Nem értem hát őtet. Hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyet legyen képes mondani nekem! Nekem, aki főztem és mostam rá ennyi éven át, meg takarítottam. Jó, hogy elment, mert mostan a sírás kerülget, és utálja, ha sírok, azt mondja, hogy amikor bőgök, még rondább vagyok, mint egyébként. Tudom én jól, hogy nem vagyok már olyan fiatal, én is nézek tükörbe, de azért nem kell, hogy ilyen legyen hozzám, ő sem olyan már, mint egy tinédzser. De mikor ezt egyszer említettem neki, úgy bemosott, hogy utána egy hétig nem mehettem ki a monokli miatt, és aztán mikor megkértem, hogy menjen le a szupermarketbe bevásárolni, még jobban begurult. Lusta vén kurvának nevezett, de most azért mégiscsak lement bevásárolni, végül is beláthatta, hogy nem keltene jó benyomást, ha a boltos meg a szomszédok ilyen állapotban látnának és rájönnének, mitől nézek így ki.

  Egyszerűen nem értem. Biztos féltékeny, ez az egyetlen magyarázat, másra nem tudok gondolni. De miért féltékeny? Hisz nincs rá semmi oka, ő maga volt a Lásd & Halldban is meg az Extra Újságban is, úgyhogy ha én egyetlen alkalommal bekerülök a Hirdetési Újságba, az még nem ok arra, hogy így fölkapja a vizet. Rendben van, ő már régen szerepelt az újságban, de akkor is. Rólam csak egy kis féloldalacska volt, a Brugsen áruházlánc heti kiárusításról meg egy árleszállításról szóló hirdetés között, ő pedig a címlapon szerepelt meg minden. De még hogy azt legyen képes mondani nekem, hát ez érthetetlen. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, neki is megmondtam, de erre ő még lehetetlenebbül viselkedett, aztán el is ment. De mit vár tőlem, mit csináljak? Neki megvan a maga érdeklődési köre, én nem avatkozok bele, de kénytelen vagyok csinálni valamit, nem tudok ölbe tett kézzel ülni, és mivel most odalent Indiában nagy szükség van meleg ágytakarókra, örülök, hogy tehetek valamit, egyébként is szeretek kötni, úgyhogy könnyen telik az idő, nincs hát semmi oka rá, hogy ennyire dühös legyen.

  Ha legalább lenne velem valami ötlete neki, de most már felém se igen néz, csak járkál odalent a pincében, és nagyon el van foglalva a saját dolgaival, azt mondja, én azokba ne avatkozzak bele, és ez teljesen rendben is volna, de nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy neki meg hagynia kéne, hogy én is hadd kötögessek békében. Hisz ez sem kerül semmibe, benne van az újságcikkben is, odalenn a szupermarketben kitettem egy dobozt, amelybe az emberek beletehetik a maradék fonalaikat, ha van nekik fölöslegbe, vagy pedig öreg kabátjaikat, amiket szálakra bonthatok. Egyáltalán nem kerül semmibe, viszont príma meleg takarók lesznek belőlük, amikre olyan nagy szükség van Indiában, és szerintem igazán méltányos, hogy egy kicsit segítsünk nekik, amikor ők olyan szegények, mi pedig ilyen gazdag országban élünk, mint Dánia. Mert még ha válság van is, mi azért mégiscsak gazdagok vagyunk idefönn, itt nincsen senki, akinek azért kéne meghalnia, mert nincs egy meleg takarója, amit maga köré kanyaríthat, hisz az ember bemehet a szociális osztályra, ott legalább kap valamit, nem olyan sokat, de valamit azért mégis, össze se lehet hasonlítani. De nem szereti hallani, amikor ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez az én dolgom, csak ennyit mond, és szó se esik róla többet.

