Lang Edina bejegyzései

pelikany

A pelikánmadár

A pelikánmadár a kis királyfi megfogantatása óta alig énekelt. A királykisasszonyból királynővé érett uralkodó azonban a hónapok elteltével egyre szerelmesebb lett a madár hangjába, egyszerűen megrészegítette. Miután megszületett a trónörökös, végleg elhallgatott a csodás hangú madár. A király legnagyobb félelme beteljesedni látszott, mikor gyönyörű felesége ágynak esett a szomorúságtól, még újszülött kisfiát sem tudta elviselni, gyermeki gügyögése felzaklatta, és üvöltve zavarta el a dajkával együtt, mikor meg akarták neki mutatni.

– Vigyétek a szemem elől! Addig nem vagyok hajlandó látni, míg a pelikánmadár ismét dalra nem fakad!

A király parancsára az egész udvar megpróbált a pelikánmadár kedvére tenni: a legegzotikusabb és legfrissebb gyümölcsöket hordták a lába elé, kalickáját kinyitották, hátha repülni szeretne, hárfák és fuvolák zenéltek éjt nappallá téve, remélve, hogy ez majd elősegíti a dalolását. Ő azonban egy hangot sem ejtett ki. A királynő órák hosszat ült a kalicka előtt, könnyekkel barázdált arccal könyörgött legkedvesebb madarának. Mindhiába.

Az évek múlásával a királyságot beborította a bú és balszerencse. Az immáron fiatal férfivá vált királyfi nem talált magának jegyest és egyedül kellett kormányoznia az omladozó királyságot. A király meghalt az egész országot sújtó vész alatt, a királynő pedig egy szobába költözött a megkopott, öreg pelikánmadárral. A királyfi kétségbeesésében kereste föl megkeseredett édesanyját.

– Anyám, elég ebből a búskomorságból!

– Ki vagy te és hogy merészelsz megzavarni? – ripakodott a királynő a fiára.

– A fiad vagyok, és arra kérlek, törj ki ebből az állapotból! Minden elenyészik körülötted, te meg nem foglalkozol semmivel, csak ezzel a madárral!

– Mi ez a hangnem?! Azt csinálok, amit akarok, elvégre én vagyok a királynő! – fröcsögte vissza.

– Nemsokára nem leszel az, mert nem lesz, ahol uralkodhatnál! Ide azzal a madárral! – a királyfi nagy lendülettel felmarkolta a kalickát, benne a pelikánmadárral, és úgy ahogy volt, kihajította az ablakon.

– Mit tettél?! – sikoltott fel a királynő, és majdnem a madár után vetette magát. Fia mentette meg, majd átvitte egy másik szobába, ágyba dugta, s az udvari gyógyítóra bízta.

Napok teltek el, a királynő nem evett, alig ivott, egyre gyengült. Egy holdfényes éjszakán rémálomból riadt fel. A pelikánmadár szólt hozzá. Selymes hangja egyre csak ott csengett a királynő fülében: huszonkilenc, negyvenhárom, hatvanhat, hetvenkilenc, száz. Száz, száz, száz! Nehezen tápászkodott fel a királynő az ágyról, mezítláb indult el a kihalt folyosókon, mígnem elérkezett egy rég elfeledett ajtóhoz. A századikhoz. Ködös emlékei szerint az ajtót lezárták, a benti sírhalmot senki sem látogathatta. Odabent, odabent! Jöjj be, szépséges királynőm!

Könnyen nyílt ki az ajtó, nem nyikorgott, mintha rendszeresen olajozták volna. Bent sötétség honolt, csupán a Hold fénye világított be az apró ablakon. A sírhant sehol, a kaszakút szája éhesen tátongott. A királynőt elöntötték a régmúlt emlékei, a félelem azonnal visszaköltözött a szívébe.

– Mindig is vissza akartál jönni ide, ugye? – susogta a pelikánmadár.

