Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!

 

A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;

 

hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
most felijed:
fejésre várnak
a tehenek.

 

„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja Isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”

 

Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.

 

„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.

 

Havasi Attila fordítása