Leánybúcsú (37/13) – Meddig tart?

– Tegye áldozattá.

– Áldozattá?

– Miért csodálkozik? Ha nem kételkedik, akkor csodálkozik? Olyan furcsán hangzik magának az áldozat szó? Mintha ezzel lenne kapcsolatban a szakmai gyakorlata, vagy tévedek?

– De én nem…

– Dehogyisnem, Mariann. Azt hiszi, véletlen? Vagy kételkedik abban, hogy az? Vagy mindkettőn egyszerre csodálkozik?

– Ha kérhetem…

– Persze. Nem bántani akarom. De értse végre meg, hogy azt a pecsétet akarja feltörni, amit saját maga tett rá az üzenetére. A titkot akarja megérteni, de a titkokat nem lehet így megérteni, Mariann. Mitől fél annyira?

– A világot vesztem el, ha elvesztem ezt a szerelmet.

– Ez így is van. De nem gondolja, hogy a szerelem új világot sarjaszt, és a világ új szerelmet?

– Gondolom, de nem hiszem el.

– Hit és félelem: ugye minden igyekezete ellenére pontosan tudja, hogy mi az összefüggés e kettő között?

– Tudom, de…

– Maga nem mer hinni, Mariann, pedig a maga számára nincs más út, mint a hité. És nem vallási okok miatt zaklatom ezzel, hanem, ha úgy tetszik, pszichológiai okok miatt. Maga tehetséges, és a tehetséges ember hinni akar. A saját természete, a legbensőbb igénye ellen küzd, és nem képes legyőzni magát. Nem képes legyőzni, mert az éppen a harc értelmének mondana ellent: a hitért folytatott harcára gondolok természetesen. Csodálkozik? Hát, ne csodálkozzon. Maga vagy csodálkozik vagy kételkedik. De azért kételkedik, mert fél, és nem azért csodálkozik, mert hisz. Nem fogok erről többet beszélni, mert rendkívül tapintatlan, tolakodó dolognak érzem a másik istenélményét firtatni, de maga is tudja, hogy a szerelem a lét határállapota. Hogy mennyire képes valaki belátni, hogy a létezés mely tartományainak határán egyensúlyozik a szerelmes a maga kiegyensúlyozatlan módján, az valóban szellemi érzékenység függvénye. De azt biztosan maga is tudja már, hogy a szerelem határának egyik legmélyebb dilemmája a hit és a félelem között feszül. Higgyen, Mariann!

– Miben higgyek?

– Abban, amiben minden erejével akar, és nem mer: a szerelemben. Maga állítólag Junggal foglalkozott. Ez alapján joggal feltételezhetem, hogy ismeri a hit mindent eldöntő erejét, azt, hogy az emberi lét egésze ezen áll vagy bukik. És ez alapján joggal feltételezhetem azt is, hogy tisztában van az élet ama dinamikájával, mely által a másik nem jelentése és jelentősége az egész létre, a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunk egészére kiterjed. Tisztában van azzal, hogy a szerelem mértékegysége nem feltétlenül egy megvalósult kapcsolat. A szerelem inkább egyfajta létminőség, felhívás, megszólítottság.

– Megszállottság.

– Az is. Ettől fél?

– Nem. Csak éppen… bánt, sért mindaz, ami ezzel együtt jár. Szenvedélyek, melyek bizonyos értelemben nincsenek is, harc, amelynek nincsen hová kiküzdenie magát. Kell ez nekem? Én csak egy embert keresek.

– Persze. Meg a kéjt, amikor két szuverén személy, két erős akarat, két mélységes magány egymásnak feszül, akárha látatlanul is. Ez nem a hit, Mariann! És nem az a szerelem, mely a hitre szólít fel! Mert micsoda öröm megtalálni azt, ahol a másik védtelen, és tovább szeretni így is, ugye? Micsoda öröm a megszerzett hatalmat föladni, ugye? Az ösztön, meg a hatalom, ugye, Mariann?

– Igaz. Csak ezt a szerelmet ismerem. Mert ezt kínálja a világ.

– Melyik világra gondol, Mariann? Arra, amit annyira megvet, amelyiknél mindenáron különb életet keres, ami ellen minden erejével küzd? Csakhogy maga önmagával harcol. Ugye, tudja, hogy ez mit jelent?

– Tudom. Azt, hogy mégiscsak ehhez a világhoz ragaszkodom. Mert… mégiscsak félek kilépni belőle. De miért? Őszintén mondom, nem tudom, hogy miért.

– Mert még mindig a hatalmat keresi. A szerelem hatalom. Nem csupán abban az értelemben, hogy akibe minden igyekezetünkkel beleszeretünk, annak hatalmában vagyunk. A szerelmes is részese, ha úgy tetszik birtokosa e hatalomnak. Maga azért lett készakarva szerelmes, mert hatalmat akart magának. Megkapta. De akkor egyfelől ne csodálkozzon azon, hogy fél, másfelől tegye föl magának a kérdést: mihez kezd ezzel a hatalommal? Merre felé terjeszti ki, mire vonatkoztatja, és meddig kívánja fönntartani uralkodói helyzetét? Mert arra nyilván hiába kérem, hogy legyen alázatos. Tehát meddig, Mariann?

– Nem tudom. Nem tudom.

– De azt, ugye, tudja, hogy a szerelemnél csak egyetlen nagyobb hatalom van?