– Mit akarsz velem? – Rettegett a királynő, félelmében még azon öröm fölött is átsiklott, hogy a madár ismét megszólalt. – Miért hoztál ide?

– Ó, jöttél te a saját lábadon!

– Vissza akarok menni – indult el az asszony az ajtó felé, az azonban becsapódott előtte. – Engedj ki! – sikította.

– Nem! Most végre végighallgatsz, ha már annyira ostoba voltál, hogy ez idő alatt nem jöttél rá magadtól! – rikoltotta a pelikánmadár, vad tollesővel borítva be a királynőt. – Soha nem értettél meg! Csak néztél azokkal a nagy szemeiddel és hallgattál a süket füleiddel, anélkül, hogy láttál és értettél volna engem! – Egyre jobban dühbe gurult a madár, a tollai csak úgy záporoztak testéről. – Nem voltál képes felfogni, hogy én mindig Neked énekeltem, Neked öntöttem ki lelkem, de eszedbe sem jutott, hogy akár egyszer is egy apró csókkal illess! Csak ennyi kellett volna, csak ennyi! – krákogta. – Én énekeltem az esküvődön, a születésnapokon, az ünnepségeken, a mocskos fattyad fogantatásakor, és születésekor. De akkor… Akkor elegem lett! Vártam, és vártam, hátha észhez térsz, és észreveszed, hogy ki is vagyok én… – A pelikánmadár eközben minden tollát elhullatta, csupaszon tárta nagyra megkopaszodott, apró szárnyait az ajtóban összekuporodott királynő felé.

– Eressz ki innen! – könyörgött a királynő.

– Soha! – üvöltötte rekedten a rémmadár, aminek lábai, teste kezdett megnyúlni, szárnyai átalakulóban voltak. – Soha nem engedlek el mellőlem!

A királynő összekaparta elméjében és szívében az utolsó darabka bátorságot, és nekirontott a madárszörnynek. Dulakodásuk közben a királynő megbotlott, és beleesett a kaszakútba. Rémülten kiáltott fel a rücskös lény, az asszony után kapva, az azonban megragadta a csúf kezet és magával rántotta a mélybe a torzszülöttet.

A királyfi hírét vette a tragikus eseményeknek, majd bánatában maga mögött hagyta az egész királyságot. Szegény vándorlegénynek öltözött, csupán pár garast vitt magával. Éppen az erdőt járta, mikor egy meseszép királykisasszonnyal találkozott, s menten szerelembe estek. Hamarján egybe keltek és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Odüsszeusz

Leleményes részletek

1. rész – A kérők leölése előtt

 

Kinn lefeküdt az előcsarnokban a fényes, csillogó, szemkápráztató, kockás hasú és nagyizmú Odüsszeusz. Eurünomé betakargatta a hőst, aki ezután még elbeszélgetett a mellkasát agyonverő szívével, és Athénével is csetelt egy kicsit. Választ nem kapott kérdésére, azaz miként gyilkolja le azokat, kik meg akarják szentségteleníteni az ő egyetlen asszonyát. Az istennő gyorsan álomport hintett Odüsszeusz szemére, hogy végre megszabaduljon tőle, majd puha, 100% pamut szárnyain visszarepült az olümposzi csúcsra, hogy ambroziát és mézízű sört vedeljen.

Az okos szívű, éles eszű, Avon reklámba is beleillő Pénelopeia közben rosszat álmodott, mindenféle istennek fohászkodott, meg az eltűnt férje szellemét látta. Szegény asszony. Azért érdeklődött ám az álruhában kinn heverésző vándor után, lelke mélyén bizony sejtette, ő lesz az, ki megváltoztatja életét. Hát hogy ne sejtené, hiszen olyan okos szívű. De ezt már említettük.

