Nem értem hát őtet. Hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyet legyen képes mondani nekem! Nekem, aki főztem és mostam rá ennyi éven át, meg takarítottam. Jó, hogy elment, mert mostan a sírás kerülget, és utálja, ha sírok, azt mondja, hogy amikor bőgök, még rondább vagyok, mint egyébként. Tudom én jól, hogy nem vagyok már olyan fiatal, én is nézek tükörbe, de azért nem kell, hogy ilyen legyen hozzám, ő sem olyan már, mint egy tinédzser. De mikor ezt egyszer említettem neki, úgy bemosott, hogy utána egy hétig nem mehettem ki a monokli miatt, és aztán mikor megkértem, hogy menjen le a szupermarketbe bevásárolni, még jobban begurult. Lusta vén kurvának nevezett, de most azért mégiscsak lement bevásárolni, végül is beláthatta, hogy nem keltene jó benyomást, ha a boltos meg a szomszédok ilyen állapotban látnának és rájönnének, mitől nézek így ki.

  Egyszerűen nem értem. Biztos féltékeny, ez az egyetlen magyarázat, másra nem tudok gondolni. De miért féltékeny? Hisz nincs rá semmi oka, ő maga volt a Lásd & Halldban is meg az Extra Újságban is, úgyhogy ha én egyetlen alkalommal bekerülök a Hirdetési Újságba, az még nem ok arra, hogy így fölkapja a vizet. Rendben van, ő már régen szerepelt az újságban, de akkor is. Rólam csak egy kis féloldalacska volt, a Brugsen áruházlánc heti kiárusításról meg egy árleszállításról szóló hirdetés között, ő pedig a címlapon szerepelt meg minden. De még hogy azt legyen képes mondani nekem, hát ez érthetetlen. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, neki is megmondtam, de erre ő még lehetetlenebbül viselkedett, aztán el is ment. De mit vár tőlem, mit csináljak? Neki megvan a maga érdeklődési köre, én nem avatkozok bele, de kénytelen vagyok csinálni valamit, nem tudok ölbe tett kézzel ülni, és mivel most odalent Indiában nagy szükség van meleg ágytakarókra, örülök, hogy tehetek valamit, egyébként is szeretek kötni, úgyhogy könnyen telik az idő, nincs hát semmi oka rá, hogy ennyire dühös legyen.

  Ha legalább lenne velem valami ötlete neki, de most már felém se igen néz, csak járkál odalent a pincében, és nagyon el van foglalva a saját dolgaival, azt mondja, én azokba ne avatkozzak bele, és ez teljesen rendben is volna, de nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy neki meg hagynia kéne, hogy én is hadd kötögessek békében. Hisz ez sem kerül semmibe, benne van az újságcikkben is, odalenn a szupermarketben kitettem egy dobozt, amelybe az emberek beletehetik a maradék fonalaikat, ha van nekik fölöslegbe, vagy pedig öreg kabátjaikat, amiket szálakra bonthatok. Egyáltalán nem kerül semmibe, viszont príma meleg takarók lesznek belőlük, amikre olyan nagy szükség van Indiában, és szerintem igazán méltányos, hogy egy kicsit segítsünk nekik, amikor ők olyan szegények, mi pedig ilyen gazdag országban élünk, mint Dánia. Mert még ha válság van is, mi azért mégiscsak gazdagok vagyunk idefönn, itt nincsen senki, akinek azért kéne meghalnia, mert nincs egy meleg takarója, amit maga köré kanyaríthat, hisz az ember bemehet a szociális osztályra, ott legalább kap valamit, nem olyan sokat, de valamit azért mégis, össze se lehet hasonlítani. De nem szereti hallani, amikor ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez az én dolgom, csak ennyit mond, és szó se esik róla többet.

  Ez olyan szomorú, mert én annyira, de annyira örültem, hogy a cikk megjelenik az újságban, és hogy majd megmutathatom neki. Aznap, amikor az újságíró és a fényképész itt járt, nem volt idehaza, úgyhogy egyáltalán nem tudta, hogy meginterjúvoltak, és elképzeltem, milyen lesz, amikor megjön az újság, megpillantja a képet és elolvassa, amit rólam írnak. Azt hittem, hogy büszke lesz rám, de csak mogorva volt. Én különben annyira örültem annak a cikknek meg a képnek, amin kötök, és ami alá azt írták, hogy 1000 ÁGYTAKARÓT KÖTÖTT INDIA SZEGÉNYEINEK, és ezért még jobban fáj, ha dühös rám és leszid. Egyébként is úgy véltem, olyan jó, hogy én is szerepelek az újságban, még ha csak a Hirdetési Újságban is, hiszen ő már kétszer is szerepelt – gondoltam, így egy kicsit igazságosabb. De ő nem így látta. Megorrolt. Biztos azért, mert féltékeny, mert már több mint egy éve nem volt az újságban. Csak ez lehet a magyarázat. De még hogy ilyesmit mondjon nekem, hogy ennyire gonosz tudjon lenni, ezt végképp nem értem!

  Emlékszek, amikor először bekerült az újságba – hát, ha úgy vesszük, nem is igazi újság volt, hanem hetilap, a Lásd & Halld –, akkor én aranyos voltam hozzá és együtt örültem vele a cikknek, még akkor is, ha nekem nem volt különösebben kellemes olvasni, hogy már több mint ötszáz nővel volt együtt, akiket társkereső hirdetések útján ismert meg. Úgy értem, tudom én nagyon jól, hogy nem vagyok egy világszépe, meg hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de nekem is vannak érzéseim, én is meg tudok bántódni, nagyon el tudok szomorodni, én is ember vagyok, hús-vér ember. De láttam, mennyire büszke arra, amit a cikkben írtak róla, meg a róla készült képekre, amiken a csinos zakójában feszít, ezért úgy tettem, mintha vele együtt én is örülnék, még akkor is, ha bizonyos tekintetben kissé furcsának találtam, hogy rólam egyetlen szó sem esik. Hisz mindennek ellenére együtt élünk, de ez neki nyilván közömbös. Ez nem érdekelte az újságírót, mondta, nem azért jöttek a laptól, hogy rólam írjanak. Az is egy kicsit zokon esett, hogy mielőtt jöttek az interjút készíteni, utasított, hogy menjek sétálni, nehogy itt találjon az újságíró meg a fényképész, és csak akkor térjek haza, ha ők már elmentek, mintha szégyellt volna, vagy legalábbis ez volt a látszatja. De persze azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az a cikk vele foglalkozik, nem pedig mással, és én úgyis biztos csak hülyeségeket mondanék, vagy az újságírót ingerelné, ha csak ülnék ott és zörögnék a kötőtűkkel. Nem akartam vitát nyitni a dologról, inkább elmentem, és odavoltam egész nap, csak este merészkedtem haza, amikor úgy gondoltam, biztos elmentek már azok az emberek. Amikor hazamentem, úgy fontoskodott, mintha valami híres színész, politikus vagy ilyesmi volna, alig akart szóba állni velem, annyira fenn hordta az orrát. De amikor ágyba bújtunk, aranyos volt hozzám, és mindent összevetve én azért nagyon szeretem őtet.

  Mégsem volt könnyű számomra, és mikor azután megjelent a cikk, egy társkereső hirdetésben megírta, hogy ő volt az, aki a Lásd & Halldban szerepelt, amire egy csomó válasz érkezett, és ő minden este elment és megismerkedett azokkal a nőkkel, akik írtak neki, én meg csak ültem egyedül idehaza és szomorkodtam, mert mi van, ha megtetszik neki az egyik és el akarja venni feleségül, nekem meg marad a tévé meg a kötés. De végül aztán egyikükkel sem vergődött zöld ágra, és bár időről-időre természetesen továbbra is elhelyezett hirdetéseket az újságban, és válaszolt nők hirdetéseire is, szóval mindennek ellenére kissé elült a dolog, és egyre inkább visszatértünk a régi kerékvágásba.

