A Tükör felé fordultam. Tudtam, hogy ha üldözöm a képeit, elmenekülnek előlem. Ha én futok el előlük, ők kergetni fognak. Amit kérek tőlük, megtagadják. Amitől a legjobban félek, lenyomják a torkomon. Európa története az akarat hatalmába vetett korlátlan hit története. Ebben a pillanatban beláttam, hogy ez az akarat milyen végtelenül korlátozott. E tükörrel szemben két választásom van: vagy odaállok elé és föladom, vagy hagyom az egészet.

  Emlékezéseiben Carl Gustav Jung mesél arról a pillanatról, amikor az íróasztalánál ülve elhatározza, hogy életében először teljesen átengedi magát a fejében kavargó képeknek. Talán a félelem készteti ilyesmire az embereket. Talán a kétségbeesés. Bátorságnak semmiképp sem mondható.

  A Tükör – csak egy pillanatra – testi mivoltomban mutatott. Aztán észrevehette, hogy föladtam, mert a földre rogyasztott. A tér eltűnt körülöttem. A nő valahol a tapasztalás szélén létezett.

  Annak, amit láttam, nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Az Alefben Luis Borges egyazon pillanatban látta a világegyetem minden pontját. Amit én láttam, az ennél végtelenül kevesebb volt. És itt minden egymásra következett. Mint egy lépcső fokai. De nem tudtam, hogy fölfelé vagy lefelé vezet-e a lépcső, hogy a valóság irányába visz-e, vagy távolít tőle.

  Feneketlen völgyet láttam, amelyet teljesen belepett a köd. Láttam fényből épült, spirálforma tornyokat. Láttam egy sötét arcú asszonyt, akinek a neve valamely nílusi nyelven arra a napfelkelte előtti, szürkéskék időszakra utalt, amikor az édesanyja az árokparton megszülte.

  Láttam egy tükröt. Aztán végtelenül sok tükröt, amelyek egymás ürességét tükrözték vissza. Majd azt a tükröt, amelyet Rasmus Rask ajka elé tartottak, hogy lássák, él-e. Aztán a holttestét. Majd szamárcsontokat a Tamaléból Mekkába tartó karavánúton. Láttam a két évet, ameddig a zarándokút tartott (hogyan látható két év?!) Utána a Terceirába való Vinho Cheiro illatát (hogyan látható egy illat?!) Egy ivócsészét, amelyet háromezer éve lakkoztak egy evezőshajón, háromnapi hajóútra a Sárga-tenger partjaitól.

  Láttam a nagy rendszerépítőket és művüket. Linnét Lappföldön a növénygyűjtő dobozával. A mind ez idáig legutolsó Buddhát. Aquinói Tamást. A De Animához írott kommentárját. Hegelt székfoglaló előadása közben Berlinben. Wagnert. Poincarét, az utolsó matematikai polihisztort. Egy emberi árnyat, aki lehetett a Megváltó is. A De Caelónak ama szakaszát – azt hiszem, az ötvenhatodikat –, ahol Swedenborg azt írja, hogy a földi világ a mennyei tükörképe.

  Aztán láttam a nagy kozmológiákat. A Tükör mutatott áradó világot. Égő világot. Parányi részekből álló világot. Olyat, amelyik maga is parányi rész egy nagyobban. Koncentrikus körökből álló világot. Olyat, amelyik – káprázat. Amelyik növény. Világot, amelyet eszmék mozgatnak. Amelyet emberek mozgatnak. Amelyet Istenek. Az ész. Gazdasági törvényszerűségek. Világot, amely nem létezik, de olyan lény álmodja, amely szintén nem létezik.

  Majd pillanatnyi csönd lett. Aztán jött az üresség. Nem úgy jött, mint valami hiány. Úgy jött, mintha jelen lenne, akár valami érzékelhető űr, amely kilépett a Tükörből, és magához ragadott.

  Aki tudja, mi az üresség, meg fog érteni. Szippantás a semmibe.

  Felszippantott, aztán ki is hányt.

  Az emberek végtelenül egyformák és végtelenül különbözőek. Az üresség lehet keresztség, lehet folyam, alapkő, megsemmisülés, kereszt, egy új algebra. Számomra azt jelentette, hogy visszavonhatatlanul megszabadulok a szerelemtől.

  S – bár nem vagyok benne teljesen biztos, vagyis csak csöndben és halkan mondom – hogy halhatatlanná váltam.

  Most már tudtam, mit keresnek azok, akik egész életüket a keresésre tették fel. Bizonyára látták az ürességet, és életük hátralevő részében megpróbálják újra átélni. Most értettem meg, hogy Jézusnak miért kellett ellentmondania önmagának minden harmadik mondatban, s hogy Buddhának miért kellett csodákhoz folyamodnia, Mohamednek fenyegetőznie, Eckhart mesternek meg követelnie, hogy saját elszigeteltsége mindnyájunk közös élménye legyen. Ők mind látták az ürességet, és vissza akartak térni belé.

  A nagy rendszerek, amelyek a világnak az igazságról és az életről beszélnek, mind azt bizonygatják, hogy a végső igazságot képviselik, és kikezdhetetlenek. Valójában vágyakozásból született félénk hídverések. Én láttam ezt, és olyan tiszta és áttetsző lettem tőle, mint a hegyikristály.

  Sajnos, a látványból egyre többet felejtek. Pedig láttam újra, a nő azóta számos alkalommal megmutatta a Tükröt, de a feledés kitörli.

  Tizenegy napja, négy órája és ötvenhárom perce láttam legutoljára. Nehezen ugyan, de még emlékszem, milyen fehér az üresség. De magára az ürességre már nem.

  Miközben mindezeket leírom, rájövök, hogy hiányzik. Hogy eszelősen vágyom rá. Tudom, hogy ezzel ellentmondok mindannak, amit eddig írtam. A szememben látom, hogy lelki egyensúlyom nem független a világtól és nem végleges. Hogy megszűnt.

  Most már tudom, miért van bennem harag. Mert attól félek, függök tőle. Pokol lenne vele az élet. Nélküle annál is rosszabb. Láttam valami értékeset, de én csak ember vagyok, ez itt a gond, mert az ember törékeny, pusztul, felejt, csődöt mond, kopik, leértékelődik, erkölcsi és szellemi infláció sújtja.   

  Bárcsak emlékeznék rá, milyen érzés volt szerénynek lenni, s ezáltal uralni a helyzetet. De a felejtés fölemészti az alázatomat. Növekvő, végzetes önérzettel írom mindezt. Felfújom magam. Elszállok. Nem bírom visszatartani a ceruzát. A nő iránti szerelmem páratlan, hatalmas. Hol a nyugalmam? A közhelyes gondolataim? A cinizmusom? A karmikus megtisztulásom? Hol vannak a tükreim?! Hol a nő?! Segítség!

 

 Fordította: Szappanos Gábor

Peter Høeg dán író, novellista (szül. 1957). Ez a novellája a Fortællinger om natten (Mesék az éjszakáról) című, 1990-ben megjelent kötetéből való.

A novella a közeljövőben a Scolar Kiadónál napvilágot látó ’Kortárs dán elbeszélők’ c. kötet egyik darabja.