Vernernek hívnak, és negyvenéves vagyok. A hajam zsíros. Kéziszappannal mosom. Nem sampont használok. Azt az anyám használta. Egészen a legutóbbi időkig mindennap megmosta a hajamat. Akkor aztán tipp-topp voltam. A bal vállamra vörössel és zölddel az van tetoválva, hogy ANYA. A tetoválás nem az én jószántamból került oda.

         Osztálytalálkozót tartottunk a régi iskolatársakkal. Huszonöt éve végeztük el az általános iskolát, de mintha tegnap lett volna. Azzal fenyegettek, hogy ha nem rúgok be, mint ők, a lábamnál fogva fölemelnek, és vizet öntenek a nadrágomba. Egy lány közülünk költő lett. Ő volt a mókamester.

         Elmentünk az Istedgadéra, az egész csapat, és a többiek kurvát vagy pasit akartak szerezni maguknak, én viszont nem akartam, és akkor sütötték ki, hogy tetováltatni kéne engem. És olyan piás voltam, hogy hittem ennek a költőnek, aki bemesélte, hogy a tetoválás lemosható. Ő javasolta azt is, hogy az ANYÁ-t véssék rám. A tetováló pofa nevetett rajtam, mert biztosan sikoltoztam és üvöltöttem.

         Másnap szégyelltem magamat, és fájt a fejem. Kilopóztam a fürdőszobába, anya nem vette észre, és megpróbáltam lemosni a tetoválást.

         Ezután reggelente magamon hagytam a pizsamafelsőmet, amikor anya a hajamat mosta. De egyik reggel vizes lett a pizsama, és anya rám parancsolt, hogy dobjam le, nehogy megfázzak. Oldalt fordultam, nehogy fölfedezze a tetoválást, de gyanút fogott. És egy ravasz trükk segítségével, vagyis hogy egyszerre két tükörbe nézett, észrevette, mi van a vállamon. Sírva fakadtam. Anya nem haragudott meg rám, szerencsére, de azért meghagyta, hogy este soha többé ne menjek be a városba. Megvigasztalt. Megértette, hogy a többiek vittek bele a dologba, felhívta telefonon a költőt, és jól ledorongolta.

         Anyának volt egy játékboltja a piactéren, és én besegítettem neki. Munkába menet anya egyszer csak megállt, és mélyen a szemembe nézett. Ha már tetoválásom van, akkor boldog, hogy legalább az ANYA van rajtam. Összecsippentette az arcomat, s erre egészen melegem lett.

         Anya nem kedvelte a gyerekeket. Kiszolgálás helyett inkább a számlákat rendezgette. Az üzletet az apám indította el. Órákig tudott fecsegni a kölykökkel, és nyáron meghívta őket a Tivoliba. Én örököltem a tehetségét.

         Volt egy alkalmazottunk. Henriknek hívták. Ki nem állhattam. Ahányszor csak anya kilépett az ajtón, mondott valami trágárságot, és, ha engem kérdeznek, szerintem a munkáját is hanyagul végezte. Egy Maja nevű kislány ruhát keresett a babájának. Henrik levett egy dobozt, a tartalmát kiöntötte a pultra, és azt mondta, hogy csak turkáljon a sok kacat között. Így nem lehet játékot árulni! Közbeavatkoztam. Az ölembe vettem a kislányt, és az egészet megmutattam neki. Azzal végződött, hogy a zsebpénzén vett egy tubus sampont a babájának. Elmagyaráztam ugyanis neki, hogy egy játékbabának nagyon fontos, hogy az anyukája mindennap megmossa a haját.

         Nem azért mondom, de ebből is látszik, milyen jó vagyok a gyerekekhez.

         Anya elment a gyógyszertárba, hogy hintőport és sampont hozzon nekem. Henrik eltűnt: kiment a vécére dohányozni. Utánaszaladtam, és közöltem vele, hogy ezt nem szabad.  Henrik az arcomba fújta a füstöt, úgyhogy elkezdtem köhögni. Fenyegettem, hogy megmondom anyának. Anya nem bírta a füstöt. Henrik megkért, egy pillanatra fogjam meg a cigit, csak hozni akar valamit. Nem tudtam megtagadni tőle, nehezen bírok nemet mondani. Szagolgattam a füstöt, és teljesen elbódultam.

         Henrik egy pornóújsággal tért vissza a vécére. Meztelen gyerekek és felnőtt férfiak képei voltak benne, és a férfiak valami rossz dolgot műveltek. Ott rögtön összehánytam magam. Abban a pillanatban anya föltépte az ajtót, és kirúgta Henriket, amiért dohányzásra csábított. Henrik meglökött, és BOSSZÚ-t kiáltott.

         Este otthon megbeszéltük a pornóújságot. Azt mondtam, hogy sajnálom azokat a gyerekeket. Nem szeretem, hogy a világ ilyen gonosz. Anya szomorú volt, hogy láttam az újságot. De biztos volt benne, hogy a gyerekek azt kapták, amit maguk is akartak. Életemben először megharagudtam anyára. Lefeküdtem, és el is szundítottam, de egyszer csak anya szobájából hangokat hallottam. Különösnek találtam a dolgot.

         Pár nap múlva anya egy játékszeres kongresszusra utazott egy nagy bőrönddel. Minden hónapban elment pár napra. Egyedül kellett vezetnem az üzletet, de semmi ok nem volt az idegességre, mert a gyerekek olyanok voltak, mint a földreszállt angyalok. Maja hajszárítót vásárolt a babájának.

