– Ha jól értem, amit mond – szólalt meg Tiszai professzor, fölrántva szemöldökét, félrecsapva a tömjénillatú pipafüstöt –, kételkedik abban, hogy van párbeszéd lét és létező között, kételkedik abban, vajon megszólítottság-e az, ami magával történik, és kételkedik abban, hogy van-e válasz azokra a kérdésekre, melyeket föltesz magának mindaz, ami körülveszi és fölforgatja az életét.

– Kételkedem. Kételkedem abban, hogy valóban ilyen mélységű az, ami az emberrel történik. Kételkedem, pedig…

– Pedig nagyon jól tudja és érzékeli, hogy aki tagadja a létezés ilyen szintű alapformáit, az a választásaival, döntéseivel, viszonyulásaival éppenhogy igazolja ezeket az alapformákat.

– Tudom, de kételyem ennek ellenére nem mondvacsinált. Jóllehet minden percben, igen, bevallom, minden percben világosan érzem, hogy beteljesítek valamit, aminek ha nem is értem a tartalmát, de tapasztalom a logikáját, mégis minden percben kibillenek ebből a tapasztalásból, és rémülten keresem azt a lelkiállapotot, melyben ez a logika valóban bizonyosnak mutatkozik számomra. Vagyis… nem tagadhatom, hogy ez a szerelem rengeteg örömet ad nekem, de azt sem hallgathatom el, hogy a legbanálisabbnak mondható fájdalmak zavarnak. Ilyenkor pedig fölfakad bennem az öröm, és helyébe költözik a …

– szorongás. Ugye?

– Igen. Tudom, hogy gyermeteg problémának tűnik, de félek. Félek attól, hogy rendkívüli dolog történik velem, de egyszersmind attól is, hogy nem történik velem semmi. De leginkább attól félek, hogy nem tudom eldönteni, nem látom be igazán, ami most velem történik, rendkívüli-e vagy szinte nincs is jelentősége.

– Nyomot hagyni a világban, és nyomtalanul távozni: egyaránt félelmetes.

– Nem tudom, fenséges-e az ilyen szerelem, vagy egyszerűen nyomorult. Nem tudom, védtelenné tesz, vagy fölfokoz bennem valamit, ami talán már eddig is bőségesen megvolt. Mert azt tulajdonképpen kezdettől fogva tudom, hogy ennek az érzésnek nincs köze hozzá, és valahogy hozzám se igazán. Mintha független volna az én személyemtől is, mégis csak ebben a szerelemben érzem azonosnak önmagamat önmagammal. Mindez talán csak azért van, mert ő semmit nem tud a kínjaimról, de egyben tudom, hogy többről van szó. Vagy kevesebbről. Nem tudom. Képvisel, megjelenít valamit számomra ez a szerelem, de megrémülök, ha arra gondolok, hogy ez teljességgel független a személyességtől! Mi ez a személytelen erő, amely magával ragadott, és meddig tart még?

– Addig tart, amíg a sorsává nem lesz.

– A sorsommá? Dehát mi az én sorsom?

– Milyen riadtan, mégis milyen áhítattal kérdezi! Fél attól, hogy sorsa van? Vagy csodálkozik rajta? Nem tudom, mi a maga sorsa, Mariann. De egyszer majd megérzi, hogy van, és akkor azt is tudja majd, hogy mi az.

– De most nem értem, hogy mi ez. Ez az egész.

– Érti, csak azt hiszi, hogy ezzel a zavarkeltéssel még jobban megérti. Mert ebben is telhetetlen. Maga egyszerre fogékony és makacs lélek, és ez így okoz bizonyos nehézségeket. Végtelenül nyitott a játékra – a szó legnemesebb értelmében, de egyébként is, ha megengedi –, de alig várja, hogy abbahagyhassa, és egy másodpercnyi fölösleges töprengés után újrakezdhesse. Kizárólag sorsértékű fogalmakban képes gondolkodni, remekül érzi és éli magát ezekben, de el van képedve, ha valóban sorsértékű helyzetek adódnak magának. És mindezt tökéletesen belátja, elemzi és helyezi el saját történetében, ugyanakkor végsőkig hajthatatlan, végsőkig kételkedő. Pontosan tudja, hogy a létezés akkor hiteles, ha vallási természetű, mégis ki akar térni a szerelem abszolútumba hívó felszólítása elől. Nem az őszinteségét teszem mérlegre, hiszen a problémát nem ebben kell keresni. A türelmetlensége, az indulatai, a csillapíthatatlan szomja az, ami miatt kínlódik, miközben bőségesen kényeztetik az istenek. Voltaképpen mivel elégedetlen annyira?

– Egyedül vagyok. Nem tudok, nem tudom, nem…

– Nem tudja szeretni az embereket. Nem képes értékelni a dolgokat a maguk emberi voltában. Lesöpör mindent, ami nem méltó a nagyszabású álmaihoz. Maga csak az álmait szereti. Csak az eszméit. A rögeszméit. Maga egyszerűen nagyképű, kedvesem.

– Hát…

– De ez végül is nem olyan nagy baj. Csakhogy nem használja elég jól az ebből fakadó intenzitást. Nem gondolt még arra, hogy minden szenvedése mellett milyen irigylésre méltó a helyzete? Hogy milyen minősített ez a lét, amelyet a szerelem nyitott meg magának? Miért nem becsüli meg jobban?

– Félek elveszteni ezt a biztonságot. Úgy érzem, kívül kerülök mindenen. Meg merek tenni bármilyen mozdulatot, de belül akarok maradni azon belül, amin belül mindennek léte van. Ugyanakkor azt is tudom, hogy legalább egyszer kívül kell kerülnöm ezen a varázskörön. De hogyan? Mit kezdjek azzal, ami bennem van, kínoz és lelkesít végeérhetetlen?