Gizi néni nem várta a hét kezdetét, tudta, hogy megint ugyanaz vár rá, mint mindig: a kollégium, azon belül is a tizedik emelet takarítása. Komótosan, fájó csigolyákkal lépte át az épület küszöbét. Miután sziszegve becsukódott mögötte a fotocellás ajtó, elhangzott a mindennapos jónapot-önnek is köszönés a recepcióssal, ment és átvette a takarító nénis hacukát.
Hatalmasat csattant mögötte a liftajtó, majd surrogva elindult a poklok poklába, a kis ördögök porfészkébe. Gizike lassan poroszkált végig a folyosón, takarítós kocsiját a folyosó elején hagyva. Szúrós szemmel térképezte fel a szürke linóleumpadlót minden egyes új égésnyom után kutatva. Ez még nem is izgatta fel annyira. Sajnos nem tudta az öreg pára, hogy a java még hátra van.
Ahogy az idős hölgy közeledett a folyosó vége és a vécék felé, ráncai egyre mélyebben szántották amúgy is barázdás arcát.
– Felháborító – motyogta. – Egyre több és több, évről évre rosszabb… – szitkozódott, majd unottan arrébb gurított lábával egy üres vodkásüveget. Gyűlölte az egyetemistákat. Koszosnak, még mocskosabb szájúaknak, és rosszéletűeknek gondolta őket. A cigarettacsikkek hatalmas halomban tornyozódtak a levandálkodott lámpaburában. Hirtelen éles csattanásra, majd böfögésre lett figyelmes. Megfordult.
– Jó reggelt, aranyos! – vigyorgott az asszonyra bambán egy ifjú, majd orrtúrás közepette eltűnt a fiúvécé ajtaja mögött.
– Úgy szintén, undorító vakarék – grimaszolt Gizi, majd nagyot sóhajtva visszament a kocsijáért. Meg akarta kímélni magát a vécében várható látványtól, ezért egyelőre a seprű nyelét markolta meg biztos kézzel, és a folyosó összeseprését tűzte ki céljául.
Gyakorlott mozdulatokkal kanyarintotta a csikkeket a lapátra, majd hajította őket a zsákba átadva őket az enyészetnek. Éppen a lányvécé felé indult, mikor eszébe ötlött, hogy még mindig nem jött ki a fiatalember a mosdóból. Gizi rántott egyet a vállán, úgy gondolta, ez nem az ő problémája.
Belépett a lánymosdóba és olyan látvány fogadta, ami eddig még sose. Pedig sok mindent megélt húsz év takarítónői munka alatt. A mosdó tele volt hányva mindenféle félig megemésztett dologgal, ráadásul vér is színezte a katyvaszt. A földre is jutott bőven az áldásból. A vécébe már alig merte betenni a lábát. Remegett a dühtől, úgy érezte, a visszataszító képek örökre az agyába vésődtek. Neki is hányingere támadt. Szájon szívta magába a levegőt, kilélegzett, majd felvette a gumikesztyűt, és vonakodva, de alaposan feltakarított.
A következő kihívás következett: maga a vécé. A két fehér kagyló közül az egyik tisztán, fehéren mosolygott Gizikére. Haragos, sebzett lelke megnyugodott kissé, s úgy silabizált, a helyzet mégsem olyan reménytelen. Elvégezte a szokásos hypós és domesztosos fertőtlenítést, majd továbbcsoszogott a vécé másik ikerpárjához. Kíméletlen, gyomorforgató kép fogadta: most már nem csak a korábban átélt borzalmakkal teli mosdókagyló mixtúrája fogadta, ehhez még társult emberi ürülék is. Ezek és a mértéktelen mennyiségű vécépapír együttes támadásának megadta magát a vécé és eldugulva bugyogott ki belőle a darabos, barnás lé a padlóra.
Gizi nénit elkapta az a gyomorfacsaró érzés, hogy rögtön ő is hozzátesz a szörnyű látványhoz egy kis részt magából, aztán végül reszketve kitámolygott a helyiségből, majd csöndesen behúzva maga mögött az ajtót nekitámaszkodott. Őrülten forgott szemgolyója a szemhéja mögött, szíve vadul pumpálta a vért az agyába. Nem tudta, mitévő legyen, úgy érezte, kell tennie valami emberit, hogy ne veszítse el a józan eszét.
Ebben a pillanatban ténfergett ki a korábbi fiú a mosdóból. Fehér pólója maszatos volt, bűzlött a piától és egyéb szagoktól. Nem vette észre Gizikét, aki éppen az épelméjűségéért küzdött. Letörölte szája sarkából a hányás- és nyálmaradványokat, majd ugyanazzal a bárgyú vigyorral megindult a szobája felé.
Csakhogy ahogy elhaladt Gizi néni mellett, az asszony kitette a seprűt a lába elé és a fiú szidalmak közepette elnyekkent a kiégetett padlón. Gizike elborult arccal, szaggatott és hirtelen változó mozdulatokkal ráncigálta be a vézna gyereket a lányvécébe. Most már nem érzett szagokat, nem undorodott semmitől. Nekitámasztotta a fiú fejét a poklok vécéjének, majd így szólt hozzá:
– Tessék, aranyos. Idd csak meg, ettől jobban leszel – vihogott, majd ledöntötte a fiú torkán a gyilkos fertőtlenítőszert.
Fél órával később nyugodt léptekkel, tisztán, békés mosollyal szólt oda a recepciósnak.
– Aranyos, azt hiszem, mára végeztem. Nem érzem jól magam, hazamegyek lepihenni. A műszakot megbeszéltem Judittal.
– Rendben, Gizi néni – mosolygott rá a recepciós. – Jobbulást, és további szép napot!
– Önnek is, önnek is – intett búcsút Gizi néni a recepciósnak és a világnak.
Gizike már nem hallotta a lány megveszekedett sikolyát a tizedikről. A lényeg már csak az volt, hogy eldöntötte, sosem fog többé takarítónőként dolgozni.