett, múlt századi ruhában, teljesen egyedül. De csak a jószágigazgató keze reszket, Carl Laurids hűvösen néz, és aztán jön a vonat, és a lovak majdnem megbokrosodnak, és Miss Clarizza később elmesélte, hogy amikor lépett le a peronra a kalapdobozaival, útitáskáival, faládáival, és ijedten látta, hogy a magas sarkú, csatos cipős és parókás jószágigazgató megpróbálja a kis lovak pofáját a föld felé nyomni, elkapta Carl Laurids pillantását, amelyben fikarcnyi félelem sem volt, csak mélységes kíváncsiság.

         Nemcsak Miss Clarizza elé mentek ki az állomásra, hanem azért is, mert egy nagy zongora meg egy királyi udvari fotográfus érkezését is várták, aki meg is jött hosszú lábú, fekete masinájával – Carl Laurids nevelőapja beszélte rá a Grófot ezekre a beszerzésekre, úgy vélte ugyanis, hogy segítségükkel könnyebb lesz hátat fordítaniuk a világnak. A fotográfia mørkhøji bevezetésével szerinte könnyebb lesz bizonyítani, hogy áll az idő, mert így most – annak ellenére, hogy a kastély hivatalos festője meghalt – készíthetünk családi portrét, mondta, amely a fölfelé, a lovagterembe vezető lépcsőt díszítő festmények mellé akasztható, hiszen a képek minden másnál ékesebben bizonyítják, hogy minden úgy van, ahogy mindig is volt.