A reggel eljövetelével a leleményes Odüsszeusz megint csupa leleményes dolgot csinált, amiket minek részletezni, csak a szokásos formáját hozta. Sőt, igazából mindenki nagyon leleményes, már aki a jó célt szolgálta, de Odüsszeuszt csak nem ismeri fel senki. Biztos csak mindig árnyékban volt az arca… Azt a férfias vonásokkal megáldott embert, kinek hőstettei körbejárták az egész Földet, a Holdat, a Marsot, még a Nap is fényesebben sütött! Kinek oly teste volt, mit minden nő vágyott, s minden férfi irigyelhetett, esze oly éles, mint a disznóvágó bárda, haja akár az olajfáktól csillámló zsírtenyészet, keze rücskös a sok harctól és kardforgatástól… Ó, jaj, közbe Télemakhoszt meg akarták mészárolni, de persze nem sikerült, megnyugodhatunk. Athéné pöccintett egyet, és gyorsan megátkozta az átkozott kérőket, akiknek szemmel láthatóan olyan sorsot szánt, hogy a sírkövükön (már ha lesz) a halál oka nevetőgörcs és nyers hús lesz.

 

2. rész – Az íjászverseny

 

Odüsszeusz nyert.

Donald Barthelme Az iskola

Donald Barthelme: Az iskola

 

Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.

         Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.

         A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.

         Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.

         Még kiskutyát se tarthattunk volna.

         Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek.  Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.

         Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.

         Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.

         Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.

         Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…

         Azt feleltem, igen, talán.

         Azt mondták, ez nem tetszik nekik.

         Azt feleltem, logikus.

         Azt mondták, ez gyalázat!

         Azt feleltem, igen, az.

         Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.

         Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.

         Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.

         Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.

         Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.

         Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.

 

                                                               Lang Edina fordítása

vécé

Egy takarítónő utolsó napja

 

Gizi néni nem várta a hét kezdetét, tudta, hogy megint ugyanaz vár rá, mint mindig: a kollégium, azon belül is a tizedik emelet takarítása. Komótosan, fájó csigolyákkal lépte át az épület küszöbét. Miután sziszegve becsukódott mögötte a fotocellás ajtó, elhangzott a mindennapos jónapot-önnek is köszönés a recepcióssal, ment és átvette a takarító nénis hacukát.

Hatalmasat csattant mögötte a liftajtó, majd surrogva elindult a poklok poklába, a kis ördögök porfészkébe. Gizike lassan poroszkált végig a folyosón, takarítós kocsiját a folyosó elején hagyva. Szúrós szemmel térképezte fel a szürke linóleumpadlót minden egyes új égésnyom után kutatva. Ez még nem is izgatta fel annyira. Sajnos nem tudta az öreg pára, hogy a java még hátra van.

Ahogy az idős hölgy közeledett a folyosó vége és a vécék felé, ráncai egyre mélyebben szántották amúgy is barázdás arcát.

– Felháborító – motyogta. – Egyre több és több, évről évre rosszabb… – szitkozódott, majd unottan arrébb gurított lábával egy üres vodkásüveget. Gyűlölte az egyetemistákat. Koszosnak, még mocskosabb szájúaknak, és rosszéletűeknek gondolta őket. A cigarettacsikkek hatalmas halomban tornyozódtak a levandálkodott lámpaburában. Hirtelen éles csattanásra, majd böfögésre lett figyelmes. Megfordult.

– Jó reggelt, aranyos! – vigyorgott az asszonyra bambán egy ifjú, majd orrtúrás közepette eltűnt a fiúvécé ajtaja mögött.

– Úgy szintén, undorító vakarék – grimaszolt Gizi, majd nagyot sóhajtva visszament a kocsijáért. Meg akarta kímélni magát a vécében várható látványtól, ezért egyelőre a seprű nyelét markolta meg biztos kézzel, és a folyosó összeseprését tűzte ki céljául.

