Egy sarokba vezetett. A falon embermagasságú négyzet, aranyszín lepellel letakarva. Lehetett volna akár festmény. Lehúzta róla a leplet. Elsőre átlagos tükörhöz hasonlított. Aztán láttam, hogy a sötét térben halvány fény dereng, amely mintha valahonnan a tükörfelület mögül jönne. Majd azt is észrevettem, hogy nincs teljesen nyugalomban, hanem a széleinél enyhén, plazmaszerűen hullámzik. Odaléptem elé.

  Ismétlem: senkinek sem kell elhinnie, amit most elmondok. Én magam sem tudom elhinni. Éjjel, amikor éberen fekszem, arra gondolok, hogy vajon nem sérült-e az emlékezőképességem. Ezek a gondolatok nem hagynak aludni. Viszont valamiféle értelmet adnak álmatlanságomnak.

  Először saját tükörképemet láttam, amilyennek ismertem. Amilyennek ismerni véltem. De el volt torzulva az arcom. Megérintettem a bőrömet, és éreztem, hogy nyugodt. Megértettem: a Tükör tudja, hogy önuralmam nehéz küzdelem eredménye. Hogy a legközelebb járjon az igazsághoz, túlzottan nyugtalannak mutatott.

  Aztán a kép elkezdett mozogni. Egy sor ugráló, idomtalan alakot formált belőlem. Megpróbáltam mindet külön megnézni. Ekkor a figura sebesebb mozgásba fogott. Arra összpontosítottam a figyelmemet, hogy a Tükör milyennek mutatja a külsőmet. Ekkor eltűntem a tükörlapról, majd drámai jelenetek sora örvénylett előttem, amelyekben felismertem legbensőbb vágyaimat és fóbiáimat. Tanúja voltam, ahogy a Tükör megkísérelte visszaadni a képek és hangulatok hullámzását, amelyek abban a pillanatban eltöltöttek.

  Befogtam a szemem. Próbáltam nyugodt maradni, hogy féken tartsam a Tükröt. Azt mondtam magamban, bármit mutat is, higgadtan és nyugodtan akarom szemügyre venni, mert tudni fogom, hogy az az igazság.

  Amikor elvettem a kezem a szemem elől, a szoba tárult elém, amelyben álltam. Fölismertem a széles, durva padlódeszkákat, és az aranyszín-szürke falakat, amelyeket néhol füstkorom mázolt feketére. De én magam nem voltam benne, és a helyiség már nem volt valósághű, hanem spirál alakban csavarodott a végtelenbe.

  A Tükör észlelte, hogy az igazságot várom tőle. Hogy ezt az énkivetítést ellensúlyozza, mutatott egy nyilvánvaló hibát.

  Mindig úgy gondoltam, hogy a jellememben van valami csökönyösség és földhözragadtság, amely szüntelenül korlátozni akarja a világomat, de amely egyszersmind meg is fog óvni az őrültségtől. Most rájöttem, hogy ezt is csak beképzeltem magamnak. Hogy itt egy szörnyű játékban veszek részt, olyanban, amitől mindenki megháborodhatna.

  Lekaptam a falról egy rendes, négyszög alakú piperetükröt, és odatartottam a Tükör elé, hogy rákényszerítsem: mutassa az igazságot saját magáról. Úgy reagált, hogy nem engem mutatott, nem a tükröt, amit tartottam, hanem a mögöttem lévő falat, semmi egyebet.

  Kinéztem a nőre, és abban a minutában a Tükör elárulta, hogy mindent odaadnék – még a Tükör látványát is – azért, hogy arcomat a nő foszforeszkáló bőréhez érinthessem. Láttam, hogy szerelmem lelepleződik, utáltam, hogy ennyire függök tőle, és eszembe jutott, hogy megölhetném. Gondolataimmal egy időben, a Tükörben mindkét kezemmel átfogtam a nő nyakát. Majd léptem egyet felé, hogy elpusztítsam őt, pőreségem egyetlen tanúját, ám a Tükör átlátott rajtam, és azt mutatta, hogy gyáván nyöszörögve térdepelek előtte.

  Képtelen voltam otthagyni a Tüköt, viszont legalább hátat fordítottam neki. Amit láttam benne, annak semmi köze sem volt egy normális tükörkép pedáns, lapos valóságához. Valahogy mélyebb volt benne a tér, mélyebb, mint amit valaha láttam. Már nem tudtam biztosan, mi a valóság: a Tükörben lévő világ, vagy ami kívüle van.

  – Honnan tudhatom, virágom – mondtam a nőnek –, hogy te magad létezel-e, vagy csupán fényszerkezet vagy, amelyet ez a tükör alkotott?

  – Ezt sosem tudhatod meg – felelte. – Én magam sem vagyok benne biztos. Amikor becsukom a szemem, képeket látok abból az időből, amikor a Tükröt készítettem. De ezeket az emlékeket a Tükör is létrehozhatta, amikor engem alkotott.

  Ettől fogva tisztában voltam vele, hogy a probléma örökre az én problémám is lesz. Én írom, amit ő egyszer átélt? Vagy ez az elbeszélés hozzátold valamit az életemhez, tehát elmondható, hogy csak akkor létezem, amikor írok, s hogy bizonyos értelemben ez a beszámoló is azzá tesz, aki vagyok? És miképpen változtat rajtam? Amikor Poe tükrökről írt – mint A porhintő Von Jungban és A bútor filozófiájában – ő maga is felszínessé vált, simává, közömbössé, mintha a nyelve tükörré változott volna. Ugyanez fog történni velem is?

  Az európai tudománytörténet nem tudott dönteni az Arisztotelész és Galénosz követői közt dúló ókori vitában. Abban a kérdésben, hogy aki lát, passzívan fogadja-e be a valóság optikai lenyomatát, vagy maga is alakítja a látványt. Ott értettem meg, a nő előtt a földön, hogy a párbeszéd mindig is értelmetlen volt, mert rosszul tették fel a kérdést. Azt feltételezték ugyanis, hogy van egy állandó valóság, amit meg lehet figyelni. Pedig nincs. Abban a pillanatban, hogy szemügyre vesszük a világot, az elkezd változni. S mi magunk is vele együtt. A valóságot látni nem azt jelenti, hogy megértünk egy szerkezetet. Hanem hogy tevőlegesen alávetjük magunkat egy beláthatatlan változásnak.