  Ez olyan szomorú, mert én annyira, de annyira örültem, hogy a cikk megjelenik az újságban, és hogy majd megmutathatom neki. Aznap, amikor az újságíró és a fényképész itt járt, nem volt idehaza, úgyhogy egyáltalán nem tudta, hogy meginterjúvoltak, és elképzeltem, milyen lesz, amikor megjön az újság, megpillantja a képet és elolvassa, amit rólam írnak. Azt hittem, hogy büszke lesz rám, de csak mogorva volt. Én különben annyira örültem annak a cikknek meg a képnek, amin kötök, és ami alá azt írták, hogy 1000 ÁGYTAKARÓT KÖTÖTT INDIA SZEGÉNYEINEK, és ezért még jobban fáj, ha dühös rám és leszid. Egyébként is úgy véltem, olyan jó, hogy én is szerepelek az újságban, még ha csak a Hirdetési Újságban is, hiszen ő már kétszer is szerepelt – gondoltam, így egy kicsit igazságosabb. De ő nem így látta. Megorrolt. Biztos azért, mert féltékeny, mert már több mint egy éve nem volt az újságban. Csak ez lehet a magyarázat. De még hogy ilyesmit mondjon nekem, hogy ennyire gonosz tudjon lenni, ezt végképp nem értem!

  Emlékszek, amikor először bekerült az újságba – hát, ha úgy vesszük, nem is igazi újság volt, hanem hetilap, a Lásd & Halld –, akkor én aranyos voltam hozzá és együtt örültem vele a cikknek, még akkor is, ha nekem nem volt különösebben kellemes olvasni, hogy már több mint ötszáz nővel volt együtt, akiket társkereső hirdetések útján ismert meg. Úgy értem, tudom én nagyon jól, hogy nem vagyok egy világszépe, meg hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de nekem is vannak érzéseim, én is meg tudok bántódni, nagyon el tudok szomorodni, én is ember vagyok, hús-vér ember. De láttam, mennyire büszke arra, amit a cikkben írtak róla, meg a róla készült képekre, amiken a csinos zakójában feszít, ezért úgy tettem, mintha vele együtt én is örülnék, még akkor is, ha bizonyos tekintetben kissé furcsának találtam, hogy rólam egyetlen szó sem esik. Hisz mindennek ellenére együtt élünk, de ez neki nyilván közömbös. Ez nem érdekelte az újságírót, mondta, nem azért jöttek a laptól, hogy rólam írjanak. Az is egy kicsit zokon esett, hogy mielőtt jöttek az interjút készíteni, utasított, hogy menjek sétálni, nehogy itt találjon az újságíró meg a fényképész, és csak akkor térjek haza, ha ők már elmentek, mintha szégyellt volna, vagy legalábbis ez volt a látszatja. De persze azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az a cikk vele foglalkozik, nem pedig mással, és én úgyis biztos csak hülyeségeket mondanék, vagy az újságírót ingerelné, ha csak ülnék ott és zörögnék a kötőtűkkel. Nem akartam vitát nyitni a dologról, inkább elmentem, és odavoltam egész nap, csak este merészkedtem haza, amikor úgy gondoltam, biztos elmentek már azok az emberek. Amikor hazamentem, úgy fontoskodott, mintha valami híres színész, politikus vagy ilyesmi volna, alig akart szóba állni velem, annyira fenn hordta az orrát. De amikor ágyba bújtunk, aranyos volt hozzám, és mindent összevetve én azért nagyon szeretem őtet.

  Mégsem volt könnyű számomra, és mikor azután megjelent a cikk, egy társkereső hirdetésben megírta, hogy ő volt az, aki a Lásd & Halldban szerepelt, amire egy csomó válasz érkezett, és ő minden este elment és megismerkedett azokkal a nőkkel, akik írtak neki, én meg csak ültem egyedül idehaza és szomorkodtam, mert mi van, ha megtetszik neki az egyik és el akarja venni feleségül, nekem meg marad a tévé meg a kötés. De végül aztán egyikükkel sem vergődött zöld ágra, és bár időről-időre természetesen továbbra is elhelyezett hirdetéseket az újságban, és válaszolt nők hirdetéseire is, szóval mindennek ellenére kissé elült a dolog, és egyre inkább visszatértünk a régi kerékvágásba.

