Belenyúl a csecsemők szájába. Hogy lángoljon

a kíntól a nyelv, és hogy az első tejfogak fájó, fekete

csonkok legyenek! Milyen jó húsban van, súgja, és bólint

elégedetten. Ráismersz, ugye? Kutyafejű mitológiai

alak vagy a randa szomszédasszony az ötödikről?

Megfordul az elsőn, a másodikon, a harmadikon,

a negyediken, de akárhol jár, szivárog a nevetése.

 

Meg se mered kérdezni tőle, mért halnak meg a gyerekek.

 

Mitteccikehhezajóidőhözszólni?  Nem szól

semmit, úgy felel, hogy nem felel. De hogy lehet

egy szegény, öreg, beteg nénire haragudni?

 

Hisz ő csak kifigyel  – míg kavarog, zúdul az éjszaka, 

mintha csak palackból öntenék. Mennyi gonosz lárma, 

mennyi szárnyzúgás, pittyegés, surrogás, cirregés!

Mitteccikehhezajóidőhözszólni? Ül a sötétben, büszkén,

komoran, mintha a bogarakat is nevükről ismerné.

 

Az a kis vér nem számít, kicsim. Fáj a fejed?

Vagy a szíved fáj? Kibírták mások is.  

Húzd fel, vedd fel, nem számít.

 

Te ugyan mit felelsz? Sebezhető vagy, 

romlékony, törékeny. Egy élő,

aki csak egy élőnek adhat életet.