Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

         A gróf azzal kezdte, hogy felszolgált ötven hordónyi magyar tokaji óbort –  a szőlőt, amiből készült, még a nagy Paracelsus gyermekkorában szüretelték –, majd pedig elmesélte korszakalkotó fölfedezését, valamint azt, hogy számításai szerint ha itt nekifog ásni, a középpontnak is a kellős közepén, akkor olyan anyagot talál, amellyel képes lesz előállítani a bölcsek kövét, a perpetuum mobilét, és amellyel elkülönítheti a világmindenség magjának egy piciny részecskéjét.

         Az összegyűltek előtt, akik több sor széken ülték körül az aranyozott korlátot, és hallgatták a mørkhøji zenekar játékát, tizenkét piros selyemharisnyás és buggyos nadrágos szolga ásni kezdett az elkerített részen belül, miközben a Gróf fennhangon Paracelsus írásaiból olvasott. Addig ástak, amíg a lyuk olyan mély nem lett, hogy a fala beomlott, és a trágyadomb tompa szörcsenéssel betemette őket – nem leltek mást, csak néhány tisztára rágott disznóállkapcsot. A nézők közül mégsem nevet senki sem, mind szánalmat éreznek a Gróf iránt, most pedig a nagy Ole Rømer föláll, imbolygó léptekkel odamegy hozzá, húsos kezét a vállára teszi, és azt dünnyögi: “Tudja, mit? Ide figyeljen, mondok én magának valamit, mint kolléga a kollégának: a föld gömbölyű, ezért mindenhol középpontja van, és ha az ember ás, csak egyvalamit talál: szart.” Aztán mindnyájan elmennek, és a Gróf ott ül a trágyadombjával, az üres hordóival, az aranyozott korláttal meg a szörnyű melankóliájával, ami abból a tudatból fakad, hogy Istent leszámítva ő az egyetlen a világon, aki tudja, hogy igaza van, miközben mindenki más téved.

         Másnap parancsot ad, hogy kezdjék el építeni a falat, és állítsák meg a mørkhøji órákat. Ezeket az órákat Ole Rømer szerkesztette, és leleményes módon a víz hajtotta őket, amely pezsegve-csobogva végighaladt a szökőkutakon és a sáncárokban. Amikor most elzárták a víz áramát, a kőmedencék kiszáradtak, a sáncárok pedig zavaros posvánnyá változott, amelyben csupán a mérges vízililiomok és a nagy harcsák utaltak az élet jelenlétére. Ettől fogva Mørkhøjön az idő haladását csupán az őrök monoton éneke jelezte, ráadásul latinul énekeltek, “Mert én így akarom – mondta a Gróf –, ez az egyetlen rendes nyelv hivatali használatra, dixi!”

         Lassanként az őrök éneke lett az egyetlen, amit a birtokon dolgozóktól meg a parasztoktól hallani lehetett, akik úgy ezren voltak a fal épültekor. Korábban sem volt beleszólásuk semmibe, és most, amikor a magas fal sötét árnyékot vetett a birtokra és kizárta a külvilágot, egymás arcának mind haloványabb vonásai voltak az egyedüli fényforrások, amiket láttak, és mire Carl Laurids megszületett, jóformán a beszédképességüket is elvesztették, és annyira csak egymás közt házasodtak, hogy mindnyájan egymás gyermekei, szülei, nagybácsijai és nagynénjei voltak, és az a szörnyű igazság, hogy végül már alig lehetett megkülönböztetni őket a vörös tehenektől, amelyek szintén nem kaptak vérfrissítést, úgyhogy elvesztették szarvukat, s egyre gyakrabban álltak föl, és járkáltak két lábon.

         Ama néhány alkalommal, amikor egy-egy dolgozó visszanyerte a beszédképességét, hogy protestáljon és lázadjon, lecsapták a fejét, és ezzel a dolognak vége is lett.

         Amikor megszakadt a kapcsolat a külvilággal és az órákat megállították, a Gróf és a családja számára megállott az idő. Aranysujtásos kabátjában és mélyen barázdált arccal – egy hosszú élet erős koncentrációja tette ilyenné –, bement a könyvtárába és a laboratóriumába, és belevetette magát a régi korok meg a világűr tanulmányozásába, valamint folyamatosan korrigálta saját számításait, abban a reményben, hogy végül sikerül megállapítania valamit, amiről olykor el is felejtette, hogy micsoda, s ami nem volt más, mint hogy pontosan hol is van a világ középpontja. A kastély főépületén kívül csak akkor mutatkozott, amikor kikocsizott kis hintaján, amely elé egyre több legyengült ló volt befogva, s amelyet néma kocsis hajtott. Az ilyen alkalmakkor, mikor a dolgozók körös-körül térdre borultak, amint a kocsit megpillantották, a Gróf arca olyan volt, mint a falat alkotó kövek, és a kocsiban az oldalán ott ült a felesége meg a gyerekei, fűzőben, rizsporosan, az évek során látszólag mit sem öregedve.

         Amikor a Gróf rájött, hogy fontos és sürgős feladatok várják a laboratóriumban, az általa annyiban hagyott idő irányítását két legközelebbi alárendeltjére bízta. Egyik a titkára volt, Jacoby, akit Angliából hozatott, mert a Canselarescha kézírás egyik ragyogó változatát használta, és mert ha megivott két, három vagy négy flaska bort, csak úgy darálta a latin és görög pohárköszöntőket, üdvözlő verseket, rögtönzéseket, és mert az európai nemesi nemzetségek genealógiájának két lábon járó enciklopédiája volt, és behatóan ismerte a hadtörténetet és a velencei kettős könyvvitelt.