  De nem teljesen. Mintha az a cikk valahogy megváltoztatta volna, mintha kissé elbüszkült volna, és kezdett volna lenézni. És nem akart már olyan gyakran együtt lenni velem – abban a bizonyos értelemben. Különben igyekeztem olyan jól kinézni, amennyire csak tudok, vettem neccharisnyát és magas sarkú cipőt, amilyeneket azokban az újságokban viselnek, amiket mindig szanaszét hagy a lakásban, ez biztosan olyasmi, amit szeret, gondoltam. De ő gúnyt űzött belőlem, azt mondta, a neccharisnya és a tűsarok a fiatal lányoknak talán jól áll, engemet viszont még jobban kövérít és öregít, meg azt is, hogy nem csupán ez vonzza a férfiakat, ahhoz egy kicsit több kell. Ekkor fakadtam sírva és mondtam, hogy ő sem olyan hej de csinos már a kopaszodó feje búbjával meg a lógó pocakjával, ő se mai gyerek már, túl a negyvenen, még ha pár esztendővel fiatalabb is nálam, és ez után ütött meg, és lett a monoklim, úgyhogy több mint egy hétig nem mehettem ki.

  De néha-néha nagyon kedves volt hozzám, mint amikor fiatalok voltunk, néhányszor nyilván úgy vélte, elég jó vagyok, mert ilyenkor mondta, hogy vegyem le a ruhám és feküdjek az ágyra, és akkor azt csinálta velem. De nem különösebben gyakran, és most már bizony elég régen. Legalábbis úgy.

  Na, hát nem leejtettem egy szemet?! Idegesít, amikor ilyeneket beszél, teljesen megőrjít. Hiszen korábban még sosem volt ilyen gonosz hozzám. Néha azon spekulálok, hogy gyűlöl-e vajon engem, de ugyan minek gyűlölne, én mindég jó voltam hozzá, mindég engedtem neki, azt tettem, amit mondott. Nem szép tőle, hogy ilyen.

  Pár hónappal az után, hogy írtak róla a Lásd & Halldban, kitalálta, hogy felad egy masszázshirdetést. Úgy gondolja, hogy akár pénzt is hozhat a konyhára a dolog, mondta, hiszen olyan sok manapság a magányos nő. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de egy szót se szóltam, tudom, milyen, amikor ellentmondanak neki. Az újságban elhelyezett egy hirdetést, amelyben intim masszázst kínált hölgyeknek. Szerintem nem volt valami tisztességes, mert azt írta benne, hogy fiatal és művelt, pedig már nem lehet ráfogni, hogy olyan fiatal. És még ha nekem nem is volt más férfi az életemben rajta kívül, azért láttam egyet s mást a magazinjaiban, és tudom, hogy ezen a téren nem valami nagy mester. De ez őtet nem érdekelte, így jelentette meg a hirdetést, aztán várta a kuncsaftokat. De az a kevés ember, aki telefonált, mind hülye volt, és disznóságokat mondott és csak lihegett a telefonba, úgyhogy egész rosszul lettem, ha véletlenül én vettem föl a kagylót, de egyetlen nő sem hívta, aki időpontot szeretett volna megbeszélni. Miután a hirdetés egy hete megjelent, szerintem ő már kezdte feladni a dolgot, ám akkor az történt, hogy felhívták az Extra Újságtól, és azt mondták, szívesen készítenének vele interjút, mert az nem szokványos dolog, hogy férfiak nyújtsanak intim masszázst.

Nem különösebben lelkesedtem a gondolatért, hogy jönnek az újságtól, gondoltam, úgy lesz, mint legutóbb, amikor a Lásd & Halldban szerepelt, ő viszont teljesen el volt ragadtatva. Lement, és egy üzletben vásárolt egy igen kicsi alsónadrágot, amit tangának nevezett, ha netán kedvük támadna munkaruhában lefényképezni, meg néhány testvibrátort, hogy kéznél legyenek, és látszódjon, milyen profi a dologban, és mielőtt kijöttek az Extra Újságtól, minden nap fel-alá járkált a házban a tangájában, mindkét kezében vibrátor, és arról locsogott, hogy majd kibővíti az üzletet, meg hogy mi mindent vehetne, ha négyszáz koronát kapna minden alkalomért. Szerintem egészen olyan volt, mint aki begőzölt, de ezt aztán nem mondhattam, szokás szerint tartottam a számat, és hallgattam.

Amikor kijöttek az újságtól, ugyanúgy zajlott minden, mint mikor a hetilaptól jöttek, jóval az előtt elküldött hazulról, hogy az újságíró és a fotós megérkezett volna, én meg lófráltam a városban, nézegettem a kirakatokat, így csaptam agyon az időt. Amikor nagy sokára hazamerészkedtem, igen fölényes volt, mint legutóbb, bár egy kicsit bosszús is, hogy nem akarták lefényképezni abban a kis alsónadrágjában. Nem szükséges, mondták neki.

  Másnap csalódás érte, mert semmi nem volt róla, pedig az újságíró mondta is neki, hogy eltelhet pár nap, amíg közlik. De három nap múlva megjelent a cikk. Amint rápillantott az ember az újságra, máris látta, mert a címoldalon volt róla egy nagy fénykép. Benn a lapban az interjú két oldalt foglalt el, ott is volt róla egy nagy kép, és azt írták, hogy rengeteg kuncsaftja van, hogy a városban az összes otthonülő háziasszony hozzá fordul intim masszázsért, és hogy ő jótét cselekedetnek tartja ezt, segíteni a szexuálisan kielégítetlen nőket. Szörnyen büszke volt rá, hogy ezt mondta, egészében véve pedig igencsak elégedett volt a cikkel, és azt is írták, hogy korábban már szerepelt a Lásd & Halldban, meg hogy több mint ötszáz nőt ismert. Aznap este aranyos volt hozzám, és én annyira megörültem, pedig nem rajongtam a cikkért – hisz nem az igazat írták benne. De ő azt mondta, nem árt egy kis ingyen reklám, és tényleg egy csomóan hívták, ő nem tehet róla, hogy túl félénkek, hogy nem szólnak bele, és nem kérnek időpontot, hanem csak belelihegnek a kagylóba.

  De semmi nem lett a dologból, eztet is tudtam előre, egyetlen nő sem telefonált időt megbeszélni, csak a hülye emberekből lett még több, akik trágárságokat mondtak. Lassan már képtelen voltam fölvenni a telefont, de ő mondta, hogy csak vegyem föl, ha ő épp nincs a közelben. Nem szívesen csináltam, az agyamra ment már, próbáltam neki megmondani, de rám se hederített. Igazán segíthetnék neki, mondta, meg hogy számomra is előnyös, ha sikerül beindítania a vállalkozást, hisz én is élvezni fogom a pénzt, vehetünk magunknak videót, igen, tán még bőrpamlagot is, amire mindig vágytam, tehát csak tegyek úgy, mint ha mi se történt volna, és rakjam le a kagylót, ha valaki szemtelenkedik a telefonba, én meg így is tettem, de az után, hogy megjelent a cikk, pár hétig nem volt könnyű.