         Nem sokkal zárás előtt beállított egy barátságos férfi, Brane úrként mutatkozott be, és azt mondta, hogy az Etex Filmtől jött. Addig még sosem találkoztam filmessel, és imponált nekem ez az ember. Feltűnt, hogy ezüstsálat visel. Megkérdezte, tudnék-e szerezni néhány statisztát egy rövidfilmhez, amely a gyerekek megrontásáról szól. Tudja, hogy jó érzékem van a gyerekekhez. Adott egy forgatókönyvet, amely igen komolynak látszott. Az a költő a régi osztályomból, az írta. Megígértem Brane úrnak, hogy vasárnap viszek egy gyereket.

         Büszke voltam. Anya nem fog megtudni semmit. Nem szereti a filmeket. Az Etex Film bent volt a városban, de amíg le nem száll az este, nem történhet semmi veszélyes dolog.

         A kicsi Maja örült, hogy szerepelhet a filmben, és Elsének, az anyukájának megmutattam a forgatókönyvet. Elsének nem volt férje, és boldog volt, hogy egy kicsit tudok foglalkozni Majával.

         Életemben ekkor vonatoztam a legjobbat! Csak ültünk és nevetgéltünk, Maja meg én. Egy csomó dolgot mutatott, amit miniben szeretett volna megszerezni a babájának: egy régimódi, virágos női kalapot, egy walkmant, egy menyétbundát, gyémántgyűrűt, összecsukható gyerekkocsit, tolókocsit, vakoknak való fehér botot.

         Az Etex egy régi műhely helyiségében működött. Négyszer csöngettem, mire beeresztettek bennünket. Brane úr ugyanolyan kedves volt, mint a múltkor. Most más színű selyemsálat viselt. Maja kapott valami piros üdítőt, és üdvözöltük egymást a filmesekkel. Barátságos volt a fényképész is. Megengedte, hogy belenézzek a felvevőjébe. A díszlet egyszerű volt. Csak egy ágy.

         Brane úr egyszer csak megkért, hogy menjek el. Nem szeretnék, ha zavarnám a felvételt. Én nem erre számítottam. Hisz megígértem Elsének, hogy vigyázni fogok Majára. De nem tudtam egyszerre ennyi embernek nemet mondani, úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy két óra múlva jövök vissza Majáért.

         Átsétáltam a városon, fényes nappal volt. Amikor a tetováló boltjához értem, úgy döntöttem, átmegyek az utca másik oldalára. Beültem egy moziba, és megnéztem egy szerelmesfilmet. A vásznon szeretők csókolóztak, s könny szökött a szemembe. Régen apa és anya is így csinálhatott. A film egy óra ötven percig tartott, úgyhogy utána siettem vissza az Etexbe.

         Maja aludt. Brane úr elmagyarázta, hogy kimerítette a forgatás. Adott ötszáz koronát, köszönetképpen a fáradozásomért. Kifelé menet egy pillanatra láttam valakit, aki Henrikre hasonlított, a boltunkból. De nem vagyok biztos benne, hogy ő volt. Maját a karomban vittem a vonathoz. Könnyű volt, és nem volt szívem fölébreszteni. Az emberek kedvesen mosolyogtak ránk. Bizonyára ezt gondolták: Ott megy egy ember a lányával. Nem titkolom, büszke voltam.

         Amikor Maja fölébredt a vonaton, sírni kezdett. És amikor leadtam Elsének, még hevesebben sírt. Else azt mondta, hogy Maja néha nagyon ki tud fáradni, és ilyenkor igen nehéz vele. Úgyhogy Else lefektette Maját, engem pedig ott marasztalt egy csésze teára. Nem tudom, miért, de egész testemben reszkettem, és amikor Else jött a teával, véletlenül kilöttyintettem a szőnyegre. Bocsánatot kértem, és menni akartam, de ő visszanyomott a heverőre, és felszárította a foltot. Leült mellém, és megfogta a kezemet. Még sosem voltam ilyen közel nőhöz. Anyát leszámítva persze.

         Ekkor történt, hogy Maja megint elkezdett sírni. És ez nemcsak sírás volt már, hanem sikoltozás. Iszonyatosan hangzott. Else gyorsan bement hozzá, én meg arra gondoltam, nemigen bírok tovább ott ülni, meg nem is akartam útban lenni, úgyhogy kilopóztam a lakásból.

         Másnap kitört a balhé. Jött értem a rendőrség. Maja kórházban fekszik, kómában. Szexuális visszaélést követtek el ellene, ami azt jelenti, hogy MEGERŐSZAKOLTÁK!, visította a fülembe a rendőr. Aztán elvertek. Mindig kikapnak azok, akik gyerekeket bántalmaznak. Értem én jól. De hiszen én nem bántalmaztam. A cellában végre rájöttem a dologra: Brane úr gyermekpornófilmet készített, és Maja volt az áldozata. Viszont én szállítottam neki Maját. Megpróbáltam fölakasztani magam a pizsamámmal, de az őr fölfedezett, jól elpáholt, és vizet öntött a nadrágomba.

         Megjelentem az újságban, az első oldalon. Anya levelet küldött nekem a börtönbe. Tudja, hogy ártatlan vagyok, írta. A kislány azt kapta, amit akart. Életemben másodszor haragudtam meg anyára. Órák hosszat vallattak. Mindent elmondtam, amit tudtam az Etex Filmről, Brane úrról, Henrikről és a pornóújságról. Megnézték a forgatókönyvet, és letartóztatták azt a költőt a régi osztályomból, mert a címlapon az ő neve szerepelt, de gyorsan szabadon is engedték, amikor kiderült, hogy a forgatókönyvet nem az ő írógépével írták.

         Vér- és magmintát vettek tőlem, és a vizsgálat mellettem szólt. Én nem tehettem. De Else azt mondta a bíróságon, hogy aznap olyan furcsán viselkedtem, s ezért tettestársként majdnem elítéltek. Anyát is kihallgatták. Azt mondta, hogy mindig aranyos fiú voltam.