  De nem teljesen. Mintha az a cikk valahogy megváltoztatta volna, mintha kissé elbüszkült volna, és kezdett volna lenézni. És nem akart már olyan gyakran együtt lenni velem – abban a bizonyos értelemben. Különben igyekeztem olyan jól kinézni, amennyire csak tudok, vettem neccharisnyát és magas sarkú cipőt, amilyeneket azokban az újságokban viselnek, amiket mindig szanaszét hagy a lakásban, ez biztosan olyasmi, amit szeret, gondoltam. De ő gúnyt űzött belőlem, azt mondta, a neccharisnya és a tűsarok a fiatal lányoknak talán jól áll, engemet viszont még jobban kövérít és öregít, meg azt is, hogy nem csupán ez vonzza a férfiakat, ahhoz egy kicsit több kell. Ekkor fakadtam sírva és mondtam, hogy ő sem olyan hej de csinos már a kopaszodó feje búbjával meg a lógó pocakjával, ő se mai gyerek már, túl a negyvenen, még ha pár esztendővel fiatalabb is nálam, és ez után ütött meg, és lett a monoklim, úgyhogy több mint egy hétig nem mehettem ki.

  De néha-néha nagyon kedves volt hozzám, mint amikor fiatalok voltunk, néhányszor nyilván úgy vélte, elég jó vagyok, mert ilyenkor mondta, hogy vegyem le a ruhám és feküdjek az ágyra, és akkor azt csinálta velem. De nem különösebben gyakran, és most már bizony elég régen. Legalábbis úgy.

  Na, hát nem leejtettem egy szemet?! Idegesít, amikor ilyeneket beszél, teljesen megőrjít. Hiszen korábban még sosem volt ilyen gonosz hozzám. Néha azon spekulálok, hogy gyűlöl-e vajon engem, de ugyan minek gyűlölne, én mindég jó voltam hozzá, mindég engedtem neki, azt tettem, amit mondott. Nem szép tőle, hogy ilyen.

  Pár hónappal az után, hogy írtak róla a Lásd & Halldban, kitalálta, hogy felad egy masszázshirdetést. Úgy gondolja, hogy akár pénzt is hozhat a konyhára a dolog, mondta, hiszen olyan sok manapság a magányos nő. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de egy szót se szóltam, tudom, milyen, amikor ellentmondanak neki. Az újságban elhelyezett egy hirdetést, amelyben intim masszázst kínált hölgyeknek. Szerintem nem volt valami tisztességes, mert azt írta benne, hogy fiatal és művelt, pedig már nem lehet ráfogni, hogy olyan fiatal. És még ha nekem nem is volt más férfi az életemben rajta kívül, azért láttam egyet s mást a magazinjaiban, és tudom, hogy ezen a téren nem valami nagy mester. De ez őtet nem érdekelte, így jelentette meg a hirdetést, aztán várta a kuncsaftokat. De az a kevés ember, aki telefonált, mind hülye volt, és disznóságokat mondott és csak lihegett a telefonba, úgyhogy egész rosszul lettem, ha véletlenül én vettem föl a kagylót, de egyetlen nő sem hívta, aki időpontot szeretett volna megbeszélni. Miután a hirdetés egy hete megjelent, szerintem ő már kezdte feladni a dolgot, ám akkor az történt, hogy felhívták az Extra Újságtól, és azt mondták, szívesen készítenének vele interjút, mert az nem szokványos dolog, hogy férfiak nyújtsanak intim masszázst.

Nem különösebben lelkesedtem a gondolatért, hogy jönnek az újságtól, gondoltam, úgy lesz, mint legutóbb, amikor a Lásd & Halldban szerepelt, ő viszont teljesen el volt ragadtatva. Lement, és egy üzletben vásárolt egy igen kicsi alsónadrágot, amit tangának nevezett, ha netán kedvük támadna munkaruhában lefényképezni, meg néhány testvibrátort, hogy kéznél legyenek, és látszódjon, milyen profi a dologban, és mielőtt kijöttek az Extra Újságtól, minden nap fel-alá járkált a házban a tangájában, mindkét kezében vibrátor, és arról locsogott, hogy majd kibővíti az üzletet, meg hogy mi mindent vehetne, ha négyszáz koronát kapna minden alkalomért. Szerintem egészen olyan volt, mint aki begőzölt, de ezt aztán nem mondhattam, szokás szerint tartottam a számat, és hallgattam.