  Körülbelül két hét után már sokkal kevesebben telefonáltak, hogy mocskos dolgokat mondjanak, viszont olyanok se hívtak, akik masszázst szerettek volna, és észrevettem rajta, hogy egyre ingerültebben jár-kel. Már én szenvedtem tőle, de igyekeztem titkolni, és miután eltelt egypár hónap, ő maga is beláthatta, hogy nem megy a dolog, úgyhogy visszavonta a drága hirdetést. Ez azért van, mert rossz városban lakunk, mondta, na ja, ha Koppenhágában élnénk… de egy ilyen porfészekben mindenki gyáva, hiába vannak sokan, akik szeretnék. Egészen megkönnyebbültem, azt hittem, hogy most már egy kicsit visszatérünk a régi kerékvágásba, hogy megnyugszik, ám ehelyett új ötlettel állt elő, azt vette a fejébe, hogy kisiparos lesz. Még amikor masszőr akart lenni, vásárolt ugye néhány testvibrátort – műanyagrudakat, amikben motor van, úgyhogy mikor az ember elemet tesz bele, rezegnek –, aztán lement velük a pincébe kísérletezni, azt sütötte ki, pénzt hozhat a konyhára, ha készít pár olyan vibrátort, amely jobban hasonlít, amely tehát nemcsak egyszerű fehér műanyagrúd, hanem egészen olyan, mint amit a férfiak hordanak a lábuk között. Vásárolt egy csomó vibrátort, és különféle fajta bevonatokkal próbálkozott, amelyeknek a hatására a rúd jobban hasonlított az igazira. Eleinte nem ment olyan jól a dolog, viasszal kísérletezett, amivel kívülről formázta a rudat, de használatkor a viasz szétkenődött, és lepergett. Gondoltam, elég fura dolog, de hát amikor elkészített egy új modellt, természetesen ki kellett próbálni, ez ugyanolyan, mint az autókkal meg a repülőgépekkel, mondta, azokat is tesztelni kell. Értettem én, de azért mégis különös érzés volt, amikor feljött a pincéből és azt mondta, feküdjek az ágyra, hogy megnézze, jó-e a legújabb modellje. De megtettem, és néhányszor egész kellemes volt, mégis szívesebben csináltam volna igaziból, ővele, mint régen. De nem akarta, azóta nem akarta, hogy foglalkozni kezdett a vibrátorokkal, inkább a vibrátorokat szereti feldugni belém, azt mondja, ez nagyon fincsi, és hogy csak fogjam be a szám. Párszor magához nyúl, miközben feldugja belém a vibrit – vagy a dildót, ahogy ő hívja –, de ha én nyúlok oda az övéhez, az igazihoz, dühös lesz rám, és azt mondja, vigyem a mocskos mancsomat, én meg engedelmeskedek, rákényszerítem magamat, pedig szinte fáj a testem a vágytól.

  Most már jobb a helyzet a bevonatokkal, valami képlékeny porból készíti őket, úgy tudja oldani és formálni, mint az agyagot, és sokkal jobban is tart, mint a viasz, bár előfordul, hogy ez is lehámlik. Odalent az utcán az üzletben kitették néhány termékét, de egészen biztos, hogy egyet sem adtak még el, még mindig ott vannak a kirakatban az újságok között, de ő már most “kisiparosnak” nevezi magát, amikor fölveszi a telefont, azt mondja: Karl Hansen kisiparos. Folytatja a kísérletezést a vibrátorokkal, tökéletesíteni akarja őket, és rajtam kipróbálni, és már jól észrevehető, hogy sokkal inkább hasonlítanak az igazihoz, mint kezdetben, én azonban váltig állítom, hogy jobb igaziból csinálni, mint régen, meg természetesebb is valahogy, de ő ezzel nem törődik. Megváltozott, nem olyan már, mint korábban, és persze ő sem lett fiatalabb, de nem erről van szó. Nem akarom én, hogy olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk – pedig akkor milyen gyönyörű volt vele! –, de most már nem olyan aranyos hozzám, mint akkor, és hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyeneket mondjon nekem, mint a minap: hogy egy perverz szipirtyó vagyok ezzel az egész kötögetéssel, hogy ez szinte fajtalankodás a birkákkal! Mikor pedig én csak segíteni szeretnék!

  A szememet most könny futja el, ismét eszembe jut, a kötést kénytelen vagyok letenni, ki kell fújnom az orrom. Nem értem hát őtet. Hisz én mindég annyira szerettem, egészen a születése óta. És miután anya meghalt, én viseltem gondját, én stoppoltam meg a harisnyáját, én vajaztam a kenyerét, amit tízóraira magával vitt, anyja helyett anyja voltam, ő meg mindig olyan aranyos volt hozzám, amikor meg felnőtt és kezdett bejövögetni hozzám éjjelente, azt mondta, én vagyok a leggyönyörűbb nővér, különbet el se lehet képzelni, a többi fiú közül senkinek sincs ilyen szép nővére. Vigyáztam rá, gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen rossz társaságba, s mióta apa meghalt és mi örököltük a házat, úgy élünk itt, mint férj és feleség, még ha érthető módon nem is házasodhattunk össze rendesen.

  Voltak már veszekedéseink, mint mindenki másnak, nem volt mindig könnyű, de hogy ennyire gonosz tudjon lenni, még hogy ilyet mondjon nekem, a saját szeretett nővérének! Hogy van szíve hozzá?!

 

                                        SZAPPANOS GÁBOR  fordítása

 

 Vernernek hívnak, és negyvenéves vagyok. A hajam zsíros. Kéziszappannal mosom. Nem sampont használok. Azt az anyám használta. Egészen a legutóbbi időkig mindennap megmosta a hajamat. Akkor aztán tipp-topp voltam. A bal vállamra vörössel és zölddel az van tetoválva, hogy ANYA. A tetoválás nem az én jószántamból került oda.

         Osztálytalálkozót tartottunk a régi iskolatársakkal. Huszonöt éve végeztük el az általános iskolát, de mintha tegnap lett volna. Azzal fenyegettek, hogy ha nem rúgok be, mint ők, a lábamnál fogva fölemelnek, és vizet öntenek a nadrágomba. Egy lány közülünk költő lett. Ő volt a mókamester.

         Elmentünk az Istedgadéra, az egész csapat, és a többiek kurvát vagy pasit akartak szerezni maguknak, én viszont nem akartam, és akkor sütötték ki, hogy tetováltatni kéne engem. És olyan piás voltam, hogy hittem ennek a költőnek, aki bemesélte, hogy a tetoválás lemosható. Ő javasolta azt is, hogy az ANYÁ-t véssék rám. A tetováló pofa nevetett rajtam, mert biztosan sikoltoztam és üvöltöttem.

         Másnap szégyelltem magamat, és fájt a fejem. Kilopóztam a fürdőszobába, anya nem vette észre, és megpróbáltam lemosni a tetoválást.

         Ezután reggelente magamon hagytam a pizsamafelsőmet, amikor anya a hajamat mosta. De egyik reggel vizes lett a pizsama, és anya rám parancsolt, hogy dobjam le, nehogy megfázzak. Oldalt fordultam, nehogy fölfedezze a tetoválást, de gyanút fogott. És egy ravasz trükk segítségével, vagyis hogy egyszerre két tükörbe nézett, észrevette, mi van a vállamon. Sírva fakadtam. Anya nem haragudott meg rám, szerencsére, de azért meghagyta, hogy este soha többé ne menjek be a városba. Megvigasztalt. Megértette, hogy a többiek vittek bele a dologba, felhívta telefonon a költőt, és jól ledorongolta.

         Anyának volt egy játékboltja a piactéren, és én besegítettem neki. Munkába menet anya egyszer csak megállt, és mélyen a szemembe nézett. Ha már tetoválásom van, akkor boldog, hogy legalább az ANYA van rajtam. Összecsippentette az arcomat, s erre egészen melegem lett.

         Anya nem kedvelte a gyerekeket. Kiszolgálás helyett inkább a számlákat rendezgette. Az üzletet az apám indította el. Órákig tudott fecsegni a kölykökkel, és nyáron meghívta őket a Tivoliba. Én örököltem a tehetségét.

