Nem tudjuk, Carl Laurids mit érzett Miss Clarizza iránt, de az bizonyos, hogy szerelmi viszonyuknak nincs története. Valahányszor Carl Laurids elment Miss Clarizzától, rögtön el is felejtette nevelőnőjét, és valahányszor hirtelen megkívánta, olyan volt, mintha először látná, s ezért közeledése hozzá – azokban az esztendőkben, amikor a szeretője volt – mindvégig éppoly burkolt és brutális maradt, mint a legelső alkalommal. Miss Clarizza sosem igazodott ki rajta, s akárhányszor Carl Laurids feléje nyúlt, mintha mindig ugyanazt a megoldhatatlan rejtvényt adta volna föl neki, amely a magányával tetézve a fiúhoz kötötte. Később, amikor Carl Laurids már a Gróf titkára lett, szupékor gyakran találkoztak a grófi család asztalánál a nevelőnővel, és Miss Clarizza a legtöbbször annyira megijedt a fiú udvariasan közönyös viselkedésétől, hogy egy falat se ment le a torkán. Ekkoriban már nem vonta kérdőre Carl Lauridsot. Kezdetben még igen, és ilyenkor, a könnyes szemrehányások közepette Carl Lauridsnak meg-megremegett a bőr a szája körül. De idővel ezek a rángások állandó kis barázdává változtak a fiú egyik szája szögletében, feszült arcvonássá, amit később viasszal kenegetett bajuszával rejtett el – ezt akkor viselte, amikor megismerte a világ, és ezután Miss Clarizza már oly mértékben kezdett félni Carl Laurids nyugalmától, hogy végképp beletörődött: a fiú teljesen kiszámíthatatlan.

         Egyik nap Jacoby eltűnt, és amikor kerítőhálóval átfésülték a várárkot, ráleltek a csontjaira, amelyeket a harcsák már tiszta fehérre rágtak, de mégis teljes bizonyossággal meg lehetett állapítani róluk, hogy az övéi, az extra méretű csontvégek alapján, amelyek lehetővé tették számára a kalligráfia közbeni hihetetlen kézmozdulatokat, azokat a mozdulatokat, amiket látva három bíboros is – akik személyesen ismerték Ludovici Vicentinót – bibliára tett kézzel megesküdött, hogy ennek a mesternek az írása sem szebb. A csontváz koponyája össze volt zúzva, amiből azt a következtetést vonták le, hogy Jacobyt meggyilkolták.

         Rögtön ezután a Gróf személyi titkárának nevezte ki Carl Lauridsot, Jacoby helyére. A kinevezés természetesnek és ésszerűnek tűnt, hiszen Miss Clarizzának ekkor már nem kellett tanítania a fiút, aki önállóan szerzett ismereteket olaszból és spanyolból, az utóbbi fél évben pedig Jacoby okította latinra és szépírásra. Mégis volt valami különös ebben a kinevezésben, Carl Lauridsszal szemben még a mørkhøji begyöpösödött fejekben is gyanakvás motoszkált, és ekkortól fogva csak Miss Clarizza, Carl Laurids anyja és a nemesi család tagjai nem fordultak el, amikor megpillantották. Mindenki más elosont az útjából, amikor közeledett, a vörös tehenek is, amelyeknek a tőgye a földet súrolta, a gyönge lovak is meg a kopasz tyúkok is, amelyek fekete, ehetetlen tojásokat tojtak, sőt még az egyébként mozdulatlan harcsák is odébb úsztak az iszapban, amikor átkelt a felvonóhídon.

         Jacoby csontjait Carl Laurids elküldte Angliába, mert a Gróf úgy vélte, hogy a királyi udvar emlékművet emel majd a nagy írnok földi maradványainak. Ámde télen, miután Carl Lauridsot nyáron kinevezték, Jacoby visszatért Mørkhøjre. Miss Clarizza látta, amint jön, látta, hogy nem hagy nyomot a bevezető úton, és hogy áthatol a csukott bejárati ajtón. És ugyanaznap este látta, hogy ott ül Carl Lauridsszal szemközt az irodában, amely egykor az övé volt, és aztán gyakran látta őket együtt, de nem tudta eldönteni, hogy Carl Laurids felfigyelt-e a hazajáró lélek jelenlétére, vagy sem.

         Carl Laurids ekkoriban fedezte föl a történelem haladását. Addig az idő nem jelentett semmit sem Mørkhøj, sem Carl Laurids számára. Mindaz, amit az őrök éneke jelzett, a nappalok és éjszakák ritmusa volt csak, amelyek valami módon egymásban léteztek, ha értik, mire gondolok: mielőtt Carl Laurids titkár lett, a mørkhøji napok nem halmozódtak egymásra, úgyhogy mintha mindig ugyanaz a nap lett volna, vagy legalábbis ugyanaz az év, az első év, amely állandóan visszatért, ezért nem vezetett sehova az idő. Most azonban Carl Laurids hozzáfért ahhoz a száz fóliánshoz, amely Mørkhøj történetét tartalmazta, és ott bukkant rá az első nyomaira annak valaminek, ami beszippantotta a vég nélküli ismétlődések világába, és ez a valami – a mulandóság volt. Felfedezte, hogy a látszólagos szabályosságban vannak apró dolgok, amelyek lemerülnek, eltűnnek, és sosem térnek vissza. Nem lehet pontosan megmondani, mi volt az, ami először fölkeltette a gyanúját, de amikor ez megtörtént, olyan lett, mint egy megszállott. Teljes összpontosítással vetette rá magát a problémára. Éjt nappallá téve olvasott az irodájában, s mivel a Gróf ekkoriban úgy hitte magáról, hogy hamarosan sikerrel jár, s hogy most már az igazság kapujába érkezett, s ezért fáradhatatlanul, szinte önkívületben dolgozott, senki sem volt, aki megzavarhatta volna Carl Lauridsot, csak Miss Clarizza lopózott be olykor hozzá – a titkár úr talán észre sem vette –, hogy új viaszgyertyákat tegyen a tartókba, s hogy egy kicsit nézze Carl Lauridsot.