Amikor kijöttek az újságtól, ugyanúgy zajlott minden, mint mikor a hetilaptól jöttek, jóval az előtt elküldött hazulról, hogy az újságíró és a fotós megérkezett volna, én meg lófráltam a városban, nézegettem a kirakatokat, így csaptam agyon az időt. Amikor nagy sokára hazamerészkedtem, igen fölényes volt, mint legutóbb, bár egy kicsit bosszús is, hogy nem akarták lefényképezni abban a kis alsónadrágjában. Nem szükséges, mondták neki.

  Másnap csalódás érte, mert semmi nem volt róla, pedig az újságíró mondta is neki, hogy eltelhet pár nap, amíg közlik. De három nap múlva megjelent a cikk. Amint rápillantott az ember az újságra, máris látta, mert a címoldalon volt róla egy nagy fénykép. Benn a lapban az interjú két oldalt foglalt el, ott is volt róla egy nagy kép, és azt írták, hogy rengeteg kuncsaftja van, hogy a városban az összes otthonülő háziasszony hozzá fordul intim masszázsért, és hogy ő jótét cselekedetnek tartja ezt, segíteni a szexuálisan kielégítetlen nőket. Szörnyen büszke volt rá, hogy ezt mondta, egészében véve pedig igencsak elégedett volt a cikkel, és azt is írták, hogy korábban már szerepelt a Lásd & Halldban, meg hogy több mint ötszáz nőt ismert. Aznap este aranyos volt hozzám, és én annyira megörültem, pedig nem rajongtam a cikkért – hisz nem az igazat írták benne. De ő azt mondta, nem árt egy kis ingyen reklám, és tényleg egy csomóan hívták, ő nem tehet róla, hogy túl félénkek, hogy nem szólnak bele, és nem kérnek időpontot, hanem csak belelihegnek a kagylóba.

  De semmi nem lett a dologból, eztet is tudtam előre, egyetlen nő sem telefonált időt megbeszélni, csak a hülye emberekből lett még több, akik trágárságokat mondtak. Lassan már képtelen voltam fölvenni a telefont, de ő mondta, hogy csak vegyem föl, ha ő épp nincs a közelben. Nem szívesen csináltam, az agyamra ment már, próbáltam neki megmondani, de rám se hederített. Igazán segíthetnék neki, mondta, meg hogy számomra is előnyös, ha sikerül beindítania a vállalkozást, hisz én is élvezni fogom a pénzt, vehetünk magunknak videót, igen, tán még bőrpamlagot is, amire mindig vágytam, tehát csak tegyek úgy, mint ha mi se történt volna, és rakjam le a kagylót, ha valaki szemtelenkedik a telefonba, én meg így is tettem, de az után, hogy megjelent a cikk, pár hétig nem volt könnyű.