         Volt egy alkalmazottunk. Henriknek hívták. Ki nem állhattam. Ahányszor csak anya kilépett az ajtón, mondott valami trágárságot, és, ha engem kérdeznek, szerintem a munkáját is hanyagul végezte. Egy Maja nevű kislány ruhát keresett a babájának. Henrik levett egy dobozt, a tartalmát kiöntötte a pultra, és azt mondta, hogy csak turkáljon a sok kacat között. Így nem lehet játékot árulni! Közbeavatkoztam. Az ölembe vettem a kislányt, és az egészet megmutattam neki. Azzal végződött, hogy a zsebpénzén vett egy tubus sampont a babájának. Elmagyaráztam ugyanis neki, hogy egy játékbabának nagyon fontos, hogy az anyukája mindennap megmossa a haját.

         Nem azért mondom, de ebből is látszik, milyen jó vagyok a gyerekekhez.

         Anya elment a gyógyszertárba, hogy hintőport és sampont hozzon nekem. Henrik eltűnt: kiment a vécére dohányozni. Utánaszaladtam, és közöltem vele, hogy ezt nem szabad.  Henrik az arcomba fújta a füstöt, úgyhogy elkezdtem köhögni. Fenyegettem, hogy megmondom anyának. Anya nem bírta a füstöt. Henrik megkért, egy pillanatra fogjam meg a cigit, csak hozni akar valamit. Nem tudtam megtagadni tőle, nehezen bírok nemet mondani. Szagolgattam a füstöt, és teljesen elbódultam.

         Henrik egy pornóújsággal tért vissza a vécére. Meztelen gyerekek és felnőtt férfiak képei voltak benne, és a férfiak valami rossz dolgot műveltek. Ott rögtön összehánytam magam. Abban a pillanatban anya föltépte az ajtót, és kirúgta Henriket, amiért dohányzásra csábított. Henrik meglökött, és BOSSZÚ-t kiáltott.

         Este otthon megbeszéltük a pornóújságot. Azt mondtam, hogy sajnálom azokat a gyerekeket. Nem szeretem, hogy a világ ilyen gonosz. Anya szomorú volt, hogy láttam az újságot. De biztos volt benne, hogy a gyerekek azt kapták, amit maguk is akartak. Életemben először megharagudtam anyára. Lefeküdtem, és el is szundítottam, de egyszer csak anya szobájából hangokat hallottam. Különösnek találtam a dolgot.

         Pár nap múlva anya egy játékszeres kongresszusra utazott egy nagy bőrönddel. Minden hónapban elment pár napra. Egyedül kellett vezetnem az üzletet, de semmi ok nem volt az idegességre, mert a gyerekek olyanok voltak, mint a földreszállt angyalok. Maja hajszárítót vásárolt a babájának.

         Nem sokkal zárás előtt beállított egy barátságos férfi, Brane úrként mutatkozott be, és azt mondta, hogy az Etex Filmtől jött. Addig még sosem találkoztam filmessel, és imponált nekem ez az ember. Feltűnt, hogy ezüstsálat visel. Megkérdezte, tudnék-e szerezni néhány statisztát egy rövidfilmhez, amely a gyerekek megrontásáról szól. Tudja, hogy jó érzékem van a gyerekekhez. Adott egy forgatókönyvet, amely igen komolynak látszott. Az a költő a régi osztályomból, az írta. Megígértem Brane úrnak, hogy vasárnap viszek egy gyereket.

         Büszke voltam. Anya nem fog megtudni semmit. Nem szereti a filmeket. Az Etex Film bent volt a városban, de amíg le nem száll az este, nem történhet semmi veszélyes dolog.

         A kicsi Maja örült, hogy szerepelhet a filmben, és Elsének, az anyukájának megmutattam a forgatókönyvet. Elsének nem volt férje, és boldog volt, hogy egy kicsit tudok foglalkozni Majával.

         Életemben ekkor vonatoztam a legjobbat! Csak ültünk és nevetgéltünk, Maja meg én. Egy csomó dolgot mutatott, amit miniben szeretett volna megszerezni a babájának: egy régimódi, virágos női kalapot, egy walkmant, egy menyétbundát, gyémántgyűrűt, összecsukható gyerekkocsit, tolókocsit, vakoknak való fehér botot.

         Az Etex egy régi műhely helyiségében működött. Négyszer csöngettem, mire beeresztettek bennünket. Brane úr ugyanolyan kedves volt, mint a múltkor. Most más színű selyemsálat viselt. Maja kapott valami piros üdítőt, és üdvözöltük egymást a filmesekkel. Barátságos volt a fényképész is. Megengedte, hogy belenézzek a felvevőjébe. A díszlet egyszerű volt. Csak egy ágy.

         Brane úr egyszer csak megkért, hogy menjek el. Nem szeretnék, ha zavarnám a felvételt. Én nem erre számítottam. Hisz megígértem Elsének, hogy vigyázni fogok Majára. De nem tudtam egyszerre ennyi embernek nemet mondani, úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy két óra múlva jövök vissza Majáért.

         Átsétáltam a városon, fényes nappal volt. Amikor a tetováló boltjához értem, úgy döntöttem, átmegyek az utca másik oldalára. Beültem egy moziba, és megnéztem egy szerelmesfilmet. A vásznon szeretők csókolóztak, s könny szökött a szemembe. Régen apa és anya is így csinálhatott. A film egy óra ötven percig tartott, úgyhogy utána siettem vissza az Etexbe.

         Maja aludt. Brane úr elmagyarázta, hogy kimerítette a forgatás. Adott ötszáz koronát, köszönetképpen a fáradozásomért. Kifelé menet egy pillanatra láttam valakit, aki Henrikre hasonlított, a boltunkból. De nem vagyok biztos benne, hogy ő volt. Maját a karomban vittem a vonathoz. Könnyű volt, és nem volt szívem fölébreszteni. Az emberek kedvesen mosolyogtak ránk. Bizonyára ezt gondolták: Ott megy egy ember a lányával. Nem titkolom, büszke voltam.

         Amikor Maja fölébredt a vonaton, sírni kezdett. És amikor leadtam Elsének, még hevesebben sírt. Else azt mondta, hogy Maja néha nagyon ki tud fáradni, és ilyenkor igen nehéz vele. Úgyhogy Else lefektette Maját, engem pedig ott marasztalt egy csésze teára. Nem tudom, miért, de egész testemben reszkettem, és amikor Else jött a teával, véletlenül kilöttyintettem a szőnyegre. Bocsánatot kértem, és menni akartam, de ő visszanyomott a heverőre, és felszárította a foltot. Leült mellém, és megfogta a kezemet. Még sosem voltam ilyen közel nőhöz. Anyát leszámítva persze.

         Ekkor történt, hogy Maja megint elkezdett sírni. És ez nemcsak sírás volt már, hanem sikoltozás. Iszonyatosan hangzott. Else gyorsan bement hozzá, én meg arra gondoltam, nemigen bírok tovább ott ülni, meg nem is akartam útban lenni, úgyhogy kilopóztam a lakásból.

         Másnap kitört a balhé. Jött értem a rendőrség. Maja kórházban fekszik, kómában. Szexuális visszaélést követtek el ellene, ami azt jelenti, hogy MEGERŐSZAKOLTÁK!, visította a fülembe a rendőr. Aztán elvertek. Mindig kikapnak azok, akik gyerekeket bántalmaznak. Értem én jól. De hiszen én nem bántalmaztam. A cellában végre rájöttem a dologra: Brane úr gyermekpornófilmet készített, és Maja volt az áldozata. Viszont én szállítottam neki Maját. Megpróbáltam fölakasztani magam a pizsamámmal, de az őr fölfedezett, jól elpáholt, és vizet öntött a nadrágomba.

