A Svájcból rendelt zongorával végül el lehet majd nyomni a fűkaszáló- és trágyaszórógépek zaját, amely egyre gyakrabban hatolt át a falon és zavarta meg a Grófot kutatás közben, amióta a kastély utolsó muzsikusa, aki mindig többet játszott, mint amennyi a munkaköri kötelessége lett volna, holtan rogyott össze a hangszere fölött. Végül a Gróf csak nagy viszolygás árán hagyta magát rábeszélni a fotográfusra meg a zongorára, és mindkét engedmény nagyon megviselte. Az pedig, hogy nevelőnőt keresve a jószágigazgatóval hirdetést adatott föl az általa sohasem olvasott újságokban, de amelyekről már sokat hallott, amiatt történt, hogy egyik nap repülőgép ért földet a mørkhøji kastélyparkban.

         Amikor a Gróf meglátta a rozoga kis szerkezetet, a versailles-i udvarnál eltöltött ifjúságából eszébe jutott egy hasonlóan istentelen kísérlet: egy meleg levegővel töltött hatalmas harang, és “emlékszem – mondta csak úgy maga elé, Carl Laurids füle hallatára, aki történetesen ott állt mellette –, a bűnös a párizsi kövezeten zúzta össze magát, mielőtt még közel került volna a naphoz, és lángra gyúlt volna a járműve”. Carl Laurids nem válaszolt, csak nézte a kolosszális rovart, amely saját zúgásába burkolózva megjelent a mørkhøji fal fölött, remegve, mint egy szárnylövéses madár, egy darabig lassan ereszkedett, majd lezuhant, mint egy kő. Mivel a gép a park iszapos tavába esett, a pilótát megmentették. Rendes körülmények között hamar lecsapták volna a fejét, annál is inkább, mert másnap észrevették, hogy a várárokban számos harcsa hassal fölfelé lebeg a víz színén: a robaj okozta sokk végzett e büszke halakkal. De most a Gróf a repülőgép lezuhanását úgy tekintette, mint a Bölcsek kövéből és a világ középpontjából kiáradó erők természetes következményét, vagyis úgy, mintha Isten vállon veregette volna, s megdicsérte volna a kutatásaiért, úgyhogy elkvártélyoztatta a pilótát, és hagyta, hogy gyógyítsák lábtörését és belső sérüléseit – piócákkal, érvágással és vízhajtókkal, miközben igyekezett kihallgatni, hogy hol tartózkodott egész pontosan, amikor az erők lerántották. Nem sikerült tisztáznia vele a dolgot, mert a pilóta angolnak bizonyult. A Gróf nem beszélt angolul, Jacoby pedig már kétszáz éve elfelejtette az anyanyelvét, és sok-sok erős hashajtó után a pilóta kilehelte lelkét, amely visszaszállt oda, ahonnan jött, a magasságokba, s így ő és vendéglátója, a Gróf, most már soha nem érthették meg egymást.

         Ez után az epizód után a Gróf engedélyezte, hogy újsághirdetésben keressenek nevelőnőt, aki modern nyelvekre oktathatná a gyermekeit.

         Ugyanaznap, amikor Miss Clarizza megérkezett, elkészült Mørkhøjön a legelső fotográfia. A képen, amely most is megvan, a Gróf, a Grófné és három gyermekük ott áll a mørkhøji udvarház lépcsejének legtetején. Az alattuk lévő lépcsőfokon nincs senki, az az alattin sincs, és csak az az utánin látjuk Jacobyt meg a jószágigazgatót és családját. Miközben mindenki merev arcot vág abban a tudatban, hogy a képe örök időkre megőrződik, a kis Carl Laurids kifejezéstelen tekintettel egyenesen a lencsébe bámul.

         Másnap meghalt a jószágigazgató.

 

Mørkhøjön az emberek mindig maguk temették el a halottaikat, s mivel a Gróf a számolással volt elfoglalva, Jacoby pedig már rég elvesztette minden gyakorlati érzékét, nem volt senki, aki a jószágigazgató holttestével foglalkozott volna. Páni rémületében Jacoby először bevonszoltatta a lovagot és lovát az árnyékba, azután megkísérelte följegyezni a halálesetet a kastély krónikájába, de föl kellett adnia, a kronológia nem engedte, hülyén festett, hogy a jószágigazgató ugyanabban az esztendőben férfiúi ereje teljében volt, majd elhalálozott, úgyhogy Jacoby elhalaszotta a dolgot. Lassacskán, ahogy a levegő és a gyér fény kiszárította a jószágigazgatót és lovát, és a bőr kezdett megfeszülni a koponyájukon, az állat egyre éberebbnek, az ember pedig egyre fiatalosabbnak és élénkebbnek hatott. Jacoby is meg a Gróf is megtartotta azt a régi szokását, hogy naponta többször kiállt a kastély lépcsőjére, és mondott valami utasítást a jószágigazgatónak. Hogy ő sosem válaszolt, teljesen rendjén volt, és nem jelentett semmit. A válaszok már régóta nem érdekelték őket, a Grófot azért nem, mert kétszáz éve, amikor a vendégei otthagyták az aranyozott korlát előtt, rájött, hogy az összes válasznak a birtokában van, Jacobyt meg azért nem, mert a történetírás megmutatta számára, hogy az igazság mindig kérdések formájában jelentkezik. A jószágigazgató ráadásul mindig is szűkszavú ember volt, és még most is, amikor az egyedüli hang, amit hallatott, a bőrét itt-ott átszúrt csontsípjaiba belefütyülő gyönge szél volt, a munkába menő emberek minden reggel továbbra is meghajoltak a főépület árnyékában álló mozdulatlan alak előtt, és továbbra is abban a tudatban dolgoztak, hogy a homokszürke szemek figyelik őket.