         Írtam egy szép levelet Majának és Elsének, de a börtönőr darabokra tépte, és arcul köpött. Egyik nap a rendőrség elfogta a fényképészt, és ő bevallotta. Valójában az ő érdeme, hogy szabad ember vagyok. A bíróságon kijelentette, hogy ártatlan vagyok. Akár meg is köszönhetném neki, ha nem tudnám, miben vett részt. A házában találtak egy videókópiát a filmből, és mint mondják, Majának még szerencséje van, hogy egyáltalán életben maradt. Ki hitte volna, hogy ilyen gonosz a világ …

         Amikor elengedtek, anya négyszer egymás után megmosta a hajamat. Olyan mocskos volt. Megpróbáltuk folytatni, mintha mi sem történt volna. De nehéz volt. Az üzletbe nem jöttek vásárlók. Hébe-hóba összegyűlt odakint egy falka gyerek. Lekaptam valami játékot a polcról, és oda akartam ajándékozni nekik, de mihelyt kinyitottam az ajtót, elszaladtak. Egyszer az egyik azt kiáltotta, hogy “Cukros bácsi!”. Úgyhogy anyának kellett megvigasztalnia.

         Egyik éjjel emberi hangok zajára ébredtem. Volt már ilyen, és mindig különösnek találtam. Anyának ugyanis sosem voltak vendégei. De nagyon kíváncsi lettem, fölkeltem. Szinte kiabáltak. Anya szidott valakit. Az étkezőn és a nappalin át odalopóztam anya szobájának csukott ajtajához. Ő volt bent egy férfival. És most már nem volt semmi kétségem: Brane úr hangját hallottam. Meg voltam győződve róla, hogy meg akarja erőszakolni anyámat. Benyitottam. Anya ijedtében a földre ejtett egy köteg papírpénzt. Brane úr jéghideg pillantással meredt rám. Ült, előtte anya nagy bőröndje. A bőrönd tömve volt gyermekpornóújságokkal és -kazettákkal. Életemben most haragudtam meg harmadszor anyára. És most először cselekedtem gyorsan.

         Bezártam őket, és hívtam a rendőrséget. Mindkettejüket letartóztatták. Anya a bíróságon azt mondta, hogy értem tette, és hogy minden gyerek saját maga kérte. Talán nem zaklattak és molesztáltak a gyerekek engem is egész fiatalkoromban? Anya hosszú évekig finanszírozta a gyermekpornográfiát, és az összes pénzt, amit keresett, én fogom örökölni. Brane úr a társa. Henrik pedig Brane úr unokaöccse. Amikor anya kirúgta Henriket, Brane csúnyán meg akart tréfálni engem meg anyát. Az újságok egy héten át mindennap írtak az ügyről. Rólam azt lehetett olvasni, hogy anyám engedelmes rabszolgája vagyok. Lelki vérfertőzés áldozata. Mint mondjak? Azt hittem, az anyám jó. Szerettem. Most mindennap elverik a börtönben.

         Egy ideje már nem jártam az üzletben. Legutóbb, amikor ott voltam, elcsomagoltam az árut. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki néz. A kirakatüvegen át megpillantottam Elsét: kézen fogva állt Majával. Bejöttek hozzám. Else bocsánatot kért. Most már tudja, hogy ártatlan vagyok, és szeretne meghívni ebédre, hogy jóvátegyük a dolgot. Meleg lett a fülem, és már majdnem igent mondtam, de akkor Majára pillantottam. Csak állt és hallgatott, furcsán, zárkózottan, és a földet nézte. Megköszöntem a kedvességét. Sajnos már elígérkeztem máshová. Aztán elmentek. Sírva fakadtam. De ezúttal máshogyan sírtam, mint szoktam.

         Most nincsen semmim. Nem messze lakom a tetoválótól. Azóta tetoválta a jobb vállamat is. Az van rajta, hogy Else. Az a nő, aki a legközelebb állt hozzám az életben. Leszámítva anyát. Megtanultam hajat mosni. Viszont kéziszappannal mosom. Nem vagyok hajlandó sampont használni. Babasampont.

        

                                                       

SZAPPANOS GÁBOR fordítása

 Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt. Engem már nem kísértenek a szavak. Elhagyatott épület vagyok – mondjuk, egy kiürített és elfeledett csillagvizsgáló. Tört ablakaimon át befúj a világ, de semmi nyomot nem hagy.

  Nem számít már, hogy hisz-e nekem valaki. Az alábbiakat mindenki olvassa tetszése szerint. Vallomásként, imaként, hűvös kis meseként, nyafogásként. Jómagam olyasminek tekintem, amivel mint ember a lehető legközelebb kerültem az igazsághoz.

  Azért írom ezt, mert történt valami az életemben, ami tökéletesen megszabadított mindattól, amit érzéseknek hívnak.

  Nemigen létezhet sok olyan üzenet, ami célhoz ér abból a világegyetemből, amelyikben leledzem. Akiknek a szájából azt hallottam, hogy most aztán egyszer s mindenkorra fölülkerekedtek az érzelmeken, általában épp akkor fulladtak a csatornába. Vagy úton voltak a mennybe, felfúvódva, mint partra vetődött vízihullák, a túlzott önértékeléstől.

  Nem mondhatom, hogy feddhetetlen életet éltem volna. De attól az – 1929 március 20-ára virradó – éjszakától fogva az életem mindvégig csupa arany volt. Mindegy, milyen mélyre vájok benne. Attól az éjszakától fogva a szerelemhez, a vágyhoz, a féltékenységhez és a magányhoz való viszonyom más lett, mint a többieké. Attól az éjszakától fogva szabad vagyok.

  Mindabból, amit a világ érzéseknek hív, én csupán egyet ismerek el. Valami enyhe haragot, amit azért táplálok magamban, mert melenget. Sohasem értettem. Valami azt súgja, hogy most, ma éjjel fogom megérteni.