         Megjelentem az újságban, az első oldalon. Anya levelet küldött nekem a börtönbe. Tudja, hogy ártatlan vagyok, írta. A kislány azt kapta, amit akart. Életemben másodszor haragudtam meg anyára. Órák hosszat vallattak. Mindent elmondtam, amit tudtam az Etex Filmről, Brane úrról, Henrikről és a pornóújságról. Megnézték a forgatókönyvet, és letartóztatták azt a költőt a régi osztályomból, mert a címlapon az ő neve szerepelt, de gyorsan szabadon is engedték, amikor kiderült, hogy a forgatókönyvet nem az ő írógépével írták.

         Vér- és magmintát vettek tőlem, és a vizsgálat mellettem szólt. Én nem tehettem. De Else azt mondta a bíróságon, hogy aznap olyan furcsán viselkedtem, s ezért tettestársként majdnem elítéltek. Anyát is kihallgatták. Azt mondta, hogy mindig aranyos fiú voltam.

         Írtam egy szép levelet Majának és Elsének, de a börtönőr darabokra tépte, és arcul köpött. Egyik nap a rendőrség elfogta a fényképészt, és ő bevallotta. Valójában az ő érdeme, hogy szabad ember vagyok. A bíróságon kijelentette, hogy ártatlan vagyok. Akár meg is köszönhetném neki, ha nem tudnám, miben vett részt. A házában találtak egy videókópiát a filmből, és mint mondják, Majának még szerencséje van, hogy egyáltalán életben maradt. Ki hitte volna, hogy ilyen gonosz a világ …

         Amikor elengedtek, anya négyszer egymás után megmosta a hajamat. Olyan mocskos volt. Megpróbáltuk folytatni, mintha mi sem történt volna. De nehéz volt. Az üzletbe nem jöttek vásárlók. Hébe-hóba összegyűlt odakint egy falka gyerek. Lekaptam valami játékot a polcról, és oda akartam ajándékozni nekik, de mihelyt kinyitottam az ajtót, elszaladtak. Egyszer az egyik azt kiáltotta, hogy “Cukros bácsi!”. Úgyhogy anyának kellett megvigasztalnia.

         Egyik éjjel emberi hangok zajára ébredtem. Volt már ilyen, és mindig különösnek találtam. Anyának ugyanis sosem voltak vendégei. De nagyon kíváncsi lettem, fölkeltem. Szinte kiabáltak. Anya szidott valakit. Az étkezőn és a nappalin át odalopóztam anya szobájának csukott ajtajához. Ő volt bent egy férfival. És most már nem volt semmi kétségem: Brane úr hangját hallottam. Meg voltam győződve róla, hogy meg akarja erőszakolni anyámat. Benyitottam. Anya ijedtében a földre ejtett egy köteg papírpénzt. Brane úr jéghideg pillantással meredt rám. Ült, előtte anya nagy bőröndje. A bőrönd tömve volt gyermekpornóújságokkal és -kazettákkal. Életemben most haragudtam meg harmadszor anyára. És most először cselekedtem gyorsan.

         Bezártam őket, és hívtam a rendőrséget. Mindkettejüket letartóztatták. Anya a bíróságon azt mondta, hogy értem tette, és hogy minden gyerek saját maga kérte. Talán nem zaklattak és molesztáltak a gyerekek engem is egész fiatalkoromban? Anya hosszú évekig finanszírozta a gyermekpornográfiát, és az összes pénzt, amit keresett, én fogom örökölni. Brane úr a társa. Henrik pedig Brane úr unokaöccse. Amikor anya kirúgta Henriket, Brane csúnyán meg akart tréfálni engem meg anyát. Az újságok egy héten át mindennap írtak az ügyről. Rólam azt lehetett olvasni, hogy anyám engedelmes rabszolgája vagyok. Lelki vérfertőzés áldozata. Mint mondjak? Azt hittem, az anyám jó. Szerettem. Most mindennap elverik a börtönben.

         Egy ideje már nem jártam az üzletben. Legutóbb, amikor ott voltam, elcsomagoltam az árut. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki néz. A kirakatüvegen át megpillantottam Elsét: kézen fogva állt Majával. Bejöttek hozzám. Else bocsánatot kért. Most már tudja, hogy ártatlan vagyok, és szeretne meghívni ebédre, hogy jóvátegyük a dolgot. Meleg lett a fülem, és már majdnem igent mondtam, de akkor Majára pillantottam. Csak állt és hallgatott, furcsán, zárkózottan, és a földet nézte. Megköszöntem a kedvességét. Sajnos már elígérkeztem máshová. Aztán elmentek. Sírva fakadtam. De ezúttal máshogyan sírtam, mint szoktam.

         Most nincsen semmim. Nem messze lakom a tetoválótól. Azóta tetoválta a jobb vállamat is. Az van rajta, hogy Else. Az a nő, aki a legközelebb állt hozzám az életben. Leszámítva anyát. Megtanultam hajat mosni. Viszont kéziszappannal mosom. Nem vagyok hajlandó sampont használni. Babasampont.

        

                                                       

SZAPPANOS GÁBOR fordítása

“Az olyan zárt rendszerben, amely nem jut energiához, a testek az egyre nagyobb rendezetlenség felé törekszenek.”

                     (A termodinamika második törvénye)

 

 

Mindenkinek, aki ellátogat a kanadai Ville de Québecbe, azonnal szembeötlik, milyen sajátos jelleget ad a városnak a fémek jelenléte. Bár a település csak néhány száz éves, kezdettől fogva igen tudatosan, a fémek változását figyelembe véve építkeztek itt, ami ritka azokban a világrészekben, amelyeket az európaiak a nagy felfedező utazások utáni időkben foglaltak el és népesítettek be. A Ville de Québec-i utcák házait az a fajta finom méltóság jellemzi, amely tudatos tervezés eredménye: tekintetbe vették, miként alakítja majd a fémeket lassan, de kérlelhetetlenül az idő, a levegő, az eső és a hó – ezt a méltóságot az egyedi ember nem érzékelheti, csak az egymást követő nemzedékek.

Az, ahogyan a rézveretes tetők zöldje megszínezte a város fényét, több ízben arra késztette Alette V.-t, hogy fölkerekedjen Ville de Québec felé, úgy tavasz vége tájt, amikor már enyhült a hideg és a jeges szél. A város patinás réz vagy bronz háztetői, szobrai, telefonkábelei és esővízcsatornái tompították az éles észak-amerikai fényt, és a kikötői negyedben a vaslemezek, vasúti sínek és régi fémbunkerek rozsdavörösen fénylettek, fehér homokbuckákkal a háttérben.

Alette V. otthonosan mozgott a legtöbb középnagy városban a világnak azon a részén, amelyet pontatlanul nyugatinak neveznek. Emberek, akik olyan városok lakói vagy látogatói voltak, mint Bordeaux, Bázel, Lübeck, Koppenhága, Adelaide, Québec vagy más ekkora, európai mintára épült városé, talán felfigyeltek egy nőre, aki fizetség fejében járókelők arcmását formázta meg. Ez volt Alette V.

Napközben Alette V. múzeumok környékén vagy nagyobb tereken tartózkodott, ahol tájékoztató táblácskáktól és gipszmodellektől körülvéve domborműveket és mellszobrokat készített, estefelé pedig azokat az arcokat, amelyeket napközben a pillantása leképezett, elvitte a mindig máshol lévő műhelyébe. Az arcmásra egy réteg gipszet rakott, kiolvasztotta a viaszt a formából, majd folyékony gipszmasszát töltött a helyére, aztán lefeküdt aludni vagy elment egy közeli kávéházba, harapni valamit. Másnap magával vitte a gipszöntvényeket, és a nap folyamán a tulajdonosaik elmentek értük.

