– Tiszai nagyon szeret téged – Elina fogához puhán odakoccant a kávéskanál.

– Miből gondolod?

– Abból, ahogyan beszél veled. Hogy egyáltalán beszél veled. Tudod, hogy senkivel nem beszél.

– Tudom. Azt is tudom, hogy tulajdonképpen hálásnak kéne lennem ezekért az érzésekért, ezekért a privilégiumokért, de nem érzek hálát. Semmit nem érzek, üres vagyok. Hideg templomkövön akarok hasalni.

– Az is valami.

– Semmi. Akarod tudni, mit gondolok? Azt gondolom, hogy minden hazugság. Hazugságok az igenjeink és a nemjeink. Hazudunk minden érzésünkkel, minden cselekvésünkkel, minden vágyunkkal. És tudod, hogy miért hazudunk? Mert rejtegetjük, eltitkoljuk, végsőkig dugdossuk a szánalmas kis szeretetvágyunkat, amellyel vagy magunkat, vagy a másikat visszük a sírba. Mert soha semmi nem stimmel. Ki mer odaállni a másik elé azzal, hogy: szeress engem? De ki mer odaállni a másik elé azzal, hogy: szeretlek? Senki.

– És főleg te nem. Inkább éjjel mászkálsz az utcákon, csuromvizesen, és ki tudja, miket művelsz, teljesen feldúlt állapotban, hogy ha megtámad valaki, még védekezni se tudj. Nem félted magad?

– Nem.

– Pedig nem ártana. Éppen ideje már, hogy beavasd a te isteni titkodba a Felügyelőt, hogy történjék végre valami.

– De nem lehet, Elina, hát nem érted, hogy nem lehet? Mit mondjak neki? Azt, hogy szeretem? És akkor mi van? Nem kell nekem vallomást tennem ahhoz, hogy világosan tudjam, mit felelne rá.

– Igen, mert megírod magadban az egészet előre, meg hátra, meg felfelé, meg lefelé, minden irányba, és büszke vagy rá, hogy ilyen nagyot alkottál, de őt magát kihagyod az egészből, mert egyedül akarsz maradni, akármit is mondasz, egyedül akarod átélni ezt az ide-oda, fel-le ívelést! Miért nem állsz meg végre, s adod neki oda, ami benned van, a teljességével együtt? Add oda neki! Add oda végre neki! Ez volna az igazi alámerülés, Mariann!

– Igen. De én inkább felépítek egy világot, melyet képes vagyok romjaiból összerakni, csak ne kelljen szembenézni azzal, hogy…

– … hogy szeretsz, és nem szeretnek viszont.

– Ugye milyen egyszerűen hangzik? És mégis, pár hét még, és belehalok.

– Valahogy az az érzésem, hogy igazából ezt akarod. És itt nem a vallomásról van szó. Hanem arról, hogy valójában mit akarsz. Ha belefektettél volna egy kis energiát ebbe a te Felügyelődbe, talán megkaphattad volna. De te egyetlen konkrét lépést sem tettél.

– Nem, ha úgy nézzük, valóban nem. Csakhogy, tudod, torkig vagyok már a magasrendű magyarázatokkal, de az alacsonyrendűekkel is, sőt a köztes magyarázatokkal is. Nem érdekel már semmi. És Tiszai se oktasson ki engem. Nagyon jól ismerem én a magam dolgait. A magam rettenetes gyengeségét. Képtelen vagyok megnyugodni! Nem tudom csillapítani az indulataimat! Hová tegyem magamból ezt a gyötrődést? Nekem nincs terem. Én csak befelé törhetek. A legszentebb érzés van bennem, és egyre inkább lealjasít! Miért? Pedig, hidd el, olyan hatalmas bennem a szerelem, hogy ha kiáradna, kitöltené az egész világot! Mikor lesz már vége? Mikor siet már elém az, ami megválthatna engem? Hogy majd az értelem megmutatkozik. Semmi nem mutatkozik meg! Nem hiszek benne. Miért hinnék? Miért? Végül is hol van megírva, hogy így kell lennie? Hol van bármi is megírva? Hol van megírva, hogy miért történik velem mindez? Hol van megírva a dolgok természete?

– Sehol. Csak a te szívedben.

– Csak a szívemben. És ez kevés.

– Egyáltalán nem. És akkor mondok én is neked valamit. Te nem akarsz boldog lenni. Te boldogtalan akarsz lenni. Az, hogy közben természetesen boldog vagy, más kérdés. De őrzöd, óvod és az Istennek sem szolgáltatod ki a te nagyszerű boldogtalanságodat, mert meg vagy győződve róla, hogy ez közelebb visz valamihez. De mihez? Ezt vajon tudod-e már, Mariann? És meddig akarsz elmenni? Ezt vajon tudod-e már, Mariann?

– Nem tudom. Semmit nem értek már.

– Hát, akkor kihasználom ezt a váratlan és nagyszerű vallomást, és még valamit mondok. Tudod, mi választ el téged a szerelemtől? A szerelem maga. Az, hogy nem szeretni akarsz valakit, vagy ha úgy tetszik, nem valakit akarsz szeretni, hanem a szerelmet akarod, a szerelmet magát. Ezért akarsz folyton belehalni. Hogy ne kelljen megélned. Hazudsz, amikor azt mondod, élhető szerelmet akarsz. Nem. Te éltető szerelmet akarsz.

– Dehát mit tegyek?

– Lépj át a szerelmen afelé, akit szeretsz! Nem a szerelmen keresztül találod meg az embert, akit szeretsz vagy szeretni vélsz. Hanem a szeretett emberen keresztül találod meg a szerelmet. A vegytiszta szerelmet, amit annyira keresel. Akkor aztán majd eldöntheted, hogy kételkedsz vagy csodálkozol, vagy ahogy Tiszai is mondta, félsz vagy hiszel.

– Értem, amit mondasz, és mégis érthetetlen. Hol keressem? És meddig tart még ez az út?

– Addig, amíg a szerelmet keresed, és helyette találsz majd egy – embert.