  Tükröket találok ki és készítek. Ezt csinálta az apám is, meg előtte az ő apja is. Belőlem mérnök lett, őbelőlük nem. De ez nem nekem köszönhető, hanem a fejlődésnek. Minden mesterség egyfajta tudatállapot – ez a róluk mondható legmélyebb igazság. Azok a változások, amelyeket haladásnak neveznek, ezt az állapotot nem érintik. Munkám lényegében nem különbözik apámétól vagy nagyapámétól.

  Hogy ez a helyzet, az rendjén is van. Nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, amit ne mondtak vagy tettek volna már előttünk. Nemcsak akkor ismételjük magunkat és másokat, amikor beszélünk. A cselekedeteink is közhelyek.

  Ha mégis van értelme művésznek nevezni engem, annak nem az az oka, amit elértem, hanem amit csinálni szerettem volna.

  Arról álmodtam, hogy olyan tükröt készítek, amely a világot annak mutatja, ami a valóságban. Bizonyos módon ennek az álomnak köszönhetem, hogy megtisztultam. 

  Az európai történelemben két tükör-felfogás ismert: az igazság és az álom. Ovidius írja: Nemeszisz úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megpillantotta a víztükörben az árnyalakot, tévedésből valóságos embernek vélte.

  A korinthusiakhoz írt első levélben a tükör töredékes, megosztott, tökéletlen képet mutatott.

  A középkor emblematikus szótáraiban a tükör a vanitas jelképe volt, a hiúságé, amely a hét halálos bűn egyike.

  H. C. Andersen és Lewis Carroll tükrei fenyegetőek, megbízhatatlanok. Offenbachnál Dapertutto úgy lopja el az emberek lelkét, hogy a tükörképüket lopja el.

  Ezek a tükrök mind hazugok. Akárcsak azok, amiket mi is ismerünk. Tudjuk, hogy a tükörben sosem látjuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Aszerint, hogy milyen a lelkiállapotunk, hol elárvultnak és meg nem értettnek látjuk magunkat, hol olyasvalakinek, akit az egész világ szeret, hol pedig állatnak, amely az emberi természet terhe alatt roskadozik. De sosem látjuk magunkat olyannak, amilyenek a valóságban vagyunk: sok-sok részigazság alkotta lénynek. Az emberek számára a tükör mindig egyfajta vászon, amelyre az egyensúly iránti vágyukat vetítik.

  A másik tükör, amit a történelem ismer, az álom. A Hófehérkében szereplő vakmerő tükör. Shakespeare tükre Hamlet színészekhez intézett szavai mögött, hogy a játék tartson “tükröt a természetnek”. Ez az álom volt az, amely a középkort arra késztette, hogy számtalan szöveggyűjteményét speculumnak nevezze, így biztosítva mindenkit, hogy kimerítő és megbízható művekről van szó. Keleten a történelmi Buddha, Sákjamuni tükre ez, ahogyan a költő Asvagósa a buddhizmus aranykorának kezdetén leírta:

“Az olyan zárt rendszerben, amely nem jut energiához, a testek az egyre nagyobb rendezetlenség felé törekszenek.”

                     (A termodinamika második törvénye)

 

 

Mindenkinek, aki ellátogat a kanadai Ville de Québecbe, azonnal szembeötlik, milyen sajátos jelleget ad a városnak a fémek jelenléte. Bár a település csak néhány száz éves, kezdettől fogva igen tudatosan, a fémek változását figyelembe véve építkeztek itt, ami ritka azokban a világrészekben, amelyeket az európaiak a nagy felfedező utazások utáni időkben foglaltak el és népesítettek be. A Ville de Québec-i utcák házait az a fajta finom méltóság jellemzi, amely tudatos tervezés eredménye: tekintetbe vették, miként alakítja majd a fémeket lassan, de kérlelhetetlenül az idő, a levegő, az eső és a hó – ezt a méltóságot az egyedi ember nem érzékelheti, csak az egymást követő nemzedékek.

Az, ahogyan a rézveretes tetők zöldje megszínezte a város fényét, több ízben arra késztette Alette V.-t, hogy fölkerekedjen Ville de Québec felé, úgy tavasz vége tájt, amikor már enyhült a hideg és a jeges szél. A város patinás réz vagy bronz háztetői, szobrai, telefonkábelei és esővízcsatornái tompították az éles észak-amerikai fényt, és a kikötői negyedben a vaslemezek, vasúti sínek és régi fémbunkerek rozsdavörösen fénylettek, fehér homokbuckákkal a háttérben.

Alette V. otthonosan mozgott a legtöbb középnagy városban a világnak azon a részén, amelyet pontatlanul nyugatinak neveznek. Emberek, akik olyan városok lakói vagy látogatói voltak, mint Bordeaux, Bázel, Lübeck, Koppenhága, Adelaide, Québec vagy más ekkora, európai mintára épült városé, talán felfigyeltek egy nőre, aki fizetség fejében járókelők arcmását formázta meg. Ez volt Alette V.

Napközben Alette V. múzeumok környékén vagy nagyobb tereken tartózkodott, ahol tájékoztató táblácskáktól és gipszmodellektől körülvéve domborműveket és mellszobrokat készített, estefelé pedig azokat az arcokat, amelyeket napközben a pillantása leképezett, elvitte a mindig máshol lévő műhelyébe. Az arcmásra egy réteg gipszet rakott, kiolvasztotta a viaszt a formából, majd folyékony gipszmasszát töltött a helyére, aztán lefeküdt aludni vagy elment egy közeli kávéházba, harapni valamit. Másnap magával vitte a gipszöntvényeket, és a nap folyamán a tulajdonosaik elmentek értük.

