Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt. Engem már nem kísértenek a szavak. Elhagyatott épület vagyok – mondjuk, egy kiürített és elfeledett csillagvizsgáló. Tört ablakaimon át befúj a világ, de semmi nyomot nem hagy.
Nem számít már, hogy hisz-e nekem valaki. Az alábbiakat mindenki olvassa tetszése szerint. Vallomásként, imaként, hűvös kis meseként, nyafogásként. Jómagam olyasminek tekintem, amivel mint ember a lehető legközelebb kerültem az igazsághoz.
Azért írom ezt, mert történt valami az életemben, ami tökéletesen megszabadított mindattól, amit érzéseknek hívnak.
Nemigen létezhet sok olyan üzenet, ami célhoz ér abból a világegyetemből, amelyikben leledzem. Akiknek a szájából azt hallottam, hogy most aztán egyszer s mindenkorra fölülkerekedtek az érzelmeken, általában épp akkor fulladtak a csatornába. Vagy úton voltak a mennybe, felfúvódva, mint partra vetődött vízihullák, a túlzott önértékeléstől.
Nem mondhatom, hogy feddhetetlen életet éltem volna. De attól az – 1929 március 20-ára virradó – éjszakától fogva az életem mindvégig csupa arany volt. Mindegy, milyen mélyre vájok benne. Attól az éjszakától fogva a szerelemhez, a vágyhoz, a féltékenységhez és a magányhoz való viszonyom más lett, mint a többieké. Attól az éjszakától fogva szabad vagyok.
Mindabból, amit a világ érzéseknek hív, én csupán egyet ismerek el. Valami enyhe haragot, amit azért táplálok magamban, mert melenget. Sohasem értettem. Valami azt súgja, hogy most, ma éjjel fogom megérteni.
Tükröket találok ki és készítek. Ezt csinálta az apám is, meg előtte az ő apja is. Belőlem mérnök lett, őbelőlük nem. De ez nem nekem köszönhető, hanem a fejlődésnek. Minden mesterség egyfajta tudatállapot – ez a róluk mondható legmélyebb igazság. Azok a változások, amelyeket haladásnak neveznek, ezt az állapotot nem érintik. Munkám lényegében nem különbözik apámétól vagy nagyapámétól.
Hogy ez a helyzet, az rendjén is van. Nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, amit ne mondtak vagy tettek volna már előttünk. Nemcsak akkor ismételjük magunkat és másokat, amikor beszélünk. A cselekedeteink is közhelyek.
Ha mégis van értelme művésznek nevezni engem, annak nem az az oka, amit elértem, hanem amit csinálni szerettem volna.
Arról álmodtam, hogy olyan tükröt készítek, amely a világot annak mutatja, ami a valóságban. Bizonyos módon ennek az álomnak köszönhetem, hogy megtisztultam.
Az európai történelemben két tükör-felfogás ismert: az igazság és az álom. Ovidius írja: Nemeszisz úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megpillantotta a víztükörben az árnyalakot, tévedésből valóságos embernek vélte.
A korinthusiakhoz írt első levélben a tükör töredékes, megosztott, tökéletlen képet mutatott.
A középkor emblematikus szótáraiban a tükör a vanitas jelképe volt, a hiúságé, amely a hét halálos bűn egyike.
H. C. Andersen és Lewis Carroll tükrei fenyegetőek, megbízhatatlanok. Offenbachnál Dapertutto úgy lopja el az emberek lelkét, hogy a tükörképüket lopja el.
Ezek a tükrök mind hazugok. Akárcsak azok, amiket mi is ismerünk. Tudjuk, hogy a tükörben sosem látjuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Aszerint, hogy milyen a lelkiállapotunk, hol elárvultnak és meg nem értettnek látjuk magunkat, hol olyasvalakinek, akit az egész világ szeret, hol pedig állatnak, amely az emberi természet terhe alatt roskadozik. De sosem látjuk magunkat olyannak, amilyenek a valóságban vagyunk: sok-sok részigazság alkotta lénynek. Az emberek számára a tükör mindig egyfajta vászon, amelyre az egyensúly iránti vágyukat vetítik.
A másik tükör, amit a történelem ismer, az álom. A Hófehérkében szereplő vakmerő tükör. Shakespeare tükre Hamlet színészekhez intézett szavai mögött, hogy a játék tartson “tükröt a természetnek”. Ez az álom volt az, amely a középkort arra késztette, hogy számtalan szöveggyűjteményét speculumnak nevezze, így biztosítva mindenkit, hogy kimerítő és megbízható művekről van szó. Keleten a történelmi Buddha, Sákjamuni tükre ez, ahogyan a költő Asvagósa a buddhizmus aranykorának kezdetén leírta: