Anyajegyek, apajegyek (Patrick de Mela: Fordított)

A mentségeimet nem sorolom.

Ahol számít a szeretet, ott mindannyian áttetszőek vagyunk.

De kérlek, minél előbb indulj el Bretagne-ba, és keresd meg a gyerekeimet! Nem adok melléd katonákat, az a mamlasz, akit a férjednek nevezel, majd megvéd téged. De azt mondják rólad, hogy félig-meddig tündér vagy. Szükséged van-e egyáltalán bármi védelemre?

Ahogy eléred Bretagne-t, menj Galhan kikötőjébe! A romos majorság mellett találsz egy halászcsaládot, náluk rejtettem el a gyerekeimet. Nézd meg, van-e takarójuk, ennivalójuk, és van-e valamire szükségük?

Talán emlékszik a nagyobbik fiam, hogy trónörökösnek született. De te ne plántálj hiú ábrándokat a fejébe! Mondd meg neki, hogy nincs más dolga, mint hogy megérje a felnőttkort, és jó halász legyen.

És vésd a fejébe: eszébe ne jusson megkeresni engem.

Hildi

A tarisznyából diszkrét csörrenés. Kis útravaló: tizenöt cirkalmas aranytallér a gyerekek apjának, a halott Vilmos hercegnek a képmásával.

Sjön szeme csak úgy ragyogott, őt egészen felvillanyozta ez a kis kiküldetés. Hiszen öt nap alatt még az üres gyomor eltelik, a lélek pedig megcsömörlik az örökös lustálkodásból. No és a tavasz! Ez a mindent beborító virágpor! Ilyen időkben még egy csellengő parasztfiú is hős lovagnak képzeli magát, igazi hősnek, akit titkos feladat űz a személyes sorsát beteljesítő kastélyhoz. No és Bretagne! Azok a vastag kenyerek, azok a sziklák közt lapuló tündérek, és micsoda nevek! Farfaxcorhigan, Iterstexrieia… Hát mikor menjen az ember világgá, ha nem májusban, mikor a rémálmok is kezesebbek, és könnyen beleférnek az utazók tarisznyájába.

Pedig a feladat – és azt Riolda nagyon jól tudta –, rémálmok nélkül sem volt felemelő. Tudtára adni három kisgyereknek, hogy amit eddig hittek, az mind képzelgés, lári-fári, és soha többé nem hallanak majd az anyjukról. És ha most éppen Bretagne-ban járvány van? Éhínség, tűzvész? Vagy csak a Nagy Világhódító Ez-vagy-Az tart a földjén seregszemlét? Vagy meghalt a derék, jó halász – bekapta egy nagy hal, vagy csak úgy egyszerűen összeesett az udvarán – akkor hol, kinél keresse Hildi kicsinyeit?

Túsz minden gyerek. A jó vagy a rossz szülők túsza, egyre megy.

– Ha megtaláljuk őket, akkor nem jövünk vissza – fogadkozott Riolda.

Tizenöt arany és három gyerek: Vilmos, Erec, Ilfid. No de mit számít tizenöt arany, ahol úgyis éhínség jön, mert még csak be sem vetették a földeket? Ki fogja megemészteni akkor majd a szakadozott szélű pénzérméket? Talán úgy kell érteni a levelet: ez a pénz az ő jutalmuk itt, a tarisznyában.

De Sjön olykor-olykor egészen rémisztő volt. Rendre összekeverte a Haraldokat a Vilmosokkal, a Kunigundákat a Hildigundokkal, de Riolda gondolataiba belelátott.

–Te csak ne is gondolj erre! Mi becsületesek vagyunk!

Riolda bólogatott: hiszen hogyne-hogyne, mi-mind-a-ketten... No de a levélből még az sem derül ki, hogy Hildi szeretné-e tudni egyáltalán, hogy mit esznek, vagy mit isznak a gyerekei… Hiába, aki a hercegi trónig vitte, annak nem lehetnek puhák a csontjai, akkor sem, ha az ünnepi ruháiban olyan ínycsiklandóan puhának és habosnak tűnik.

– És mi történik majd a fogadott gyerekekeivell? Akikről azt hiszik, a hercegné édes gyerekei?

Riolda legyintett. Ugyan mi történhetne a felesleges gyerekekkel, ha megszületik az új herceg örököse? – Elesnek, leesnek, félrenyelnek – de hirtelen reszketni kezdett. – Mégcsak nem is a halál a legfélelmetesebb! Az csak jön-megy! Egyetlenegyszer…A nagyobbik gyerek már érzi, hogy hiába fogad szót, előbb-utóbb úgyis végeznek vele.

Sjön megrázkódott.

És természetesen egyetértett: mire várnának még itt?

Május végén Normandiában könnyű szőttes borul a sziklákra, bolondos eső a sok ragyogás, napsütés után. Riolda már-már látta a tündéri ujjakat, amik a finom esőszálakat könnyedén egymásba sodorják. Micsoda szabadság! Ahogy elhagyták az illerheini országutat, letelepedtek egy elhagyott udvarház tornácára, és nagy nyugalommal kibontogatták a kosarakat. Nyúlaprólék, malacsült, libacomb, mártás, fehér kenyér, friss gesztenyés kenyér.

Kirándulók. Ártatlan, boldog fiatalok.

És falatozás közben Sjön gyerekkori történeteket idézgetett. Hogy a titokban nevelkedő királyfiak hányféle csudálatos hőstettre képesek: testükön titkos anyajegyeket viselnek, bal kezükkel megállítják a napot, jobb kezükben kardokat forgatnak, amiket hajdan sorsukkal együttérző varázslók rejtettek a sziklákba. A víz megedzette, a könny megedzette, a vér megedzette, a neve is titok – dudorászta Sjön –, anyám szívébe rejtettem el.

Méghogy kardok! Anya- és apajegyek, dohogott Riolda. Bélyegek, amivel elátkozott szülők jelölik meg a gyerekeiket! Ő semmi mást nem akart, mint az eső védelmében beóvakodni Sjönnel az elhagyott szobákba. És mindig újra- és újrakezdeni. Nem gondolkodni többet.

Pedig szép útjuk volt. Reggelenként még végigsuhogtak az esőfelhők a parti városok fölött, de a nap gyorsan visszakönyörögte magát, talán hogy üdvözölje az úton szembejövő fiatalokat. A luziaci völgyek között nagyon sokan kóboroltak. És milyen boldogok, frissek, fiatalok, és már-már előkelően soványak, gondolta Riolda. Talán mert annyira örülnek, hogy életben vannak, hogy nincs idejük figyelni a korgó gyomrukra. Vagy belegondolni, hogy kevesen fogják a következő telet is megérni. – Látod, milyen kevés nő van? – kérdezgette Sjön.

Aztán zsombékok, sziklák, új és új elhagyott városok. Énekelve nyargalászó, vagy a sziklák közt kagylókat kutató fiúk. Riolda napról napra szótlanabb lett. Aki az eseményeket a kezében tartva, kényére-kedvére varázsol pártütést, nyomort, háborút, vajon nem kegyelmez meg néha? Játékból vagy csak a saját teljhatalmában bízva?

A Galhan fölött öblöcskében nem sok nyoma volt a háborúnak.

Mohos kövekből kirakott tornác, tiszteletreméltó körtefák és egy elszánt tekintetű kisfiú. Riolda már hat évvel ezelőtt, a születésekor a karjában tartotta, de most nem ismerte volna föl, ha csak úgy, az országúton sétafikálva találkoznak. Pedig az ő Vilmosa!

– Alig ismereki rád. Úgy megöregedtél, Riolda!

Riolda meghökkent. Először valami vidámat akart mondani, no, nézd, hányat ugrik az egér, vagy valami más effélét, de odarohant a vízhez, és gyorsan megnézte magát.

Mennyi idő telt el? A víz tükrén ott villódzott a kék köpenye – ajándék Hilditől, hogy megfázz, azt nem venném a lelkemre –, az engedetlen, fekete haja és a saját tizenhat éve, amit két ismeretlentől, anyjától és apjától kapott ajándékba.

De én vajon ráismernék-e magamra, ha szembetalálkoznék önmagammal?

Talán vannak évszakok, mikor az emberek túlontúl gyorsan változnak. Hiszen a kis Vilmosra sem lehet ráismerni: megizmosodott, és valami kiszámított álnokság vette körül.

Hildi sem számolt az idővel. És talán a saját gyermekeit ő is alábecsülte.

– Hoztál nekünk valami ajándékot?

Riolda előhúzott a tarisznyából tíz aranyat és odatette a sült hús maradékához.

De hát hogy kezdje?

– Anyád nem akar látni többet. Azt szeretné, hogy itt maradj Breatgne-ba, fogadj szót nevelőapádnak, és tanuld ki a halászatot. – Kis gondolkodás után odaborította a gyerek lábához az egész tarisznyát. – Tizenöt aranyat küldött. De ötre nekünk van szükségünk. Sjön és én új életet akarunk kezdeni.

A kis Vilmos, mintha Riolda valami felmérhetetlen fontosságú üzenetet adott volna át a nyúlpecsenyével és a lapockacsontokkal, elmélyült képpel bólogatott.

A két kicsi, a pufók Ilfid és vöröses hajú Erec pedig mintha már nem is emlékezett volna Rioldára. De azért felmásztak az ölébe, megkóstolták a maradék pecsenyét, leszopogatták a csontokat, az orrukat beletörölték Riolda szoknyájába, míg ő szépen, lassan visszacsúszott a hercegi dadus szerepébe. Lassabban, ne kapkodj! Rendesen-rágd-meg- nem-a-disznóolban-vagyunk!

Micsoda természetes, szívből jövő gesztusok!

De mintha csak a teste emlékezett volna, a szíve nem. Merevnek érezte magát, mint akinek a háború minden emlékét megfertőzte.

A halász és Sjön viszont úgy társalgott egymással, mint a közeli rokonok, akik kényszerű távollét után örömmel ismerik fel a családi hasonlóságot egymás ábrázatán. Talán már találkozott volna Sjön ezzel a vénemberrel?

Hildi mesebeli, öreg halásza nem is tűnt olyan bárdolatlan fickónak! A viskóját a nagyapjától örökölte, de fiatal éveiben bejárta a tengereket: Írország, Dánia, Izland, Hispánia. – Tizenhét életem van – magyarázta Sjönnek – és ebből a tizenhétből csak tizennégyet használtam el. A maradék hármat ezeknek a gyönyörű gyerekeknek szentelem.

Azt mondják, a tenger nemcsak erőszakossá, hanem érzelmessé is tesz, gondolta Riolda. És milyen rátarti ember! Nem hajolgat le a lapockacsontokért – nem alkuszik, nem hálálkodik, nem kíváncsiskodik, tomboljon bár a rettentő éhínség hetedhétország-szerte. Ám miért kéne annak éheznie, akinek a tenger nemcsak méltóságot, tizenhét életet, hanem kagylót és halat is ad? Lám-lám, a kunyhója tiszta, a körtefái is gondozottak. Ha nincs is külön takarójuk a gyerekeknek, de betevőjük mindig akad.

No de hogy képes Sjön mindenkivel így megszerettetni magát? Még az ilyen rátarti, magukat tizenhétszeres hősnek képzelő vénemberekkel is? És mi az, amivel én, Riolda taszítom el magamtól az egyszerű embereket? Végigsimított az arcán, a haján, aztán újra megnézte a tenyerén a körkörösen egymásba futó vonalkákat. Micsoda barázdák! Se úr, se szolga nem látott ilyet. Talán egy szörnyeteg tenyere, akinek nem tizenhét, hanem csak fél élet jutott.

És töprengés közben nem is vette észre, hogy a kis Vilmos milyen kifinomult bosszúterveket motyog magában. Felperzselem-megölöm-agyönütöm-kiirtom. Felfegyverzett óriások, harcos sasok, váratlan cselvetések, alkalmi szövetségek… A segédcsapatok pedig, dünnyögte Vilmos, Holstein felől lezárják az összes kikötőt. Támadás Dánia felől a piktekkel szövetségben! És Hogmur síkján a döntő párviadal, ahol édesanyjának megrontója, a gaz trónbitorló majd holtan végzi. A végzet igazságos! Halálos sasok marcangolják majd a nyakát, az arcát, a szemeit.

