Aznap, amikor a jószágigazgatót az árnyékba húzták, Miss Clarizza észrevette, hogy Carl Laurids odamegy az apjához, majd sokáig és alaposan tanulmányozza. Aztán a nevelőnő csak akkor látta legközelebb, amikor a fiú egyik reggel ott gubbasztott a tanteremben, a leghátsó padban.
Lehetetlen volt kiderítenem, hogy a Gróf mikor és miért vette észre Carl Lauridsot, s adott utasítást, hogy a saját gyerekeihez hasonlóan Miss Clarizza őt is tanítsa zenére és idegen nyelvekre, de tény, hogy egyik nap ott ült leghátul a zeneteremben, amely tanteremként is működött, és alacsony padok voltak benne süllyesztett tintatartóval. Míg Miss Clarizza és a három nemes gyermek csatos cipőt vagy alacsony szárú csizmát meg nyakfodrot vagy nyakkendőt viselt, Carl Lauridson hosszú zsírosbőrcsizma volt és ingmell fehér gallérral, olyan öltözet, amilyet Mørkhøjön addig sosem láttak. A jószágigazgatói lakásból ebben a ruhában vágott át a kövezett udvaron, miközben a nép elkerekedett szemmel nézte, s amikor eltűnt a főépület lépcsőjének tetején, az egyik szolga, aki még tudott beszélni, kiköpött, és így szólt: – Nicsak, a kis pisis grófocska!
De a fiú előtt senki sem hozta szóba a ruháját. Eleinte mindenki azt várta, hogy a jószágigazgató lehajol a lóról és megfenyíti a vétkest a lovaglópálcájával, de aztán nem csodálkoztak rajta tovább, és csak Miss Clarizza nem felejtette el a fiú viselkedését. Rájött, hogy Carl Lauridsnak el kellett hagynia Mørkhøjt, hogy ilyen ruhát szerezhessen, és hogy ez a tett – amely a jószágigazgatón kívül mindenki másnak mindig szigorúan tilos volt – bizonyára a saját értékébe vetett vak hitének a jele.
Carl Laurids most közelről is megismerhette a nemesi sarjakat, akik addig elérhetetlen messzi fényként csillogtak a magasban, és a tanterem leghátsó padjában ülve rájött, hogy a két grófkisasszony – több emberöltőnyi tanulás ellenére – még most sem beszél tisztán, és hogy a vele egykorú ifjú gróf írás közben két marokra fogja a palavesszőt. Carl Laurids ekkor, a nemesi sarjak lelki sötétségének fényében ismerte fel saját értékét, és Miss Clarizza később egyre azt hangoztatta, hogy Carl Laurids minden bizonnyal a zeneteremben, az ő órái alatt tette azt az egész életére döntő hatású megfigyelést, hogy a létezés rendje nem olyan, mint a mørkhøji lépcső, amelynek szilárd fokai vannak, hanem inkább egy – társadalmi értelemben – ferde síkhoz hasonlítható, amelynek a közepére ő a véletlenek kedvezőtlen összjátéka folytán került, ahol azonban meg lehet kapaszkodni, és lehet mászni fölfelé.
Carl Lauridsnak az volt a feladata, hogy a tanítás alatt – ami délelőtt zajlott – nyitogassa és csukogassa az ablakokat, és ügyeljen a hatalmas kandallóban lobogó tűzre. Három évig végezte ezt a munkát, és ez alatt a három év alatt gond nélkül megtanult írni és olvasni angolul, németül és franciául, valamint zongorázni. Ő volt a legnagyobb nyelvtehetség, akit Miss Clarizza valaha oktatott. Eleinte keményen és leereszkedően bánt a fiúval, de hamarosan kénytelen volt kapitulálni. Ez alatt a három esztendő alatt Carl Laurids lett az a személy Mørkhøjön, aki körül a legtöbbet keringtek a gondolatai és reményei, és amíg a fiú nagykorú nem lett, Miss Clarizza arca csöndes örömtől izzott, valahányszor elnézett a grófgyerekek üres ábrázata fölött, egyenesen bele Carl Laurids öntudatos barna szemébe, és így szólt: – Shut the window, Charlie!
Egyik nap tanítás után Carl Laurids ott maradt a tanteremben, s udvariasan és higgadtan közölte Miss Clarizzával, hogy a továbbiakban nem óhajt a kandallóval és a szellőztetéssel foglalkozni, és hogy ezért a jövőben Miss Clarizza ne említse a szellőztetést meg a helyiség hőmérsékletét, hogyha ő a teremben tartózkodik. Hallatlanul merész kérés volt, ha a Gróf fülébe jut, minden bizonnyal lecsapatja Carl Laurids fejét, és Miss Clarizza is bénultan meredt a fiúra, csak hápogott, miközben igyekezett a kellőképpen kemény viszontválaszt megfogalmazni. S ebben a pillanatban Carl Laurids kezei hirtelen ott termettek Miss Clarizza nyakában, és megigazgatták a nevelőnő bársony csokornyakkendőjét, s erre az érintésre Miss Clarizza rádöbbent, milyen végtelenül magányos Mørkhøjön, és elöntötte az addig sosem tapasztalt gyöngédség érzése, s lenyűgözte Carl Laurids céltudatossága, és hirtelen átölelte a fiút. A tanteremben nem volt más bútorzat, csak az iskolapadok, úgyhogy Carl Laurids a fehér zongorára emelte a nevelőnőjét, hogy be ne mocskolja a nadrágját, a kinyitott kottákat egyetlen karmozdulattal lesöpörte, majd ő is Miss Clarizza után mászott.
Onnantól fogva Miss Clarizza sosem említette az ablakokat és a kandallót, Carl Laurids pedig felmentve érezte magát a kötelezettsége alól, úgyhogy a tanórák azóta hol tikkasztó hőségben, hol dermesztő hidegben zajlottak, évszaktól függően.