Azok, akiknek Alette V. korai halála előtt sikerült szert tenniük egy ilyen öntvényre, tudják, milyen különös érzés, amikor az ember először látja, amint saját arca a könyvespolcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról a szobát szemléli. Van valami ijesztő ezekben a sietősen, de pontosan megformált fehér gipszarcmásokban, és előfordul, hogy a tulajdonos megkérdi magától: Vajon művész volt ez a kufár, aki így végigmért engem?

Alette V. habozott volna a válasszal. Művész, az nem volt. Ő a dolgok világába vezette az embereket.

Alette V.-t az évszakok késztették arra, hogy a városok között ingázzon. Egyensúlyt keresett, és olyan évszakokat, amikor elég meleg van, hogy a keze hajlékony legyen, és elég hűvös ahhoz, hogy ne olvadjon meg a viasz.

Alette V. szeretett járni-kelni ezekben az egyforma városokban. Elég jól ismerte a tereiket, rakodópartjaikat és kikötői negyedeiket, úgyhogy nem tartozott a bolygó tekintetű és tétova járású utazók közé, viszont kellőképpen idegen volt ahhoz, hogy – amikor a városlakók vagy a kereskedők fölismerték – mint idegent ismerjék föl, mint távoli ismerőst, akinek az arcára meglehetősen jól emlékeznek, de akinek a nevét rég elfelejtették.

Alette V. lakatlan padlásszobákban, üres raktárépületekben vagy bezárt üzletekben szokta elszállásolni magát, és magabiztosan mozgott a tárgyak között ezekben a helyiségekben, amelyek egyaránt szolgáltak lakásként és műhelyként. Nem tartott sokáig, míg fölfedezte egy-egy szoba anatómiáját. Néhány perc, és begyakorolta a mozdulatot, mely legyőzte egy ajtó ellenállását, épp a kellő erőt alkalmazta, hogy meglazítsa egy ablak zsanérjait, és tudta a fogást, amellyel megakadályozta, hogy a hibás ajtókilincs állandóan leessen. Edzett pillantása gyorsan meglelte a régesrég átfestett horgokat és szögeket, melyekre a ruháit akaszthatta, és rábukkant az alkalmas párkányokra vagy kiszögellésekre, ahova néhány szükséges holmiját helyezhette. Ritkán vállalkozott rá, hogy megjavítson valamit, és sosem érzett késztetést, hogy a helyiségekben bármit is megváltoztasson. Megelégedett azzal, hogy alkalmi berendezést gyűjtsön, és néhány nap múlva olyan könnyedén mozgott a dolgok között, hogy még a legtökéletlenebb bútorok is újra stabilnak látszottak. Gyorsan megszokta egy-egy szék billenő ülőkéjét vagy egy asztal különös egyensúlyi viszonyait, és sötétben vagy fényes nappal, ébren vagy félálomban e tárgyak között olyan mozdulatokkal tudott tájékozódni, amelyek igazodtak a tárgyak széléhez és súlypontjához – még csak hozzájuk sem kellett érnie, vagy szükségtelenül kimozdítania őket egyensúlyi helyzetükből.

Québecben hamarosan talált szállást: egy asztalosműhely fölötti padlást, nem messze a kikötőtől. Mihelyt megérkezett a városba, az utcákon vándorolt, megérintett egy falat, megfigyelte az utcák lejtését a kikötői negyed felé – a teste gyorsan megszokta az utcakövek dőlését, érezte az utcák hosszát, a mellékutcák fekvését.

Egy árnyékos helyen, nem messze egy kis művészutcától, ahol helyi és utazó rajzolók és kisiparosok árulták portékáikat, Alette V. közszemlére tette táblácskáit és gipszmodelljeit, barátságosan üdvözölte kollégáit a közeli utcában, valamint a vásárlókat, akik kifizették a szokásos előleget, és modellt álltak neki. Az emberi formákat nagy gonddal alakította viasszá, amit aztán este magával vitt a műhelyébe.

Amikor másnap reggel eltávolította a gipszet a frissen öntött arcmásokról, bizonyos rokonszenvvel szemlélte az emberi arcokat, amelyek láthatóvá váltak, és amikor vevői napközben örömmel, de enyhe ijedelemmel szemlélték saját arcmásukat, Alette V. valamiféle közösséget érzett az eleven és mozgó személyekkel, akik máskor mindig hidegen hagyták. Általában nem érdekelték az emberek, ám ezeknek az embereknek félelemmel vegyes örömében Alette V. olyasvalamit vélt felfedezni, amit már ismert, titkos vágyat a világ élettelen anyagának megközelítésére, de amikor pár perc múlva tovasétáltak a papírral bélelt barna zacskóba helyezett arcmással, Alette V. érdeklődése megszűnt, és ismét anyaga fölé hajolt, hogy újabb arcmás kerüljön ki a keze alól.

Az alatt a Ville de Québec-i tartózkodás alatt, amely az utolsó lett Alette V. életében, arcmásai változáson mentek át. Egy augusztusi napon árjelző táblácskáival, a viasszal és a figurákkal elment oda, ahol dolgozni szokott, és a fák árnyékában fölállította a táblácskákat és a gipszmodelleket. Ez a nap melegebb volt a szokásosnál. A nép vizet keresett meg hűvös kávéházakat, és már jócskán délután volt, amikor Alette V.-nél feltűnt az első kuncsaft, egy idős úr, aki a városban lakott.

A hűs árnyék ellenére, amely Alette V.-re, a viaszra, az idős úrra, a táblácskákra és a gipszmodellekre vetődött, a viasz megpuhult és alaktalanná vált a keze alatt. Próbálta néhányszor megmintázni az idős úr barázdált ábrázatát, ám a viasz kisimította a formákat, és ettől szinte fiatalossá torzult az arc. Alette V. elmagyarázta a helyzetet az idős úrnak, aki csak várt türelmesen, míg ő kísérletezgetett. Az úr elfogadta, hogy pillanatnyilag nem elégíthető ki a vágya, hogy megmintázzák háromdimenziós arcmását, de azt javasolta, hogy Alette V. este, amikor már hűvösebb a levegő, menjen el hozzá az anyagaival. Alette V. beleegyezett. Az úr átnyújtotta névjegykártyáját, és barátságosan elköszönt.

Alette V. a megbeszélt időben érkezett. A nappaliban lévő asztal mellett állva mintázta meg az arcmást, miközben az úr nyugodtan várakozva ült egy széken Alette V.-vel szemben. Amikor elkészült, átvette a szokásos előleget, s megígérte, hogy majd elhozza az arcmást, ha elkészült. Úgy egy hét múlva.

Hogy hirtelen miért lett szüksége őneki, aki általában másnapra szokta vállalni a mellszobrok és domborművek elkészítését, egy egész hétre, arra csak munka közben jött rá. Úgy gondolta, hogy ezt az idős québecit nem törékeny gipszből fogja megformálni. Ezt az embert a fémek, nem pedig a könnyű gipsz világába fogja bevezetni.  

Néhány nap múlva Alette V. beszerezte a bronzöntéshez szükséges felszerelést, és a kertben, az asztalosműhely oldalában berendezett egy kisebb fémöntödét. A hét legnagyobb részét az előkészületekre és a próbaöntésekre fordította, de a hét vége felé létrehozta – első alkalommal azóta, hogy az előző évben kitanulta az arckép-mintázás módszereit – az első fémöntvényt.

Már az előtt, hogy eltávolította volna az öntvényről az utolsó maradványokat, látta, hogy az idős úr fém arcmása tökéletesebb, mint bármelyik másik, amit valaha készített. A félkész művet fölvitte a lépcsőn a szobájába, néhány órán át kitartóan dolgozott a fémmel, aztán ahogy szemlélte a kemény bronzon a nyugodt, emberi vonásokat, valamiféle rokonságot kezdett érezni ezzel az emberrel, rokonságot, mely erősebb volt, mint a puszta közösség érzése a fehér gipszarcok nézésekor.