Riolda meggondolatlanul folytatta. A kivégzett mostohaapa fiai, az ő féltestvérei, mesélte, némi lótás-futás után megérkeznek Bretagne-ba, talán ide, ehhez a körtefához. – És meglátod, Vilmos! Hamarosan ők is ábrándozni kezdenek, és pár év múlva, talán épp azon a Hogmur melletti síkon párbajra szólítanak téged. Halálos sasok kaparják ki a szemed, és a fiaid majd földönfutók lesznek. – Riolda felkacagott. – Hát nem lenne jobb véget vetni az egésznek? A disznóságoknak és álnokságoknak? A nagy bosszúterveknek? Elfeledkezni a koronáról, és új életet kezdeni? Talán éppen ebben az öbölben…

A kis Vilmos elszontyolodva hallgatott.

–Te nem közénk való vagy – szólt közbe a halász nyugodtan. – A te véred nem a mi vérünk, az álmaid nem a mi álmaink, te csak megrontod ezt a szegény gyereket.

És mint vala mi jóságos nagyapa, szeretettel végighúzta a kezét Riolda fürtjein: – Nem a hajad a furcsa. Ennél már engedetlenebb fekete hajat is láttam Írországban. Nem is a szemed, hiszen láttam sötétebb kék szemeket is Skóciában. Hanem hogy milyen kékesen csillog a bőröd, és hogy a kisujjad helyén csak egy csonk van. No, hát hadd lássam csak a tenyered! – És nevetve lefogta a kapálózó Rioldát, mintha birkózni akarna.

– Ilyen furcsa, kis keze csak a szorgoknak van. Talán jobban tennéd lányom – folytatta nevetve –, ha a szigeteken túl megkeresnéd a tieidet! Ott talán találnál olyan álmokat, amiket nem szégyellsz.

Riolda visítva felpattant. De Sjön, mint egy kard, amit egy láthatatlan hüvelyből pattintottak elő, máris ott termett közöttük. – Hát te mit képzelsz? – fújt dühösen a halászra. – Ki vagy te? Hát mit képzelsz? Az én Rioldám szép, kedves, okos, hűséges. Süt, főz, hímez, énekel. És ha te még egyszer…

A halász elnevette magát: – Mindennel együtt ti derék fiatalok vagytok. De mivel kettőtök közül a lány az okosabb, talán mégsem ártana megkeresni a tengeren túli rokonokat. Nem csellenghettek csak így, fel-alá ebben az országban.

Sjön sóhajtott, mert tulajdonképpen a tengeren túli rokonok ellen sem volt semmi kifogása. És mivel mindennel és mindenkivel hamar megbékélt, gyorsan a halász családjára terelte a szót. Hogy van a kedves felesége? Hol van az a derék asszony, akire a hercegné utalt a levelében? Talán bent pihen?

A halász büszkén kihúzta magát:

–Hozzám már nem valók se az öregasszonyok, se az ok nélkül óbégató, fiatal lányok. Három napig volt itt a ti hercegnőtök. És három éjszakát szánt rá, hogy gondoskodjék a gyerekeiről. Pompás, friss özvegy! Ha nem is süt, és nem is főz, azért szép és ügyes. Én már megleszek nő nélkül a hátralévő életemben. Itt vannak a csemetéi.

Riolda gyorsan lehajtotta a fejét, hogy kerülje a halász tekintetét.

Hildi hát semmit sem bízott a véletlenre! Felkészülvén a háborúra, felkészülvén a békére is, a hercegné mindent gondosan kitervelt.

A halász dudorászva javítgatott valamit, ők pedig egymás kezét fogva hallgattak.

Riolda jól tudta, hogy titokban mind a kettőjükön mulat.

Csóka Kata fordítása

Régebbiek:

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/