Azok, akiknek Alette V. korai halála előtt sikerült szert tenniük egy ilyen öntvényre, tudják, milyen különös érzés, amikor az ember először látja, amint saját arca a könyvespolcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról a szobát szemléli. Van valami ijesztő ezekben a sietősen, de pontosan megformált fehér gipszarcmásokban, és előfordul, hogy a tulajdonos megkérdi magától: Vajon művész volt ez a kufár, aki így végigmért engem?

Alette V. habozott volna a válasszal. Művész, az nem volt. Ő a dolgok világába vezette az embereket.

Alette V.-t az évszakok késztették arra, hogy a városok között ingázzon. Egyensúlyt keresett, és olyan évszakokat, amikor elég meleg van, hogy a keze hajlékony legyen, és elég hűvös ahhoz, hogy ne olvadjon meg a viasz.

Alette V. szeretett járni-kelni ezekben az egyforma városokban. Elég jól ismerte a tereiket, rakodópartjaikat és kikötői negyedeiket, úgyhogy nem tartozott a bolygó tekintetű és tétova járású utazók közé, viszont kellőképpen idegen volt ahhoz, hogy – amikor a városlakók vagy a kereskedők fölismerték – mint idegent ismerjék föl, mint távoli ismerőst, akinek az arcára meglehetősen jól emlékeznek, de akinek a nevét rég elfelejtették.

Alette V. lakatlan padlásszobákban, üres raktárépületekben vagy bezárt üzletekben szokta elszállásolni magát, és magabiztosan mozgott a tárgyak között ezekben a helyiségekben, amelyek egyaránt szolgáltak lakásként és műhelyként. Nem tartott sokáig, míg fölfedezte egy-egy szoba anatómiáját. Néhány perc, és begyakorolta a mozdulatot, mely legyőzte egy ajtó ellenállását, épp a kellő erőt alkalmazta, hogy meglazítsa egy ablak zsanérjait, és tudta a fogást, amellyel megakadályozta, hogy a hibás ajtókilincs állandóan leessen. Edzett pillantása gyorsan meglelte a régesrég átfestett horgokat és szögeket, melyekre a ruháit akaszthatta, és rábukkant az alkalmas párkányokra vagy kiszögellésekre, ahova néhány szükséges holmiját helyezhette. Ritkán vállalkozott rá, hogy megjavítson valamit, és sosem érzett késztetést, hogy a helyiségekben bármit is megváltoztasson. Megelégedett azzal, hogy alkalmi berendezést gyűjtsön, és néhány nap múlva olyan könnyedén mozgott a dolgok között, hogy még a legtökéletlenebb bútorok is újra stabilnak látszottak. Gyorsan megszokta egy-egy szék billenő ülőkéjét vagy egy asztal különös egyensúlyi viszonyait, és sötétben vagy fényes nappal, ébren vagy félálomban e tárgyak között olyan mozdulatokkal tudott tájékozódni, amelyek igazodtak a tárgyak széléhez és súlypontjához – még csak hozzájuk sem kellett érnie, vagy szükségtelenül kimozdítania őket egyensúlyi helyzetükből.

Québecben hamarosan talált szállást: egy asztalosműhely fölötti padlást, nem messze a kikötőtől. Mihelyt megérkezett a városba, az utcákon vándorolt, megérintett egy falat, megfigyelte az utcák lejtését a kikötői negyed felé – a teste gyorsan megszokta az utcakövek dőlését, érezte az utcák hosszát, a mellékutcák fekvését.

Egy árnyékos helyen, nem messze egy kis művészutcától, ahol helyi és utazó rajzolók és kisiparosok árulták portékáikat, Alette V. közszemlére tette táblácskáit és gipszmodelljeit, barátságosan üdvözölte kollégáit a közeli utcában, valamint a vásárlókat, akik kifizették a szokásos előleget, és modellt álltak neki. Az emberi formákat nagy gonddal alakította viasszá, amit aztán este magával vitt a műhelyébe.

Amikor másnap reggel eltávolította a gipszet a frissen öntött arcmásokról, bizonyos rokonszenvvel szemlélte az emberi arcokat, amelyek láthatóvá váltak, és amikor vevői napközben örömmel, de enyhe ijedelemmel szemlélték saját arcmásukat, Alette V. valamiféle közösséget érzett az eleven és mozgó személyekkel, akik máskor mindig hidegen hagyták. Általában nem érdekelték az emberek, ám ezeknek az embereknek félelemmel vegyes örömében Alette V. olyasvalamit vélt felfedezni, amit már ismert, titkos vágyat a világ élettelen anyagának megközelítésére, de amikor pár perc múlva tovasétáltak a papírral bélelt barna zacskóba helyezett arcmással, Alette V. érdeklődése megszűnt, és ismét anyaga fölé hajolt, hogy újabb arcmás kerüljön ki a keze alól.

Az alatt a Ville de Québec-i tartózkodás alatt, amely az utolsó lett Alette V. életében, arcmásai változáson mentek át. Egy augusztusi napon árjelző táblácskáival, a viasszal és a figurákkal elment oda, ahol dolgozni szokott, és a fák árnyékában fölállította a táblácskákat és a gipszmodelleket. Ez a nap melegebb volt a szokásosnál. A nép vizet keresett meg hűvös kávéházakat, és már jócskán délután volt, amikor Alette V.-nél feltűnt az első kuncsaft, egy idős úr, aki a városban lakott.

A hűs árnyék ellenére, amely Alette V.-re, a viaszra, az idős úrra, a táblácskákra és a gipszmodellekre vetődött, a viasz megpuhult és alaktalanná vált a keze alatt. Próbálta néhányszor megmintázni az idős úr barázdált ábrázatát, ám a viasz kisimította a formákat, és ettől szinte fiatalossá torzult az arc. Alette V. elmagyarázta a helyzetet az idős úrnak, aki csak várt türelmesen, míg ő kísérletezgetett. Az úr elfogadta, hogy pillanatnyilag nem elégíthető ki a vágya, hogy megmintázzák háromdimenziós arcmását, de azt javasolta, hogy Alette V. este, amikor már hűvösebb a levegő, menjen el hozzá az anyagaival. Alette V. beleegyezett. Az úr átnyújtotta névjegykártyáját, és barátságosan elköszönt.