  Körülbelül két hét után már sokkal kevesebben telefonáltak, hogy mocskos dolgokat mondjanak, viszont olyanok se hívtak, akik masszázst szerettek volna, és észrevettem rajta, hogy egyre ingerültebben jár-kel. Már én szenvedtem tőle, de igyekeztem titkolni, és miután eltelt egypár hónap, ő maga is beláthatta, hogy nem megy a dolog, úgyhogy visszavonta a drága hirdetést. Ez azért van, mert rossz városban lakunk, mondta, na ja, ha Koppenhágában élnénk… de egy ilyen porfészekben mindenki gyáva, hiába vannak sokan, akik szeretnék. Egészen megkönnyebbültem, azt hittem, hogy most már egy kicsit visszatérünk a régi kerékvágásba, hogy megnyugszik, ám ehelyett új ötlettel állt elő, azt vette a fejébe, hogy kisiparos lesz. Még amikor masszőr akart lenni, vásárolt ugye néhány testvibrátort – műanyagrudakat, amikben motor van, úgyhogy mikor az ember elemet tesz bele, rezegnek –, aztán lement velük a pincébe kísérletezni, azt sütötte ki, pénzt hozhat a konyhára, ha készít pár olyan vibrátort, amely jobban hasonlít, amely tehát nemcsak egyszerű fehér műanyagrúd, hanem egészen olyan, mint amit a férfiak hordanak a lábuk között. Vásárolt egy csomó vibrátort, és különféle fajta bevonatokkal próbálkozott, amelyeknek a hatására a rúd jobban hasonlított az igazira. Eleinte nem ment olyan jól a dolog, viasszal kísérletezett, amivel kívülről formázta a rudat, de használatkor a viasz szétkenődött, és lepergett. Gondoltam, elég fura dolog, de hát amikor elkészített egy új modellt, természetesen ki kellett próbálni, ez ugyanolyan, mint az autókkal meg a repülőgépekkel, mondta, azokat is tesztelni kell. Értettem én, de azért mégis különös érzés volt, amikor feljött a pincéből és azt mondta, feküdjek az ágyra, hogy megnézze, jó-e a legújabb modellje. De megtettem, és néhányszor egész kellemes volt, mégis szívesebben csináltam volna igaziból, ővele, mint régen. De nem akarta, azóta nem akarta, hogy foglalkozni kezdett a vibrátorokkal, inkább a vibrátorokat szereti feldugni belém, azt mondja, ez nagyon fincsi, és hogy csak fogjam be a szám. Párszor magához nyúl, miközben feldugja belém a vibrit – vagy a dildót, ahogy ő hívja –, de ha én nyúlok oda az övéhez, az igazihoz, dühös lesz rám, és azt mondja, vigyem a mocskos mancsomat, én meg engedelmeskedek, rákényszerítem magamat, pedig szinte fáj a testem a vágytól.

  Most már jobb a helyzet a bevonatokkal, valami képlékeny porból készíti őket, úgy tudja oldani és formálni, mint az agyagot, és sokkal jobban is tart, mint a viasz, bár előfordul, hogy ez is lehámlik. Odalent az utcán az üzletben kitették néhány termékét, de egészen biztos, hogy egyet sem adtak még el, még mindig ott vannak a kirakatban az újságok között, de ő már most “kisiparosnak” nevezi magát, amikor fölveszi a telefont, azt mondja: Karl Hansen kisiparos. Folytatja a kísérletezést a vibrátorokkal, tökéletesíteni akarja őket, és rajtam kipróbálni, és már jól észrevehető, hogy sokkal inkább hasonlítanak az igazihoz, mint kezdetben, én azonban váltig állítom, hogy jobb igaziból csinálni, mint régen, meg természetesebb is valahogy, de ő ezzel nem törődik. Megváltozott, nem olyan már, mint korábban, és persze ő sem lett fiatalabb, de nem erről van szó. Nem akarom én, hogy olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk – pedig akkor milyen gyönyörű volt vele! –, de most már nem olyan aranyos hozzám, mint akkor, és hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyeneket mondjon nekem, mint a minap: hogy egy perverz szipirtyó vagyok ezzel az egész kötögetéssel, hogy ez szinte fajtalankodás a birkákkal! Mikor pedig én csak segíteni szeretnék!

  A szememet most könny futja el, ismét eszembe jut, a kötést kénytelen vagyok letenni, ki kell fújnom az orrom. Nem értem hát őtet. Hisz én mindég annyira szerettem, egészen a születése óta. És miután anya meghalt, én viseltem gondját, én stoppoltam meg a harisnyáját, én vajaztam a kenyerét, amit tízóraira magával vitt, anyja helyett anyja voltam, ő meg mindig olyan aranyos volt hozzám, amikor meg felnőtt és kezdett bejövögetni hozzám éjjelente, azt mondta, én vagyok a leggyönyörűbb nővér, különbet el se lehet képzelni, a többi fiú közül senkinek sincs ilyen szép nővére. Vigyáztam rá, gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen rossz társaságba, s mióta apa meghalt és mi örököltük a házat, úgy élünk itt, mint férj és feleség, még ha érthető módon nem is házasodhattunk össze rendesen.

  Voltak már veszekedéseink, mint mindenki másnak, nem volt mindig könnyű, de hogy ennyire gonosz tudjon lenni, még hogy ilyet mondjon nekem, a saját szeretett nővérének! Hogy van szíve hozzá?!

 

                                        SZAPPANOS GÁBOR  fordítása