Bécsben felkerestem az új narancs-üvegházat. Az ellipszis alakú falakra olyan görbe tükröket csiszolt, amelyek úgy reprodukálták a helyiség belsejét, hogy a látogatókat nemigen lehetett rávenni, lépjenek be az ajtón, mert azt látták, hogy a száz négyzetméteres üvegház szinte elúszik egy úttalan és végtelen narancs- és citromfaerdőbe – biztosak voltak benne, hogy itt el fognak tévedni.

  Nem találtam meg, mindig elutazott onnan, ahová épp megérkeztem, mert ilyenek a nők. Végül visszatértem Göteborgba. Na, hát ott volt.

  Rajtam kívül mindenkinek megparancsolta, hogy hagyja el a csarnokot, utána kezdett el dolgozni. Először is levetkőzött. Megpróbáltam elmagyarázni neki a gömbi eltérést, a homorú tükör asztigmiáját. Nem tudom, figyelt-e. Nem tudom, megértett-e. Úgy százhatvan centi magas volt, félig japán, félig olasz. Azt mondták, az ősei az elsők között menekültek el a kivándorlást tiltó rendelkezés elől, amely a középkorban Velence üvegcsiszolóit sújtotta. Kelet felé menekültek.

  Minden ruhát levett magáról egy hosszú darabot leszámítva, amit a csípője köré tekert. Bőre oly fehér volt, mint a méhviasz és sztearin keveréke, amelyből oltárgyertyát öntenek. Keze és lába fehér pamutrongyokba bugyolálva, amikre tört magnézium és gyémántpor elegyét szórta. Aztán kimászott a tükörre, és csiszolni kezdte.

  Úgy emlékszem arra az időre, mint életem külön szakaszára. A valóságban három, talán négy napig tarthatott. A tető a fejünk fölött üvegből volt, és a tükör összegyűjtötte a nappali fényt. A porrá tört drágakövön úgy mozgott, mint valami hideg, kék tűzön. Lassan haladt, teste mégis mindig csupa veríték volt. A tükör fölött szállongó üvegporban függött a tükörképe – mint önmaga megannyi fordított, kitekert, háromdimenziós darabkája.

  Egyik éjjel együtt aludtunk. Kérditek, mi késztette erre? Nem tudok rá válaszolni. Nem mondhatom, hogy szeretem magamat. Türelemmel kezelem inkább, mert tudom, hogy együtt maradunk, amíg a halál el nem választ. De sosem hittem, hogy mások képesek engem szeretni. Sosem gondoltam, hogy fiús bájamon kívül mást is tudnék kínálni a nőknek, és most már nem hiszek ebben sem. A tükör lehetett az oka. Ez esetben csalódás érte. A művész mindig sokkal szegényebb, mint az alkotása.

  Mindenesetre a nő aggodalommal töltött el. Amikor befejezte a csiszolást, elküldtem.

  Csak ekkor vontam be ezüsttel a tükröt. Aztán összeszereltük a távcsövet, és az égboltra irányítottuk. Készítettünk egy sor fényképet. Láttuk, amit addig egyetlen ember sem látott. Láttuk az első kvazárt. Láttuk a Plútó bolygót. Láttunk csillagködöt, amely mintha oszlófélben lett volna, s amely a rákövetkező éjjel eltűnt az égről. Láttunk egy megmagyarázhatatlan sötét testet, amely mindnyájunkat meglepett. Az asztronómusok úgy vélték, olyan égi jelenség, amely aranyat és hírnevet jelent. Én tudtam, hogy bizonyára valami idegen test, ami a tükörre került. Másnap megvizsgáltam az üveget. Nem találtam semmit. Az utána készített felvételeken az árnyék odébb mozdult és alakot változtatott. Aztán finomszemű négyzethálót helyeztem a tükörre, és nagy bizonyossággal meghatároztam a helyet, ahol a porszemnek lennie kell. Mikroszkóppal vizsgálni kezdtem az üveget. Csupán eszközöm saját fényforrását láttam. Amivel szembe találtam magam, saját tükörképem volt.

  Akkor értettem meg, hogy a tükör bizonyára él. Töprengve néztem munkatársaimra, s elégedettséget láttam rajtuk, gratuláltak nekem és egymásnak a jó eredményhez, láttam, hogy előre örülnek a felszentelésnek. Láttam, hogy minden nehézség nélkül száműzik világképükből a vándorló kis árnyékamőbát.

  Aztán elindultam, hogy megtaláljam a nőt. Cadmusnak az Átváltozások Harmadik könyvében körbe kell utaznia a világot egy asszony után. Odüsszeusz egy asszony miatt kel útra, és egy másik miatt tér haza. Meg Trisztán. És Salamon.

  Azért említem őket, mert a történelmet szeretném tanúnak, hogy nem én vagyok az egyetlen idióta, aki hajlandó volt a fél világot összejárni egy nőért. Úgy véltem akkor, az a sejtelem hajt, hogy ez a nő, aki a holt üveget életre keltette, biztos birtokában van a Tükörnek. Most, hogy elmém olyan, akár a csiszolt gránit, megengedhetem magamnak, hogy kimondjam: hiányzott is.

  Koppenhágában értem utol. Tükreiből és lencséiből készített elő kiállítást a Tivoliban. Éjszaka átmásztam a kert kovácsoltvas kerítésén.

  Egyedül találtam.

  – Azért jöttél, hogy lásd a Tükröt – mondta.

– Tehát létezik? – kérdeztem.

– Igen – felelte, aztán mesélni kezdett. – Aki tükörbe néz, azt látja, amit látni szeretne, vagy amitől tart. Mindig tudtam, hogy ha olyan tükröt készítenék, amely a valóságot mutatja, akkor magának a tükörnek is élőnek kellene lennie, organizmusnak, amely jelzi a szemlélő hangulatát, és olyan képet mutat, ami ehhez a hangulathoz igazodik.