Aznap este becsomagolta az arcmást egy darab fehér vászonba, és aztán belecsavarta két barna papírzacskóba. Nagy vesződséggel lecipelte a nehéz csomagot a lépcsőn, elment vele az asztalosműhely előtt, ment végig az utcákon, elhaladt egy kikötői kávéház előtt, amelybe gyakran betért, majd tovább a házig, ahová az arcmást szállította.

Ekkorra már Alette V. rég elfelejtette, hogy kettejük között nem volt szó sem bronzról, sem más kemény anyagról, és hogy a megrendelés gipszarcmásra vonatkozott. Alette V. meg volt róla győződve, hogy ez az arcmás annak a vágynak a kifejeződése, amely az embert a dolgok világának legkeményebb területeire hajtja. Ez a vágy nemcsak az övé: leolvasta az idős úr nyugodt arcáról is. Alette V. számára a bronzarcmás maga volt a megállapodás, a szerződés.

A idős úr barátságosan és nagy várakozással fogadta. Kitárta az ajtót, és betessékelte az előszobába, ahonnan Alette V. a nappalin átvágva ahhoz az asztalhoz ment, ahol az arcmást készítette. Az úr követte, át akarta venni a csomagot, amit Alette V. letett az asztalra. A zaj, ami abban a pillanatban betöltötte a szobát, az a természetes zaj volt, amely akkor keletkezik, ha fém és fa ütődik egymásnak egy réteg fehér vásznon és két réteg barna papíron keresztül. A zaj átvándorolt egy kisebb helyiségbe is. Olyan zaj volt, amely nem lepte meg Alette V.-t, de amelytől az idős úr tagjai megmerevedtek, és a kelleténél egy másodperccel tovább állt mozdulatlanul.

Miután a zaj elhalt, az úr nem nézett Alette V.-re, hanem körbesétálta az asztalt, és a becsomagolt arcmást minden oldalról megszemlélte. Nem mutatta jelét, hogy szeretné kicsomagolni, nem kérdezett semmit. Ehelyett kissé kitekeredett karral hátranyúlt, ami elárulta hajlott korát, farzsebéből előszedte tárcáját és egy köteg papírpénzt nyújtott át Alette V.-nek.

Alette V., aki rögtön látta, hogy az összeg nagyobb, mint amiben megállapodtak, átvette a pénzt és sietősen búcsúzott. Az úrnak sem volt több mondanivalója, megköszönte Alette V. munkáját, kikísérte az ajtóhoz, s leplezett ijedelemmel és együttérzéssel nézte őt, mint egy beteget, őrültet vagy torzszülöttet, ismét megköszönte a munkát, majd gyorsan bezárta mögötte az ajtót.

Visszafelé menet elhaladt az előtt a kávéház előtt, ahol reggelente gyakran kávézott vagy a munkanap után harapott valamit. Ha az ember úgy kívánta, a meleg italokat vidékiesen szolgáltak fel, csésze helyett jókora ivóedényben. Alette V. előszeretettel figyelte a meleg cserélődését saját maga és a környezete között, és a kávéház nagy, színes fajansz ivóedényeit megfelelő méretűnek találta. Észrevette, hogy a fiatal pincérnő fürgén és rutinszerűen az egyik ilyen színes ivóedényt vette elő, amikor kávét rendelt, ahelyett hogy először érdeklődött volna, mi az óhaja.

A bizalmas viszony feszélyezte Alette V.-t. Amikor az emberek abban a városban, amelyikben éppen tartózkodott, kezdték kiismerni a szokásait, és elmaradtak az olyan jellegű kérdések, mint “une tasse ou un bol”, “large or small”, “black or white”, “cream or sugar”, “chaud ou froid”, vészesen közeledett az elutazásának ideje.

Miközben Alette V. a kávéját itta, feltűnés nélkül átszámolta a kapott bankjegyköteget. Nagy címletek voltak. A megbeszélt összeg sokszorosa, arra is elegendő, hogy fedezze a bronzot meg az újonnan beszerzett felszerelést. Este kicserélte a tájékoztató táblácskákat. Alette V. többé nem gipsz-, hanem bronzarcmásokat kínált.

Nem sok idő telt belé, hogy Alette V. rájöjjön: senki sem kívánja, hogy a saját bronz mása figyelje a polcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról. Az első napokban türelmesen várta a kuncsaftokat, de néhány napi hiábavaló várakozás után sikerült rávennie magát, hogy ismét egypár népszerű gipszportré elkészítésével próbálkozzon.

Lehetetlen terv volt. Most, amikor már megtörtént az áttérés a gipszről a fémre, nem volt visszaút. A kezei képtelenek voltak az előtte lévő arcvonásokat viaszban megformálni. Elég rövid idő alatt sikerült elképzelnie a bronzba öntött emberi vonásokat, és az egyik gipszarcmásnak így lett élethű szemrésze, de torz orra, egy másiknak túl vastag nyaka, és túl széles állrésze, az utolsó arcmás pedig, amelyet Alette V. megpróbált elkészíteni, olyan alaktalan lett, hogy végképp föladta, nem fogadott el több gipszarcmásra szóló megrendelést, várta a kuncsaftokat több mint egy hétig, míg aztán teljesen abbahagyta, és végül már ki se ment a helyére a táblácskákkal, a szerszámokkal és a viasszal.

Rendes körülmények között Alette V. a nyár elmúltával utazott volna tovább, és az őszt Dél-Európa valamelyik középnagy városában töltötte volna, ahol az abban az évszakban megrendezett konferenciák, találkozók, valamint az akadémiai élet révén sok kuncsaftra tett volna szert, majd pedig ment volna tovább a déli félteke városaiba, az ottani nyárba, ámde Alette V. ezúttal Québecben maradt.

Alette V. figyelte az őszi napot a zöld tetőkön, a szürke ólomtetőkről visszaverődő fényt, a rozsdabarna vasakat a kikötőben a tompa színek között. Elnézte a járókelőket, akik a kikötő melletti piacon franciakiflit, muffint és gyümölcsöt vettek. Vásároltak dolgokat, elfogyasztották őket, használták őket, vagy csak nézték, de őhozzá nem óhajtottak közeledni. Ezek a lények, akik szinte rajzottak a fehér gipsz körül, de rémülten visszahőköltek attól, hogy a kemény, sima bronzban lássák meg önmagukat, olybá tűntek számára, mintha egy másik fajhoz tartoznának, amelyhez csupán annyi köze van, mint az utcai galambokhoz és a gazdátlan kutyákhoz. Megszűnt a gyönge kapocs, amely a járókelőkhöz fűzte.

Alette V. lemondott az emberről. Senki sem azzal a titkos kívánsággal jött hozzá, hogy eljusson a dolgokhoz vagy a világ anyagához. Nem ez a kívánság okozta az arcmásai iránti nagy keresletet. Épp ellenkezőleg. Azt kívánták, hogy a fehér gipszbe a történelem szelleme és saját vonásaik együtt leheljenek lelket. A kandallópárkányokon és polcokon könnyű és világos anyagokban kívántak megjelenni, olyanokban, amelyek klasszikus műalkotásokra emlékeztették őket, és néhány dollárnyi, franknyi vagy márkányi fizetség ellenében mindegyikük örömest beillesztette magát egy ilyen képzeletbeli arcképcsarnokba – csak az kellett hozzá, hogy kellőképpen hiúak legyenek, és hogy legyen elég hely a bőröndjükben. Emberi vonásokat és a történelem szellemét kívánták, nem a világ anyagát.