Alette V. a megbeszélt időben érkezett. A nappaliban lévő asztal mellett állva mintázta meg az arcmást, miközben az úr nyugodtan várakozva ült egy széken Alette V.-vel szemben. Amikor elkészült, átvette a szokásos előleget, s megígérte, hogy majd elhozza az arcmást, ha elkészült. Úgy egy hét múlva.

Hogy hirtelen miért lett szüksége őneki, aki általában másnapra szokta vállalni a mellszobrok és domborművek elkészítését, egy egész hétre, arra csak munka közben jött rá. Úgy gondolta, hogy ezt az idős québecit nem törékeny gipszből fogja megformálni. Ezt az embert a fémek, nem pedig a könnyű gipsz világába fogja bevezetni.  

Néhány nap múlva Alette V. beszerezte a bronzöntéshez szükséges felszerelést, és a kertben, az asztalosműhely oldalában berendezett egy kisebb fémöntödét. A hét legnagyobb részét az előkészületekre és a próbaöntésekre fordította, de a hét vége felé létrehozta – első alkalommal azóta, hogy az előző évben kitanulta az arckép-mintázás módszereit – az első fémöntvényt.

Már az előtt, hogy eltávolította volna az öntvényről az utolsó maradványokat, látta, hogy az idős úr fém arcmása tökéletesebb, mint bármelyik másik, amit valaha készített. A félkész művet fölvitte a lépcsőn a szobájába, néhány órán át kitartóan dolgozott a fémmel, aztán ahogy szemlélte a kemény bronzon a nyugodt, emberi vonásokat, valamiféle rokonságot kezdett érezni ezzel az emberrel, rokonságot, mely erősebb volt, mint a puszta közösség érzése a fehér gipszarcok nézésekor.

Aznap este becsomagolta az arcmást egy darab fehér vászonba, és aztán belecsavarta két barna papírzacskóba. Nagy vesződséggel lecipelte a nehéz csomagot a lépcsőn, elment vele az asztalosműhely előtt, ment végig az utcákon, elhaladt egy kikötői kávéház előtt, amelybe gyakran betért, majd tovább a házig, ahová az arcmást szállította.

Ekkorra már Alette V. rég elfelejtette, hogy kettejük között nem volt szó sem bronzról, sem más kemény anyagról, és hogy a megrendelés gipszarcmásra vonatkozott. Alette V. meg volt róla győződve, hogy ez az arcmás annak a vágynak a kifejeződése, amely az embert a dolgok világának legkeményebb területeire hajtja. Ez a vágy nemcsak az övé: leolvasta az idős úr nyugodt arcáról is. Alette V. számára a bronzarcmás maga volt a megállapodás, a szerződés.

A idős úr barátságosan és nagy várakozással fogadta. Kitárta az ajtót, és betessékelte az előszobába, ahonnan Alette V. a nappalin átvágva ahhoz az asztalhoz ment, ahol az arcmást készítette. Az úr követte, át akarta venni a csomagot, amit Alette V. letett az asztalra. A zaj, ami abban a pillanatban betöltötte a szobát, az a természetes zaj volt, amely akkor keletkezik, ha fém és fa ütődik egymásnak egy réteg fehér vásznon és két réteg barna papíron keresztül. A zaj átvándorolt egy kisebb helyiségbe is. Olyan zaj volt, amely nem lepte meg Alette V.-t, de amelytől az idős úr tagjai megmerevedtek, és a kelleténél egy másodperccel tovább állt mozdulatlanul.

Miután a zaj elhalt, az úr nem nézett Alette V.-re, hanem körbesétálta az asztalt, és a becsomagolt arcmást minden oldalról megszemlélte. Nem mutatta jelét, hogy szeretné kicsomagolni, nem kérdezett semmit. Ehelyett kissé kitekeredett karral hátranyúlt, ami elárulta hajlott korát, farzsebéből előszedte tárcáját és egy köteg papírpénzt nyújtott át Alette V.-nek.

Alette V., aki rögtön látta, hogy az összeg nagyobb, mint amiben megállapodtak, átvette a pénzt és sietősen búcsúzott. Az úrnak sem volt több mondanivalója, megköszönte Alette V. munkáját, kikísérte az ajtóhoz, s leplezett ijedelemmel és együttérzéssel nézte őt, mint egy beteget, őrültet vagy torzszülöttet, ismét megköszönte a munkát, majd gyorsan bezárta mögötte az ajtót.

Visszafelé menet elhaladt az előtt a kávéház előtt, ahol reggelente gyakran kávézott vagy a munkanap után harapott valamit. Ha az ember úgy kívánta, a meleg italokat vidékiesen szolgáltak fel, csésze helyett jókora ivóedényben. Alette V. előszeretettel figyelte a meleg cserélődését saját maga és a környezete között, és a kávéház nagy, színes fajansz ivóedényeit megfelelő méretűnek találta. Észrevette, hogy a fiatal pincérnő fürgén és rutinszerűen az egyik ilyen színes ivóedényt vette elő, amikor kávét rendelt, ahelyett hogy először érdeklődött volna, mi az óhaja.

A bizalmas viszony feszélyezte Alette V.-t. Amikor az emberek abban a városban, amelyikben éppen tartózkodott, kezdték kiismerni a szokásait, és elmaradtak az olyan jellegű kérdések, mint “une tasse ou un bol”, “large or small”, “black or white”, “cream or sugar”, “chaud ou froid”, vészesen közeledett az elutazásának ideje.

