“Az éjjeli második őrségben a legmagasabb mennyei látás képességét kapta (…) Ezzel látta az egész világot, amely olyannak tetszett számára, mint egy tökéletes tükörről visszaverődött kép.”

 

Ezek a tükörképek teljesen megbízhatóak, mert megvesztegethetetlenek. Mert nem hagyják magukat megérinteni attól, amit tükröznek.

  Én ilyen tükör után kutattam. Most, hogy már mindenen túl vagyok, bevallhatom, hogy a valóság utáni szomjam a nőkhöz fűződő viszonyommal volt kapcsolatos.

  Tudtam, hogy a világon a legrosszabb az, amikor elhagyják az embert. Előbb vagy utóbb mindnyájunkat elhagynak. Ezért gyakoroltam én mindennap az elválást. A nőket, akik mwgfordultak az életemben, mind én hagytam ott, nehogy kiessem a tréningből. Most már megengedhetem magamnak, hogy beismerjem: féltem tőlük. A nő az egyedüli lény a földön, akivel az együttlét: egyetlen hosszú búcsú és eltávolodás. Minél több napig ismertem őket, annál idegenebbek lettek számomra.

  Egyszer csak félni kezdtem, hogy részben én magam is felelős lehetek ezekért a sorozatos szakításokért. Akkor gondoltam először a tükörre. Vágytam rá, mint valami semleges bíróra, fix pontra és vértanúra a szenvedélyek éjjelén, amikor a szerelmi küzdelmek zajlanak.

  1927 májusában megkérdeztek, nincs-e kedvem elkészíteni a tükrös távcsövet a Göteborg melletti Delsjön fölött épített új, skandináv csillagvizsgálóba. Igent mondtam.

  Tudtam, hogy a csillagvizsgálót a skandináv megbékélés emlékművének szánták. Akkoriban Európa-szerte nap mint nap sztrájkoltak. Tudtuk, hogy eladdig ismeretlen méretű gazdasági válság fenyeget. A legcsekélyebb kétségem sem volt afelől, hogy küszöbön áll az új világháború.

  Az obszervatórium közös kísérlet volt arra, hogy a csillagokba nézve enyhítsük a szorongást. Mint minden monumentális, nemzeti illúzió esetében, ez a szándék – azok számára, akik a döntéseket hozták – félig tudatos volt, félig be nem vallott. Én már kezdettől annak láttam a tervet, ami volt.

  Megkérdezték tőlem, hogy akkor mégis miért álltam kötélnek.

  Mit mondtam volna? Olyan keveset tudunk arról, milyen ügyet szolgálunk voltaképpen. Amikor Kepler 1604-ben a Kiegészítések Witelóhozban közrebocsátotta optikai elméleteit, azzal a célzattal tette, hogy bizonyítsa Isten létezését és saját korának állandóságát. A történelem megmutatta, hogy döntő lépést tett egy úton, aminek során a felismerhetetlenségig megváltoztak azok a körülmények, amelyek között írt.

  Ha mégis visszakérdeztek – mint ahogy néhányan megtették –, miért veszek részt egy politikai csalásban, azt feleltem, hogy nekem is élnem kell.

  Akik még egyszer rákérdeztek, azoknak nagy verést ígértem.

  Ez négy évvel a Palomar Obszervatórium tükrös távcsövének építése előtt történt. Úgy vélték, hogy sohasem lesz lehetséges nagyobb tükröt készíteni, mint az Earl of Rosse-távcsőé, amelynek átmérője 1,9 méter, gyújtótávolsága pedig 17 méter. Még mindig azon folyt a vita, hogy nem a lencsés távcsöveké-e a jövő.

  ’27 nyarán felhúztuk a szerelőcsarnokot. Télen a kerámia-kemencét. A rákövetkező télen kiöntöttem a tükröt.

  Nem beszélek a kutatásaimról, amelyek eredményeképpen ezüstbevonatú üvegtükröt választottam. Nem beszélek arról, hogy milyen homogén üvegfajtákat fejlesztettem ki. Nem beszélek az ezüstbevonatomról. Az éjszakai nyugalmamról, amit feláldoztam, hogy a történelemben először megtörjem a szabályt, amely kétszáz esztendeig sulykolta belénk, hogy a tükör fényelnyelése soha nem lehet kisebb 50%-nál. Én megmutatom nektek a csillagokat, nem arról fecsegek, hogy milyen nehéz eljutni hozzájuk.

  Tizenkilenc kísérletem fulladt kudarcba. Az utolsó, sikeres hűtés harmincegy napig tartott. Büszkeség, harag és megbánás nélkül mondhatom, hogy senki más nem látott olyat, amit mi láttunk, amikor a kemencét kinyitottuk.

  Tökéletes homorú tükör volt, olyan gömbfelület-rész, amelynek képzetes középpontja 52 méterre helyezkedett el. Nyílásának hét méter volt az átmérője. Elakad a szó. Nem óhajtok többet beszélni a látványról. 

  Akkor hallottunk róla először. A híre előtte járt, mintha ő lett volna a világ legnagyobb szajhája vagy operadívája. Üvegcsiszoló volt.

  Elindultam megkeresni. Azoknak a csodáknak a nyomában jártam, amiket ő készített. A fríz-szigeteknél arany korongot láttam a hajó parancshídháza fölött, mintha a teliholdat lehozták volna a fedélzetre. De nem a hold volt, hanem egy vakítóan fehér fénykorong, amely egy tíz tengeri mérföld távolságra lévő világítótoronyból származott. A fénynyaláb nem szóródott, átmérője fél méter volt – amekkora akkor lehetett, amikor elhagyta az elképzelhetetlen, a fölfoghatatlan, a tökéletes lencsét. Mesélték, hogy ajándékba adta a holland államnak.