Alette V. a város egyik rézpatinás szobra mellett haladt el. Egyszerű kémiai fogással fémarcmásait csábítóvá tehetné a járókelők számára, egy kis réznitrát a bronz felületén újjáteremtené a történelmi illúziót, és az arcmásokat díszként adhatná el tornácoszlopokhoz, kocsibehajtókhoz és elővárosi kertekbe. Csakhogy Alette V. a bronzarcmásait nem óhajtotta a történelem kémiájának gúnyájába bújtatni. Az emberek visszahőköltek a fémtől, és ő nem kívánt, mint valami méregkeverő, mézet kenni a serleg szélére, hogy enyhítse az ital keserű ízét.

A kikötői negyedben egy kisebb hidat ácsoltak. A puhafa benyomódott a szögektől, amelyeket gondosan bevertek a nedves deszkákba. A munkások barátságosan üdvözölték Alette V.-t, de ő nem válaszolt. Úgy érezte, kevesebb köze van az emberekhez, mint a deszkákhoz, amiken olyan fürgén, gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak.

Alette V. nézte a vizet, ahogy a parti köveknek csapódik, meg a talpfákat a rozsdavörös vasúti sínek közt. Ő is a dolgokhoz tartozik, de voltaképpen micsoda? Fafajta, kőféleség vagy fém? A kérdés jelentőségét vesztette egy nagyobb kérdés súlya alatt: Mit csináljon a holttesttel? Hogyan oldható meg, hogy ne kelljen hátrahagynia holttestet, hogyan kerülhető el a tragédia, a rémisztő látvány?

Az egyetlen, ami Alette V.-t utolsó napjaiban foglalkoztatta, az saját végső, emberből dologgá való átváltozása volt. Hogyan vetkőzte le emberi vonásait? Hogyan kerülte el, hogy átváltozása emberinek tűnjön, hogy olyan jelleget öltsön, mintha egy szívfájdító és túlságosan is emberi cselekedet volna, rémisztő gesztus? Hogyan kerülte el, hogy egy testet, amelyben lezajlott a változás és a dolgok világának részévé vált, úgy tekintsenek, mint egy élettelen embert?

Alette V. a kikötőbeli kávéházban ült éppen, a nyitott ablak mellett, amikor rájött a megoldásra. Épp kihozták a kávét egy sötétsárga ivóedényben, amikor hűvös szél fújt be az ablakon. A meleg kávéról a helyiség belseje felé kergette a gőzt, néhány építészeti és design-magazin pedig, amely az ablak alatt hevert, csapkodni kezdett a szélben. Őszi szél, amely nem elég hűvös még, hogy az ablakot be kelljen csukni, de ahhoz elég hideg, hogy jelezze a közelgő fagyos éjszakákat, és hogy hűtő fuvallatot bocsásson a színes fajanszedényre és a még meleg innivalóra. A szél egy pillanat alatt elült. Eső előtti szél volt, odakint az utcán rögtön utána megeredt az eső, olyan szél, amely a Rivière St. Laurent-on cirkáló hajók vitorláit kidagasztja, mielőtt megfordítaná őket, hogy aztán csapkodjanak egy kicsit és elforduljanak az árboc körül, miközben fennáll a hirtelen borulás veszélye. Néhány hét múlva az esőt hó váltja majd fel.

Alette V. ezt értette a “sors” szón. A világ véletlenszerű betörését az ember érzékeibe. A sors nem valami titokban irányító kéz vagy pontos terv, hanem egyszerű mozgás, ami számtalan olyan beszámolóból felismerhető, amely az embernek a dolgok világába való bepillantásáról tudósít. A Newtonról szóló beszámolóból, aki egy alma váratlan leeséséből értette meg a nehézségi erő működését, vagy az Arkhimédészről szóló történetből, aki egyszer séta közben mélyen elgondolkodott a komplex testek térfogatáról, s épp akkor egy szirakuzai közfürdő előtt haladt el. Rövid ideig várt egy alacsony márványpadon, majd bement a férfiak csarnokába, és a gondolatait foglalkoztató probléma akkor oldódott meg, amikor teste egyszerűen belemerült a langyos vízbe. Így értette meg Alette V. a “sors” szót – egy lepottyanó alma, egy medencényi szabályozott hőmérsékletű víz, egy eső előtti hűvös fuvallat.

Emberi létében már nem sok tennivalója maradt hátra. Alette V. elintézte a szükséges formaságokat, úgy végrendelkezett, hogy halála után testét tudományos célra használják. Tanulmányozta azt a hosszú folyamatot, melynek során az emberi test időtálló anyaggá változik át – a formalinos balzsamozást, az egy hónapos, tartósító folyadékokban való tárolást, az azt követő, rendkívül alapos preparálást, valamint a tanintézetekben és múzeumokban való kiállítást. Az eljárás egyezett a kívánságaival. Kitöltött egy formanyomtatványt, és megerősítésképpen megkapta a másolatot.

Alette V. megvárta a telet. Amikor erős éjjeli fagyot jelentettek, egy fuvarozó cégtől kocsit rendelt különféle tárgyak hazaszállítására. Vásárolt egy üveg Moët & Chandon márkájú pezsgőt. Összeszedte a papírjait, és borítékba tette őket.

November volt. Este könnyű hó esett. Az éjszakák fagyot hoztak, de reggelente a hideg rendszerint meghátrált, és az elővárosi vízállásmérőkön a hó eső gyanánt volt leolvasható.

Alette V. leült a szoba egyik fala melletti asztalhoz, egy pohárba pezsgőt töltött, és az üveget az asztalra tette, pontosan arra a helyre, ahol az üveg megakadályozta, hogy az instabil asztal megbillenjen. Lassan ivott a pohárból, és valahányszor megtöltötte, az üveget mindig néhány centivel távolabb helyezte, követve az asztal súlypontváltozását. Levetkőzött, összehajtotta a ruháit, és egy székre tette. Nézte a széket, az asztalt, amelynél ült, a mintázáshoz használt szerszámait, a cipők sorát az egyik sarokban, az összehajtogatott ruhákkal teli polcot. Az ébresztőórát úgy állította be, hogy 7:42-kor csörögjön, és a padlóra tette, az ágy mellé. A borítékot látható, de nem túlságosan szembeötlő helyre tette az asztalon, benne volt az útlevele és a papír, hogy a testét bocsássák a tudomány szolgálatára.

Alette V.-nek nem volt szüksége felkavaró gesztusokra. Nyugodtan kinyitotta az ablakot. Lemeztelenített testén nem érezte a hideget. Figyelte a hideg hatását.

 Éjszaka volt. Alette V. testét a szoba legtávolabbi fala mentén álló alacsony ágyra helyezte. A hideg már átölelte, és félálomban várta, hogy áthatoljon a bőrén. Az alkoholtól kitárultak a pórusai, és hajnal felé a hideg áthatolt a felszínen. Egy pillanat múlva a testhőmérséklet lassan süllyedni kezdett, és amikor az ébresztőóra 7:42-kor megcsörrent, az ágyon lévő test egy volt a helyiségben lévő többi tárgy között.

Senkit sem fogad elborzasztó látvány, aki belép a szobába. Egy testet pillantanak meg a helyiség egyéb részletei közt, és bár valaki talán azt állítja majd, hogy halott embert talált, a hangja nem remeg a félelemtől. Mindenki tudja, hogy ha az “ember” szót használják a helyiség egyik fala mellett lévő tárgyra, csak azért teszik, mert nincs rá pontosabb kifejezés, megszokásból mondják. A télre tárt ablakú helyiségben néhány különböző méretű, színű és alakú tárgy van, és a hideg, amely árad be az ablakon, már rég elkezdte kiegyenlíteni a szoba tárgyai közti hőmérséklet-különbséget.

 

        

                                               SZAPPANOS GÁBOR fordítása