Miközben Alette V. a kávéját itta, feltűnés nélkül átszámolta a kapott bankjegyköteget. Nagy címletek voltak. A megbeszélt összeg sokszorosa, arra is elegendő, hogy fedezze a bronzot meg az újonnan beszerzett felszerelést. Este kicserélte a tájékoztató táblácskákat. Alette V. többé nem gipsz-, hanem bronzarcmásokat kínált.

Nem sok idő telt belé, hogy Alette V. rájöjjön: senki sem kívánja, hogy a saját bronz mása figyelje a polcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról. Az első napokban türelmesen várta a kuncsaftokat, de néhány napi hiábavaló várakozás után sikerült rávennie magát, hogy ismét egypár népszerű gipszportré elkészítésével próbálkozzon.

Lehetetlen terv volt. Most, amikor már megtörtént az áttérés a gipszről a fémre, nem volt visszaút. A kezei képtelenek voltak az előtte lévő arcvonásokat viaszban megformálni. Elég rövid idő alatt sikerült elképzelnie a bronzba öntött emberi vonásokat, és az egyik gipszarcmásnak így lett élethű szemrésze, de torz orra, egy másiknak túl vastag nyaka, és túl széles állrésze, az utolsó arcmás pedig, amelyet Alette V. megpróbált elkészíteni, olyan alaktalan lett, hogy végképp föladta, nem fogadott el több gipszarcmásra szóló megrendelést, várta a kuncsaftokat több mint egy hétig, míg aztán teljesen abbahagyta, és végül már ki se ment a helyére a táblácskákkal, a szerszámokkal és a viasszal.

Rendes körülmények között Alette V. a nyár elmúltával utazott volna tovább, és az őszt Dél-Európa valamelyik középnagy városában töltötte volna, ahol az abban az évszakban megrendezett konferenciák, találkozók, valamint az akadémiai élet révén sok kuncsaftra tett volna szert, majd pedig ment volna tovább a déli félteke városaiba, az ottani nyárba, ámde Alette V. ezúttal Québecben maradt.

Alette V. figyelte az őszi napot a zöld tetőkön, a szürke ólomtetőkről visszaverődő fényt, a rozsdabarna vasakat a kikötőben a tompa színek között. Elnézte a járókelőket, akik a kikötő melletti piacon franciakiflit, muffint és gyümölcsöt vettek. Vásároltak dolgokat, elfogyasztották őket, használták őket, vagy csak nézték, de őhozzá nem óhajtottak közeledni. Ezek a lények, akik szinte rajzottak a fehér gipsz körül, de rémülten visszahőköltek attól, hogy a kemény, sima bronzban lássák meg önmagukat, olybá tűntek számára, mintha egy másik fajhoz tartoznának, amelyhez csupán annyi köze van, mint az utcai galambokhoz és a gazdátlan kutyákhoz. Megszűnt a gyönge kapocs, amely a járókelőkhöz fűzte.

Alette V. lemondott az emberről. Senki sem azzal a titkos kívánsággal jött hozzá, hogy eljusson a dolgokhoz vagy a világ anyagához. Nem ez a kívánság okozta az arcmásai iránti nagy keresletet. Épp ellenkezőleg. Azt kívánták, hogy a fehér gipszbe a történelem szelleme és saját vonásaik együtt leheljenek lelket. A kandallópárkányokon és polcokon könnyű és világos anyagokban kívántak megjelenni, olyanokban, amelyek klasszikus műalkotásokra emlékeztették őket, és néhány dollárnyi, franknyi vagy márkányi fizetség ellenében mindegyikük örömest beillesztette magát egy ilyen képzeletbeli arcképcsarnokba – csak az kellett hozzá, hogy kellőképpen hiúak legyenek, és hogy legyen elég hely a bőröndjükben. Emberi vonásokat és a történelem szellemét kívánták, nem a világ anyagát.

Alette V. a város egyik rézpatinás szobra mellett haladt el. Egyszerű kémiai fogással fémarcmásait csábítóvá tehetné a járókelők számára, egy kis réznitrát a bronz felületén újjáteremtené a történelmi illúziót, és az arcmásokat díszként adhatná el tornácoszlopokhoz, kocsibehajtókhoz és elővárosi kertekbe. Csakhogy Alette V. a bronzarcmásait nem óhajtotta a történelem kémiájának gúnyájába bújtatni. Az emberek visszahőköltek a fémtől, és ő nem kívánt, mint valami méregkeverő, mézet kenni a serleg szélére, hogy enyhítse az ital keserű ízét.

A kikötői negyedben egy kisebb hidat ácsoltak. A puhafa benyomódott a szögektől, amelyeket gondosan bevertek a nedves deszkákba. A munkások barátságosan üdvözölték Alette V.-t, de ő nem válaszolt. Úgy érezte, kevesebb köze van az emberekhez, mint a deszkákhoz, amiken olyan fürgén, gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak.

Alette V. nézte a vizet, ahogy a parti köveknek csapódik, meg a talpfákat a rozsdavörös vasúti sínek közt. Ő is a dolgokhoz tartozik, de voltaképpen micsoda? Fafajta, kőféleség vagy fém? A kérdés jelentőségét vesztette egy nagyobb kérdés súlya alatt: Mit csináljon a holttesttel? Hogyan oldható meg, hogy ne kelljen hátrahagynia holttestet, hogyan kerülhető el a tragédia, a rémisztő látvány?

Az egyetlen, ami Alette V.-t utolsó napjaiban foglalkoztatta, az saját végső, emberből dologgá való átváltozása volt. Hogyan vetkőzte le emberi vonásait? Hogyan kerülte el, hogy átváltozása emberinek tűnjön, hogy olyan jelleget öltsön, mintha egy szívfájdító és túlságosan is emberi cselekedet volna, rémisztő gesztus? Hogyan kerülte el, hogy egy testet, amelyben lezajlott a változás és a dolgok világának részévé vált, úgy tekintsenek, mint egy élettelen embert?