Gyakorlott mozdulatokkal kanyarintotta a csikkeket a lapátra, majd hajította őket a zsákba átadva őket az enyészetnek. Éppen a lányvécé felé indult, mikor eszébe ötlött, hogy még mindig nem jött ki a fiatalember a mosdóból. Gizi rántott egyet a vállán, úgy gondolta, ez nem az ő problémája.

Belépett a lánymosdóba és olyan látvány fogadta, ami eddig még sose. Pedig sok mindent megélt húsz év takarítónői munka alatt. A mosdó tele volt hányva mindenféle félig megemésztett dologgal, ráadásul vér is színezte a katyvaszt. A földre is jutott bőven az áldásból. A vécébe már alig merte betenni a lábát. Remegett a dühtől, úgy érezte, a visszataszító képek örökre az agyába vésődtek. Neki is hányingere támadt. Szájon szívta magába a levegőt, kilélegzett, majd felvette a gumikesztyűt, és vonakodva, de alaposan feltakarított.

A következő kihívás következett: maga a vécé. A két fehér kagyló közül az egyik tisztán, fehéren mosolygott Gizikére. Haragos, sebzett lelke megnyugodott kissé, s úgy silabizált, a helyzet mégsem olyan reménytelen. Elvégezte a szokásos hypós és domesztosos fertőtlenítést, majd továbbcsoszogott a vécé másik ikerpárjához. Kíméletlen, gyomorforgató kép fogadta: most már nem csak a korábban átélt borzalmakkal teli mosdókagyló mixtúrája fogadta, ehhez még társult emberi ürülék is. Ezek és a mértéktelen mennyiségű vécépapír együttes támadásának megadta magát a vécé és eldugulva bugyogott ki belőle a darabos, barnás lé a padlóra.

Gizi nénit elkapta az a gyomorfacsaró érzés, hogy rögtön ő is hozzátesz a szörnyű látványhoz egy kis részt magából, aztán végül reszketve kitámolygott a helyiségből, majd csöndesen behúzva maga mögött az ajtót nekitámaszkodott. Őrülten forgott szemgolyója a szemhéja mögött, szíve vadul pumpálta a vért az agyába. Nem tudta, mitévő legyen, úgy érezte, kell tennie valami emberit, hogy ne veszítse el a józan eszét.

Ebben a pillanatban ténfergett ki a korábbi fiú a mosdóból. Fehér pólója maszatos volt, bűzlött a piától és egyéb szagoktól. Nem vette észre Gizikét, aki éppen az épelméjűségéért küzdött. Letörölte szája sarkából a hányás- és nyálmaradványokat, majd ugyanazzal a bárgyú vigyorral megindult a szobája felé.

Csakhogy ahogy elhaladt Gizi néni mellett, az asszony kitette a seprűt a lába elé és a fiú szidalmak közepette elnyekkent a kiégetett padlón. Gizike elborult arccal, szaggatott és hirtelen változó mozdulatokkal ráncigálta be a vézna gyereket a lányvécébe. Most már nem érzett szagokat, nem undorodott semmitől. Nekitámasztotta a fiú fejét a poklok vécéjének, majd így szólt hozzá:

– Tessék, aranyos. Idd csak meg, ettől jobban leszel – vihogott, majd ledöntötte a fiú torkán a gyilkos fertőtlenítőszert.

Fél órával később nyugodt léptekkel, tisztán, békés mosollyal szólt oda a recepciósnak.

– Aranyos, azt hiszem, mára végeztem. Nem érzem jól magam, hazamegyek lepihenni. A műszakot megbeszéltem Judittal.

– Rendben, Gizi néni – mosolygott rá a recepciós. – Jobbulást, és további szép napot!

– Önnek is, önnek is – intett búcsút Gizi néni a recepciósnak és a világnak.

Gizike már nem hallotta a lány megveszekedett sikolyát a tizedikről. A lényeg már csak az volt, hogy eldöntötte, sosem fog többé takarítónőként dolgozni.