Alette V. a kikötőbeli kávéházban ült éppen, a nyitott ablak mellett, amikor rájött a megoldásra. Épp kihozták a kávét egy sötétsárga ivóedényben, amikor hűvös szél fújt be az ablakon. A meleg kávéról a helyiség belseje felé kergette a gőzt, néhány építészeti és design-magazin pedig, amely az ablak alatt hevert, csapkodni kezdett a szélben. Őszi szél, amely nem elég hűvös még, hogy az ablakot be kelljen csukni, de ahhoz elég hideg, hogy jelezze a közelgő fagyos éjszakákat, és hogy hűtő fuvallatot bocsásson a színes fajanszedényre és a még meleg innivalóra. A szél egy pillanat alatt elült. Eső előtti szél volt, odakint az utcán rögtön utána megeredt az eső, olyan szél, amely a Rivière St. Laurent-on cirkáló hajók vitorláit kidagasztja, mielőtt megfordítaná őket, hogy aztán csapkodjanak egy kicsit és elforduljanak az árboc körül, miközben fennáll a hirtelen borulás veszélye. Néhány hét múlva az esőt hó váltja majd fel.

Alette V. ezt értette a “sors” szón. A világ véletlenszerű betörését az ember érzékeibe. A sors nem valami titokban irányító kéz vagy pontos terv, hanem egyszerű mozgás, ami számtalan olyan beszámolóból felismerhető, amely az embernek a dolgok világába való bepillantásáról tudósít. A Newtonról szóló beszámolóból, aki egy alma váratlan leeséséből értette meg a nehézségi erő működését, vagy az Arkhimédészről szóló történetből, aki egyszer séta közben mélyen elgondolkodott a komplex testek térfogatáról, s épp akkor egy szirakuzai közfürdő előtt haladt el. Rövid ideig várt egy alacsony márványpadon, majd bement a férfiak csarnokába, és a gondolatait foglalkoztató probléma akkor oldódott meg, amikor teste egyszerűen belemerült a langyos vízbe. Így értette meg Alette V. a “sors” szót – egy lepottyanó alma, egy medencényi szabályozott hőmérsékletű víz, egy eső előtti hűvös fuvallat.

Emberi létében már nem sok tennivalója maradt hátra. Alette V. elintézte a szükséges formaságokat, úgy végrendelkezett, hogy halála után testét tudományos célra használják. Tanulmányozta azt a hosszú folyamatot, melynek során az emberi test időtálló anyaggá változik át – a formalinos balzsamozást, az egy hónapos, tartósító folyadékokban való tárolást, az azt követő, rendkívül alapos preparálást, valamint a tanintézetekben és múzeumokban való kiállítást. Az eljárás egyezett a kívánságaival. Kitöltött egy formanyomtatványt, és megerősítésképpen megkapta a másolatot.

Alette V. megvárta a telet. Amikor erős éjjeli fagyot jelentettek, egy fuvarozó cégtől kocsit rendelt különféle tárgyak hazaszállítására. Vásárolt egy üveg Moët & Chandon márkájú pezsgőt. Összeszedte a papírjait, és borítékba tette őket.

November volt. Este könnyű hó esett. Az éjszakák fagyot hoztak, de reggelente a hideg rendszerint meghátrált, és az elővárosi vízállásmérőkön a hó eső gyanánt volt leolvasható.

Alette V. leült a szoba egyik fala melletti asztalhoz, egy pohárba pezsgőt töltött, és az üveget az asztalra tette, pontosan arra a helyre, ahol az üveg megakadályozta, hogy az instabil asztal megbillenjen. Lassan ivott a pohárból, és valahányszor megtöltötte, az üveget mindig néhány centivel távolabb helyezte, követve az asztal súlypontváltozását. Levetkőzött, összehajtotta a ruháit, és egy székre tette. Nézte a széket, az asztalt, amelynél ült, a mintázáshoz használt szerszámait, a cipők sorát az egyik sarokban, az összehajtogatott ruhákkal teli polcot. Az ébresztőórát úgy állította be, hogy 7:42-kor csörögjön, és a padlóra tette, az ágy mellé. A borítékot látható, de nem túlságosan szembeötlő helyre tette az asztalon, benne volt az útlevele és a papír, hogy a testét bocsássák a tudomány szolgálatára.

Alette V.-nek nem volt szüksége felkavaró gesztusokra. Nyugodtan kinyitotta az ablakot. Lemeztelenített testén nem érezte a hideget. Figyelte a hideg hatását.

 Éjszaka volt. Alette V. testét a szoba legtávolabbi fala mentén álló alacsony ágyra helyezte. A hideg már átölelte, és félálomban várta, hogy áthatoljon a bőrén. Az alkoholtól kitárultak a pórusai, és hajnal felé a hideg áthatolt a felszínen. Egy pillanat múlva a testhőmérséklet lassan süllyedni kezdett, és amikor az ébresztőóra 7:42-kor megcsörrent, az ágyon lévő test egy volt a helyiségben lévő többi tárgy között.

Senkit sem fogad elborzasztó látvány, aki belép a szobába. Egy testet pillantanak meg a helyiség egyéb részletei közt, és bár valaki talán azt állítja majd, hogy halott embert talált, a hangja nem remeg a félelemtől. Mindenki tudja, hogy ha az “ember” szót használják a helyiség egyik fala mellett lévő tárgyra, csak azért teszik, mert nincs rá pontosabb kifejezés, megszokásból mondják. A télre tárt ablakú helyiségben néhány különböző méretű, színű és alakú tárgy van, és a hideg, amely árad be az ablakon, már rég elkezdte kiegyenlíteni a szoba tárgyai közti hőmérséklet-különbséget.

 

        

                                               SZAPPANOS GÁBOR fordítása